Afrikai akác


"Frances Irvine, a középosztálybeli angol úrilány egyetlen fillér nélkül marad apja hirtelen halála után, és kénytelen választani: vagy rosszindulatú nagynénje házába költözik dadának, vagy elfogadja az ellenszenves fiatal orvos, a Fokföldön dolgozó Edwin Matthews házassági ajánlatát. A kétségbeesett lány végül úgy dönt, férjhez megy, s követi a férfit Dél-Afrikába. A hajóúton azonban megismerkedik a rendkívül vonzó, ambiciózus William Westbrookkal, s szenvedélyes viszonyba bonyolódik vele.
Frances a két egymástól nagyon különböző férfi közt őrlődik; míg Williamet a becsvágy és a pénz utáni vágy hajtja, addig Edwin az eszményeit akarja megvalósítani, s méltóbb körülményeket szeretne kiharcolni a dél-afrikai gyémántbányákban agyongyötört őslakosoknak.
Francesnek döntenie kell. Vajon képes lesz-e a sok hányattatás után meghozni a megfelelő döntést és meglelni a boldogsághoz vezető utat?"
Több mint egy hete olvastam már az Afrikai akácot, de még mindig élénken él bennem ez a történet. Jennifer McVeigh könyve bár fantasztikusra sikerült, nem érzem úgy, hogy szívesen olvasnám el még egyszer, mert néha túlságosan fájdalmas volt.
Frances az apja hirtelen halála miatt kénytelen sietős döntést hozni: elfogadja nagynénje ajánlatát, vagy kénytelen hozzámenni egy olyan emberhez, akit nem szeret és nem is ismer, ráadásul Fokföldön lakik. Végül a mérleg Fokföld oldalára billen, ezért útnak indul a számára antipatikus férfihez. Az útja során azonban megismerkedik a jóképű és vonzó William Westbrookkal, aki megmutatja Francesnek a szenvedélyt és a szerelmet. A kérdés csupán az, hogy vajon ki nyeri el végül Frances szívét és vajon sikerül-e a lánynak beilleszkednie egy teljesen idegen környezetbe?
Maga a történet engem nehezen tudott magába szippantani, ennek egyik oka, hogy Frances személyisége engem nem nyűgözött le, sőt néhol még idegesített is. Rengeteg olyan döntést hozott meg, amivel én egyáltalán nem értettem egyet, ennek oka pedig az, hogy Francesnek még sokat kellett változnia, hogy megértsen és elfogadjon dolgokat. Bizonyos helyzetekben naivan és gyerekesen viselkedik, emiatt sokszor észre sem veszi az értékes dolgokat ami szinte az orra előtt van. Természetesen az idő előrehaladtával megváltozik, átalakul és ezért egyfajta fejlődésregénynek is felfoghatjuk az Afrikai akácot, de nyilván azért ez a regény ennél sokkal többről szól.
Maga a cselekmény olvasmányos, főleg miután útra kell a hősnőnk, onnantól kezdve viszont már egyszerűen képtelen voltam tőle elszakadni. A regény erőssége Afrika, ahogy mindenféle túlzó sallang nélkül tárul elénk, az a fajta nyersesség amit ilyenkor kiéreztem a könyvből teljesen lenyűgözött. Ugyanekkor viszolyogtam is tőle, nem akartam tudni milyen ott élni, milyen nehéz a sorsa az embereknek, milyen az amikor nincs pénzed és meg kell küzdened mindenért. Egyfajta kettős érzés alakult ki bennem a történet iránt, de ez nem jelenti azt hogy maga a könyv összességében nem lenne jó, hiszen a hatása alatt vagyok mióta csak letettem, szinte minden egyes apró mozzanatra, cselekményre emlékszem és ez a sikerkönyvek egyik ismérve. Innentől kezdve meg már teljesen mindegy, hogy én mit írok, mert az Afrikai akác biztosan sokak kedvence lesz.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Hazatérés, avagy a szívdobbanás meghallásának művészete


"Olyan regény ez, mely örökre beégeti magát az ember szívébe. Történet egy olyan szerelemről, amely legyőzi az időt, a távolságot és a kételyt. Egy olyan szerelemről, melyet nem köt semmilyen feltétel, s melynek lényege a megrendíthetetlen hit és bizalom.
A sikeres New York-i ügyvéd rejtélyes körülmények között eltűnik. Négy év múlva lánya, Julia egy szerelmes levelet talál a padláson, melyet apja egy Mi Mi nevű burmai nőnek írt sok-sok évvel ezelőtt. Julia Burmába utazik, az isten háta mögötti kis faluba, hogy fényt derítsen apja múltjára. Bár az apját reméli megtalálni, egészen másra lel.
A regényt átszövi a miszticizmus és spiritualitás, a babonák és az asztrológia, melyek szervesen épülnek bele a délkelet-ázsiai emberek mindennapi életébe, akik szentül hiszik, hogy a lényeges dolgok láthatatlanok."
Jan-Philipp Sendker nevére teljesen véletlenül figyeltem fel és azóta is csak nézegettem, amíg egy napon úgy nem gondoltam hogy ideje lesz elolvasnom tőle valamit. Mikor kézhez kaptam mindkét regényét, fel se merült bennem, hogy ennyire szeretni fogom majd a történetet, de amint az első oldalt elolvastam teljesen bűvkörébe vont.
Julia négy év után elindul hogy megkeresse az édesapját, aki egy napon mindent hátrahagyva eltűnik úgy, hogy senki sem tud róla semmit. A lánya egy megtalált levél után érzi, hogy utána kell járnia az igazságnak, ezért indul el Burmába, hátha megtalálja a kérdéseire a választ. Ám az igazság mellett valami teljesen más nyomára bukkan, ami alapjaiban határozhatja meg az egész életét.
A történet elején még én magam sem tudtam, hogy mit fogok kapni ettől a regénytől, mivel a szerző úgy vezeti fel az eseményeket, mintha egy nyomozás venné kezdetét, ezért magamat is abba tévhitbe ringattam, hogy egész végig így is marad. De tévedtem. Nemcsak egy szerelem történetét ismerhettem meg, hanem bepillantást nyerhettem Burma életébe, megismerhettem az ottani lakosok gondolkodását, életvitelét és mindemellett két ember igaz szerelmét. A mai világban az emberek rohannak és rohannak, ahelyett hogy megállnának egy pillanatra és éreznének. Éreznék a szeretet, a szerelmet amit a másik ad. Néha elfelejtjük az élet értelmét. Elfelejtünk érezni. Pedig az élet annál sokkal többről szól, hogy csak teszünk-veszünk, mérgelődünk, de ezeket mindig elfelejtjük. A Hazatérés egy kicsit ráébreszt arra, hogy az életünk valójában miről is szól, mi az amiről megfeledkezünk és néha kell egy-egy ilyen olvasmány, hogy mi olvasók emlékezzünk erre.
A Hazatérés egy gyönyörű történet, amin el lehet merengeni, el lehet gondolkodni. Ne várjuk, hogy az események pörögjenek, bár én néhol úgy éreztem, hogy már több ezer lap is elfogyott a könyvből, mert néha olyannyira sikerült elmerülnöm benne. Ám ez egy lassabb folyású történet, ami a végére egy eszméletlen jó befejezéssel ér véget. Merthogy a szerző ennél tökéletesebb végkifejletet nem is rittyenthetett volna, így téve fel arra a bizonyos i-re a pontot. Olvasmányos, lendületes, fantasztikus történet. Bár vannak hibái, mert néhol bizonyos helyeken úgy éreztem, hogy túlzásba esett az író, de ezeken túl lehet lendülni, hiszen nem akasztja meg az olvasást. Mindezek mellett betekintést nyerhetünk a burmai életbe, az ott élő emberek élet szemléletébe. Nem ad teljes képet, de amit mutat az arra tökéletes, hogy észrevegyük mekkora különbség van közöttünk.
Ebben a regényben nem Julia a főszereplő, annak ellenére sem, hogy vele indul el a történet, hanem Mi-Miről és Tin-Vinről van szó. Mit is lehetne róluk mondani? Szerethetőek, kedvesek, de ezek így leírva csak szavak lennének. Ők egy teljesen más világban, más kultúrában nevelkedtek, ami számunkra furcsa, az számukra teljesen elfogadott. Meg kell őket ismerni, el kell olvasni a történetüket. Julia számomra csak egy közvetítő volt, aki elindította az eseményeket, ezért nem mondhatom azt hogy megismertem volna, mert egyáltalán nem.
Jan-Philipp Sendker Hazatérés című regénye meglepetés volt és nagyon érdekes történetet nyújtott számomra, amit bár megpróbáltam de szerintem nem lehet szavakkal leírni. Megindító, megható, elgondolkodtató, olyan amit minden nőnek ajánlok elolvasásra, mert biztos vagyok benne hogy szeretni fogjátok.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Ivan Gyenyiszovics egy napja




Bizony, vannak ilyen nagy-nagy írók a listámon, mint Bulgakov, Tolsztoj vagy Hemingway.
Nagyon nagyra becsülöm azokat az írókat, akik nem csak metaforákkal, hasonlatokkal, vagy egy történelmi eseménybe rejtve mesélik el véleményüket a világról, hanem a maga valóságában, konkrétan írják le az életet. Az már más kérdés, hogy betiltják őket, és csak évtizedekkel később jelennek meg műveik, de ők legalább megpróbálták.

"Ivan Genyiszovicsot, aki hazaszökött a német fogságból, és így vált kémgyanússá, 12 év büntetőtáborra ítélte a sztálini "igazságszolgáltatás". A 8. év egy napját követjük végig a hajnali ébresztőtől a késő esti utolsó ellenőrzésig. Mínusz 30 fok, hosszú műszak a szabadban kenyéren, üres levesen és kásán. Az életben maradásért naponta meg kell küzdeni az elemekkel, a fogva tartókkal és a rabtársakkal. A sztálini büntetőtáborok életének megrendítő, de pátosz nélküli leírása, mely a főhősén kívül sok különböző sorsot felvillant."

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS