Csikágó


Olyan régen vettem ezt a könyvet, hogy sem a beszerzés évére, sem a rendelés helyére nem emlékszem. Még a néhány héttel ezelőtti olvasásnál is vadul ódzkodtam tőle, a szokásos "Ó, most nincs kedvem!" mantrával, amivel évekig tudok könyveket arrébb pakolgatni, egész hatékonyan.
Ritka kivételekkel egész jó könyvekről van szó (én pedig egész hülyének tartom magam ilyenkor).
Attól tartottam, hogy nagyon depresszív történet lesz, de olyan hamar belefeledkeztem, hogy nem is fájt. Csak egy kicsit. Csak annyira, mintha szétnéznék az utcán és néhány ember feje fölött megjelenne az élete; a fájó, meghatározó pillanatok, a rossz döntések, a rádöbbenések, a boldog időszakok, azok a rezdülések, ahogy az emberek a körülöttük változó világra reagálnak és változnak.
Nagyjából ilyen volt olvasni a regényt, csak egy hely keresztmetszetére szűkítve, "az Erzsébetváros legsötétebb részére", a hetedik kerületnek a Thököly és a Dózsa György út, a Damjanich és a Rottenbiller utca által határolt negyedére. Békés Pál valós és fiktív elemeket vegyítve rajzolta meg a hely személyes mitológiáját, és rajta keresztül láthatjuk Budapestet és Magyarországot is, holott úgy tűnik, mintha pár utcányi távolság kétezer kilométert jelentene. Pedig az emberek mindenütt ugyanolyanok.
Hat tablón, hat ablakon keresztül pillanthatunk be Csikágó lakóinak életébe. Az ablakok néhol repedezettek, kíváncsi ujjaktól, orroktól maszatosak, a keretük megvetemedett, a festék lepattogzott. Vagy, mint Laja esetében - aki időtlen idők óta támasztja a patikával szembeni falat, újságokat árulva, nyakig zárt bőrkabátjában (eső esetén letakarja a standot viaszkosvászonnal és a dobozos Viciánnal a Tulipánban fröccsöznek) - nincs is ablak, amin be lehetne nézni.
"A környék szülöttei közül akárki képzelte is maga elé a Nefelejcs utca és az István út sarkát - legyen akár távolba szakadt csikágói, hisz a korfordulók az idevalósiakat is százával szórták a négy égtáj felé -, ott látták Laját minden időben. Bárki bármikor távozott is, az utolsó képről, melyet emlékezete úgy-ahogy megőrzött, nem hiányozhatott a kemény bőrkabát. Ott volt, ha álmában felködlött a harmincas évek szerény puhakalapjainak, a tenyérnyi boltokból szalajtott küldöncök sipkáinak, a közeli piacról odatévedt kofák fejkendőinek kavalkádja. Ott volt az ostrom kezdetén az utcákon vívott tűzpárbaj napjaiban, a Sztálin születésnapja alkalmából indított trolijárat indításakor, a vezetéket az utca fölé feszítő munkások hisztérikus rohammunkája idején. Az ötvenhatban itt járőröző tankok lánctalpcsikorgása, a macskakövön csordogáló vér és benzin szaga, a hatvanas években a szürkeségbe életet villantó szoknyák látványa mind-mind összefüggött vele. Bármi történt, a háttérben mindig feltűnt Laja. Mellékalak aki nélkül azonban érvénytelen az egész. Hitelesítő pecsét. Ott volt, akár a lámpa vagy a hirdetőoszlop. Oda tartozott, mint a Tulipán piszkossárga cégére, a suszterműhely, a mosoda, a homályos patikaportál. Laja nem kiáltozott, odáig nem süllyedt, hogy rikkancs módjára ordítozzék. Némán árulta a polgári lapokat, a kormánypártiakat, az ellenzékieket, később a nyilas újságokat, aztán a demokratikus napi-és hetilapokat, végül a szocialista sajtótermékeket, mikor mi volt a kínálat."
Bocsánat, nem fogok minden írásból ilyen hosszan idézni, de ez, a Dr. Puszin tévedése hogy lehet valakinek ilyen aranyos neve?! az egyik kedvencem - nem mintha nem rajongtam volna mindig az éppen soron lévő történetért. Szájtáti módon elképesztett, mennyire komplex egészet alkotnak ezek a novellák (vagy mik) önállóan és egymásba kapcsolódva is. Milyen szerepe van egy sebtében rögzített vezetéknek. Egy semmibe vett átoknak. Egy kék húszforintosnak. Bármilyen apróság képes gyökeresen megváltoztatni az életet.
Néhány történet olyan, mint a nagy magyar valóság kimerevített képe, néhány viszont filmszerű, izgatott surrogással pereg a szemünk előtt, mint Az amerikai nagybácsi mini családregénye és a két testvér drámája - ugyanakkor ezek a "filmek" nem rugaszkodnak el a valóságtól (bezzeg a Fedák Sári!), valamint a másik kedvencem, A jeges. Annyira szerettem volna tudni, hogyan ér véget, ill. hogyan folytatódik a történet A nagybácsiban, de a Keletiből induló vonat csak füstöt és szomorúságot hagyott maga után - őrjítő módon az utolsó novellában, a Teliholdban van egy futó említés, de másra vonatkozik.

Mintha Békés kinevetné az életet és az embereket. Látjátok, ilyenek vagytok ti, pont ilyen hétköznapiak, szürkék, nincs bennetek semmi különleges, az idők futása miatt néha disznóólban alszotok, néhány év múlva viszont teniszezni jártok. A Csikágó egyik legszebb lakásában pöffeszkedtek, aztán a gangra néző lakás tulajdonosa mellett kucorogtok a szomszédos pincerekeszben. Vagy az első szerelemről meséltek a holdfényben fürdő kétágyas kórteremben.
Annyira röhejes. Annyira kínos. És mégis, olyan átkozottul gyönyörű.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Álom luxuskivitelben


"Azt hiszem, bízvást kijelenthetjük, hogy még a legtisztább párkapcsolat is eredetileg egymás kölcsönös kihasználásának elvére épül - légyen bár az indíték szexuális kielégülés, vagy oltalomkeresés, esetleg az önbeteljesítés, ami mind csupa hétköznapi, emberi dolog, s úgy különbözik attól, amikor valóban használunkegy másik embert, mint az ehető gomba a mérges gombától, mely öl: ezek a Romlatlan szörnyetegek."
A könyvekhez (és ritkábban, az írókhoz) fölöttébb érzelemdús viszony fűz, akaratlanul emlékek kapcsolódnak hozzájuk - ezért van az, hogy sok esetben hamarabb jut eszembe, hogy egy bizonyos esemény idején melyik könyvet olvastam, mint az, hogy pontosan mikor történt az adott dolog.
A Meghallgatott imák a nagyon amerikai, nagyon gazdag emberek hirtelen ellőtt lesifotója. Látszólag fikció, egy gyökértelen, vándoréletet folytató fiatal férfi, P.B. Jones meséli el ezeket a történeket, aki masszőrként és prostituáltként dolgozott, de író akart lenni, és azt gondolta magáról, hogy zseniális (mi sem természetesebb). Capote a művet nagyregénynek szánta, amivel a prousti polc magasságába emelkedhet, de - az előszó szerint, amelyet közeli barátja és szerkesztője, Joseph M. Fox írt - elkövetett egy nagy hibát: a megírt fejezeteket az Esquire folyóiratban publikálta. A hatás leírhatatlan volt; gazdag és befolyásos barátai elfordultak tőle és örökre megszakították vele a kapcsolatot. Capote többször hangoztatta, hogy nem érdekli a felháborodás, de minden jel arra utal, hogy ez csak a felszín volt - a kiadóval újabb és újabb szerződéseket kötött, de könyvet soha nem fejezte be. Több elmélet született a hiányzó fejezetekről - nekem az tetszik legjobban, miszerint Truman a Los Angeles-i Greyhound Buszpályaudvar egyik csomagmegőrzőjében tartotta a kéziratot, és a mai napig ott van valahol -, amelyek eddig nem került elő, és valószínűleg nem is fognak, mivel nem léteznek.
El tudom képzelni, hogy ezek a nyilvánosság elé tárt, elsuttogott vallomások mekkora sokkot okoztak a gazdáiknak, de engem hidegen hagytak. A könyv nagy részét a vonaton olvastam el, olyan nyílt elfogadással, amit csak a falra hány borsó (más néven a mosott sz**) típusú kimerültség eredményezhet. Belezuhantam a szavakba, fáradtan magamra húztam őket, mint egy takarót, azzal a felkiáltással, hogy hagyjanak békén. Mintha behúztam volna magam után egy ajtót. Néhány órára kiléptem a saját életemből, ezért a Meghallgatott imák, valahányszor eszembe jut vagy szembe jön velem, mindig a megkönnyebbülés érzését fogja magával hozni.
Egyedül Kate McCloud és Ann Hopkins története fogott meg, főleg az utóbbi. Nem tudom, Kate kicsoda a valóságban (és, bevallom, nem érdekel túlzottan), a jelleme alapján engem Daisy Buchananra emlékeztet; mindketten szép, igéző nők, de szükségük van valakire - ez a valaki általában egy inkompetens férfiszerűség -, akitől azt várják, hogy szilárd talajon tartsa őket. Ann Hopkinsnál előbújt a riporter Capote, úgy tud bűnügyekről tudósítani, hogy egyszerre tart izgalomban és tölt el borzalommal, olyan igazival, amikor azt gondolod, hogy képtelen vagy elhinni a történteket. A Mozart és a kaméleonokban is van egy elbeszélés (vagy kisregény?), ami egy rejtélyes esetről, ill. esetekről számol be. Itt ugyanez az iszonytató, mégis lenyűgöző érzés fogott el. Kíváncsi vagyok, milyen élmény lesz olvasni a Hidegvérrelt.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Jézus gyermekkora





Egy férfi és egy ötéves fiú óceánokon átkelve új hazába ér. Átmenetileg egy sivatagi táborban helyezik el őket, ahol a Simón és David nevet kapják, majd elindulnak Novilla áttelepülési központjába, hogy megkezdjék új életüket ebben az új, ismeretlen országban.

Simón dolgozni kezd egy gabonakikötőben. A munka szokatlan és nehéz, de dokkmunkás társaival – akik pihenőidejükben filozófiai eszmecserét folytatnak a munka méltóságáról – hamar összebarátkozik. Lakást, ételt és minden szükséges holmit biztosít maguknak, majd hozzálát, hogy teljesítse valódi feladatát: felkutassa a különleges kisfiú édesanyját…

J. M. Coetzee (1940–) Nobel-díjas író, irodalomtörténész, nyelvész, műfordító, a dél-afrikai irodalom legjelesebb képviselője. Legújabb regénye, a 2013-ban megjelent Jézus gyermekkora az utopisztikus államfilozófia és a kereszténység, a jézusi tanítások allegóriáinak furcsa, magával ragadó, lírai szövedéke, melynek furcsa és bonyolult szálai egy különleges gyermek sorsa körül szövődnek.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS