Karácsony éjjel





Fekete István gyönyörűen megírt karácsonyi történetei nagyon meghatóak. Azokat a karácsonyokat nem lehet összehasonlítani a mostani, sőt még a hatvanas évek karácsonyaival sem, pedig azok nekem nagyon szépek voltak. Volt mindig hó, kint játszottunk, szánkóztunk, ha elázott a kesztyűnk levettük nem volt másik… Nekem örök élményt adtak és a karácsony nekem azokat a régmúlt karácsonyokat jelenti. Örülök, hogy ez a könyv előhozta belőlem a régi emlékeimet. 
A mélyen hívő Fekete István egész életében nagy jelentőséget tulajdonított a katolikus ünnepeknek. A húsvétok és a mindenszentek elsősorban az önvizsgálatra és a szeretteire emlékeztették, a karácsonyokat viszont mindenekelőtt közösségi eseményként élte meg. 
A készülődés már december elején elkezdődött: az adventi gyertyák lángja és a disznópörzsölések fellobbanó tüzei a karácsony közeledtét jelzik, és vele a hóesést, a nyugalmat és a szeretetet. A betlehemezés és a fenyődíszítés együttes élménye a barátok és a rokonok összetartásának várva várt alkalmai, melyek túlvilági és földi reményekkel kecsegtetnek gyereket és felnőttet. A karácsony általuk válik a Jóság és a Szeretet közösségi ünnepévé, melynek az ajándékozás fontos kifejeződése. A karácsony az egymásra figyelés ünnepe, és Fekete István példázatos elbeszélései elhitetik velünk, hogy lehet és érdemes szeretni és jónak lenni. Csaknem negyed századon át emlékeztetett minderre az Új Ember tárcáiban. A megbocsátás és a ragaszkodás, a béke- és harmóniavágy áll e jobbára visszatekintő önéletrajzi és látomásos írások középpontjában. Jelezve, hogy a karácsonyi készülődés gyermeki izgalmát idővel egyre inkább az évbúcsúztatás nosztalgikus számvetése váltja fel. 
Fekete István karácsonyi történetei varázserővel bírnak, hiszen saját élményeinket is megelevenítik, és olvasója hamar azon kapja magát, hogy nicsak, vele együtt én is „emlékekre emlékezem”. 




  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szoknya-blues





Amikor Bölcsházy Anni kedves, jóképű vőlegénye – és gyerekkori szerelme – balesetet szenved néhány héttel az esküvőjük előtt, a várandós menyasszony számára megáll az élet. Leendő férje egy másik nő mellett ült az autóban a végzetes éjszakán… de vajon mi volt köztük?

Öt évvel a történtek után Anni még mindig a válaszokat keresve éli a hétköznapokat kisfiával, zsarnokoskodó anyja védőszárnyai alatt. Képtelen túllépni egykori szerelme emlékén, nem lát mást a világból, csak az ő arcát, nem hall mást, csak az ő ki nem mondott mondatait. Pedig a postafiókja tele van nyugtalanító üzenetekkel, amelyek előre megjósolják, mi történik az egyedülálló anyuka látszólag eseménytelen mindennapjaiban. Ki üzen Anninak? Kik azok a Fűevők, és honnan szerzik a titkos tudást, amellyel nőket manipulálnak? Hogyan válik fanatikussá egy hétköznapi ember?
A Szoknya-blues a blues-zene egyenletes lüktetésével adagolja a feszültséget, de több mint krimi, pontos látlelet a XXI. századi Férfi és Nő bonyolult viszonyáról, amelyben sokszor senki sem az, akinek mutatja magát.
Vass Virág, legutóbbi sikerkönyvei a Sohanő és Sohaférfi után új műfajt hódít meg. A Szoknya-blues az eddigi legfordulatosabb és legmeglepőbb regénye.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Géraldine------- Egy magyar nő Albánia trónján




1915-ben született Budapesten egy szőke kislány, akivel megtörtént a tündérmese: magához hívatta a király, feleségül vette, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Apponyi Géraldine apja magyar gróf, anyja amerikai milliomoslány. Az első világháború kitörése előtt találkoznak Párizsban, és egymásba szeretnek. Két kislányuk születik, mielőtt a világuk összeomlik: a vesztes háború után a feleség hadikölcsönbe fektetett vagyonának híre-pora se marad, a férj birtoka pedig immár Csehszlovákiában van. Apponyi Gyula még megéri, hogy fia születik, aztán tüdővészben meghal. Fiatal özvegye a három gyerekkel anyjához költözik a Riviérára.
Innen kezdve a lányokat ide-oda rángatja apjuk családja és az édesanyjuk, aki közben ismét férjhez megy. Végül Géraldine és a húga, Virginia, Magyarországon telepszenek le. Virginia megtalálja az igazit, a lassan vénlánysorba kerülő Géraldine kezét pedig az albán király kéri meg, nyilván politikai indokkal, de mindenki meglepetésére igaz szerelem ébred mindkettőjükben.
A házasságkötés után alig egy évvel Olaszország lerohanja Albániát; a király és a királyné újszülött gyerekükkel együtt szöknek át a görög határon, s ettől kezdve száműzetésben élnek. A második világháború után az albán kommunisták még az emléküket is igyekeztek eltörölni, de Géraldine és fia, Leka, megérte Enver Hoxha uralmának összeomlását. Visszatértek Tiranába, és a királyné ott halt meg nyolcvanhét évesen.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A szabadság útjai



Frank és April Wheeler (Sam Mendes azonos című filmjében Leonardo DiCaprio és Kate Winslet alakításában) okos, szép és tehetséges fiatal házaspár. Kiüresedett kisvárosi mindennapjaikat az a közös álom tölti ki, hogy a boldog élet karnyújtásnyira, az utcasarkon túl vár rájuk. Richard Yates lélegzetelállító átérzéssel és kifejezően mutatja be, hogyan bocsátják áruba álmaikat és reményeiket, míg végül nemcsak egymást, de énük jobbik felét is elárulják.
Elgondolkodtató, hogy a legszebbnek gondolt párok élete a legrosszabb… Nagyon megrázó az egész, a Frank és April közötti apró kis rezdülések az elején sejtetik, hogy nem stimmel valami. Talán ők nem stimmeltek igazán, ábrándoztak egy szebb életről, de nem vált úgy valóra, ahogy ők elképzelték. Kár értük, és mindenkiért aki így él…Remek könyv, kíméletlenül mutatja be az idillinek hitt kertvárosi életet, az „élethazugságokat”, a folyamatos elvágyódást, a hárítás mesteri művészetét.Talán csak annyit jegyeznék meg, hogy a könyv egyik fő üzenete számomra az volt, hogy nem a környezetünkkel van a baj, hanem ÖNMAGUNKKAL.

"– Ez nem talány. Tényleg nem tudom, hogy ki vagy. (…) 
– És ha tudnám is – mondta April –, az se sokat segítene, mert… amint látod… azt se tudom, hogy én ki vagyok."

261. oldal


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Wilt



Henry Wilt jelentéktelen figura. Főnökei átnéznek rajta, diákjai megvetik, felesége pipogyának tartja és pokollá teszi az életét. A boldogtalan irodalomtanár egyetlen öröme az esti kutyasétáltatás alatti ábrándozás: Mi lenne, ha meggyilkolná az elviselhetetlen asszonyt? Amikor Wiltné egy napon valóban eltűnik, a gyanú természetesen a férjre terelődik. Hősünk azonban szellemi erejével őrületbe kergeti a város rendőri erőit, és tizenkét év minden megaláztatásáért méltó bosszút áll feljebbvalóin. Az angol Tom Sharpe a fekete humor utolérhetetlen mestere immár három évtizede. Csak az 1990-as években vált ismertté Magyarországon, de akik olvasták legalább a Kisvárosi gyilkosságok című regényét, feltétlen hívéül szegődtek. A nagy nevettető diadalútja magyar nyelven némi szünet után most a Wilt-tetralógia első darabjával folytatódik.
Ha bárkinek valamiért kétsége lenne, hogy a legbátrabb és legelpusztíthatatlanabb emberek az évtizedek óta szakmunkásképzőben tanító irodalomtanárok, az kezdjen bele most azonnal a Wiltbe, nehogy gyanútlanul összeakadjon eggyel, ne vegye komolyan és ne tartsa veszélyesnek, majd úgy járjon, mint a könyv szereplői. 
Itt ez a Wilt, a munkahelyén nem léptetik elő (mert olyan békés, jó neki így is), a felesége uralkodik rajta, még amikor sétálni viszi a kutyát, akkor is a kutya vezeti, ő meg megy utána fogva a póráz végét. Még az erősségeit (hogy kezelni tudja a gyerekeket az iskolában) is gyengeségnek veszik, mert hát ki az a hülye, aki képes magát rávenni erre a munkára. 
Wilt azonban gyilkossági ügybe keveredik, eltűnik a felesége, és innentől különösebb nehézség nélkül száll szembe a rendőrséggel, a sajtóval, a főnökeivel és a barátaival. Ő csak önmaga, követi a számára értelmes dolgokat (mint ahogy ezelőtt is tette), és kiderül, hogy nincs ember, akit ezzel ne szorítana sarokba és ne kergetne őrületbe. 
A nyomozás tele van fekete és abszurd humorral, a gyanúsított még életében nem szórakozott ilyen jól, a nyomozó pedig összeroppan – ez tényleg az a könyv, amin hangosan lehet nevetni. 
Emellett pedig a kellő mértékben gonosz és benne van az a fajta finom, jellemzően angol társadalomkritika, aminél kevés szórakoztatóbb dolog van.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Az afrikai





Varázslatos, egzotikus és az európai ember számára szinte felfoghatatlan világ tárul elénk a Nobel-díjas J. M. G. Le Clézio e regényében, melyben egyfelől apjának, a hosszú éveken át gyarmati orvosként dolgozó „afrikainak” állít emléket, másfelől megosztja az olvasóval saját gyermekkori élményeit Nigériában töltött éveiről. A szívhez és az értelemhez egyaránt szóló, megkapó és tanulságos remekmű „Az afrikai”.
Afrika. Mit jelentett ez a kisfiúként odakerült Cléziónak? A végtelen szabadságot, a rohangálást a homlokig érő fűben, a forró, állatok hangjaival benépesített éjszakákat, a minden kényelmet nélkülöző apró kunyhót, magát agyermekkort? Az afrikai. A gyarmati orvosként dolgozó apa, akit a háború elválaszt feleségétől és pici gyermekeitől, aki országnyi területet és több ezer embert lát el egyedül, kezdetleges felszereléssel és minimális gyógyszerekkel küzdve a maláriával, leprával, vérhassal, kwashiokórral és a hatalom igazságtalanságával, végül belerokkanva, belekeseredve az egészbe? 
Minden ember életében eljön a nap, amikor felteszi magának a kérdést: ki vagyok én? Honnan jöttem? Hogyan formált a szüleim jelleme, a környezetem azzá, aki ma vagyok? Egyáltalán kik a szüleim, anyám és apám, az általam ismert szerepük mögött? Ezekre a kérdésekre is keresi a választ a könyvben, de már nem ítélkezve, forrongva, hanem a megismerés vágyával, elfogadva apját, kultúráját, Afrikát és az afrikait úgy, ahogy vannak. Úgy, ahogy ő látja, ismeri és szereti őket.
Az Apám könyve emlékmű. Egy janus-arcú apának, egy gyermekkornak, egy „normális” családi élet elszalasztott lehetőségének állított emlékmű. 

"Nem könnyű feladat egy egész népet megváltoztatni, főleg ha ezt a változást erőszakkal akarjuk kikényszeríteni."

112. oldal

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Grecsó Krisztián











Az egyik, ha nem a legszimpatikusabb kortárs magyar író. Közvetlen, kedves, mindenkihez van egy jó szava, fáradhatatlanul válaszol, dedikál, mosolyog. És mindezt őszintén. Hiteles, amit csinál, ahogyan csinálja. Szívből, lélekből ír (és zenél). Finom csipketerítő minden szava, de ha megemeled, rájössz, hogy vasból vannak. Olvasod őt és egy idő után szorít a bőröd. Megtölt reménnyel, fájdalommal, megtölt jelennel és főleg múlttal, emlékekkel. Az ő irodalma (is) tényleg szép. Családról ír, szerelmekről, emberekről, hitről, életről, halálról. Tévedésekről, útkeresésről, bűnről és megbocsátásról. Nincs új a nap alatt. Mégis. Az az érzékenység, az a hitelesség , ahogy mindezekről ír, teszi őt igazán különlegessé. Látszólag könnyed, de minden mondatának súlya van. Ügyesen megkomponált, mégsem mesterkélt. Szeretem a hasonlatait. Szeretem, ahogy a múltról ír. Szeretem a múltat. Az enyémet is és másokét is. Szeretem az ő múltját, a képzeletét, a történeteit. Ahogyan ő azt megmutatja nekünk. Sokszor szinte azt érezzük, hogy ott ül mellettünk és figyel minket, miközben olvassuk valamelyik művét. Egy dacos kisfiú. Egy reményteljes ifjú. Egy fiú, egy testvér, egy unoka. Egy szerelmes férfi. Egy kortárs író. Egy rájátszó. Egy ember. Amíg ilyen szerzők vannak, van remény arra, hogy a kortárs magyar irodalom, a kortárs magyar kultúra igényes, intelligens, szórakoztató, szerethető és figyelemre érdemes legyen. Csak figyelek, érzékelem, hogy vagyok, hogy vagyok valahol, és ez már nem jelent otthonosságot. Lenni, otthon lenni természetes állapot: aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Ulysses




Az Ulysses James Joyce regénye, melyet legelőször az amerikai The Little Review újságban adtak ki 1918 és 1920 között sorozat formájában. Csak ezt követően adta ki Sylvia Beach a könyvet teljes egészében 1922. február 2-án Párizsban. A modernista irodalom egyik legjelentősebb műveként tartják számon a nyugati irodalomban.
Az Ulysses a főszereplő, Leopold Bloom dublini történetét meséli egy teljesen hétköznapi napon, 1904. június 16-án. A címHomérosz, ókori görög költő Odüsszeia című Kr. e. 8. századieposzára utal. Odüsszeusz nevének latin megfelelője Ulysses. Rejtett és álcázatlan párhuzamokat fedezhetünk fel a két mű között. Leopold Bloom felel meg Odüsszeusznak, Molly Bloom (a feleség) Pénelopénak és Stephen Dedalus (a fiú)Télemakhosznak. Június 16-át, a főhős történetének napját, a Joyce-rajongók világszerte Bloom napjaként (Bloomsday)ünneplik.

A mű számadatai hatalmasnak számítanak, kiadástól függően 644 és 1000 oldal között mozgó, körülbelül 250 000 szavával és 30 000 szóból álló szókincsével. A 18 fejezetre osztott történet számos irodalmi vita tárgyát képezte. Az Ulysses híres az úgynevezett „Stream of consciousness” (tudatfolyam) írói technikájáról és kísérleti prózájáról. Szándékosan sok paródiát, utalást és könnyen összekeverhető hasonló hangzású szavakat használ Joyce.
1999-ben az angol Modern könyvtár (Modern Library) a 20. század 100 legjobb regényéből álló listán elsőnek választotta.

Az Ulysses 18 részből, avagy fejezetből áll. Első pillantásra a könyv rendezetlennek és kaotikusnak tűnik. Joyce egy nyilatkozata szerint azért, hogy a művel halhatatlanná váljon, "annyi talányos és rejtett utalást tett[em] bele, hogy a professzorok évszázadokig elvitatkoznak azon, mit, hogyan értett[em]." A Stuart Gilbert és Herbert Gorman által írott regényszerkezeti vázlatokat a könyv kiadása után jelentették meg, hogy megvédjék Joyce-t az obszcenitás vádjától. E művek világosan kimutatták a regény és az Odüsszeiaközötti párhuzamokat, és a könyv belső struktúráját is elemezték.
Az Ulysses minden fejezete külön technikával íródott, mindnek sajátos motívumai vannak, melyek sokatmondóan utalnak a szereplők és az Odüsszeia adott karaktereinek kapcsolatára. Az eredeti szöveg nem tartalmazta a fejezetcímeket, azokat Linati és Gilbert szerkezetvázlataiból ismerjük. Levelezésében Joyce a homéroszi címek alapján hivatkozott a fejezetekre. A címeket Victor Bérard kétkötetes Les Phéniciens et l’Odyssée című művéből vette, melyet 1918-ban olvasott a Zentralbibliothek of Zürich-ben. Bérard könyve szolgált alapjául a némely homéroszi cím sajátos átfordításához: "Nauszikaá", "Télemakhia".

Első fejezet: Télemakhosz 

1904. június 16-a, reggel nyolc óra van. (Ezen a napon kezdett Joyce hivatalosan is járni Nora Barnacle-lel.) Buck Mulligan (nagyhangú, kötekedő, heves természetű orvostanhallgató) felhívja Stephen Dedalust (fiatal író, akivel először az Ifjúkori önarcképben találkozhattunk) a sandycove-i, Dublin-öbölre néző Martello-torony tetejére. Stephen nem felel Mulligan agresszív és tolakodó vicceire, inkább Hainesre figyel (nem jellemzett, antiszemita oxfordi angol), akit Buck Mulligan hívott oda lakni. Eleinte megvetően viselkedik vele, mert Hainesnek előző éjjel rémálmai voltak, Stephent pedig zavarták nyögései.
Mulligan és Dedalus kinéznek a tengerre, Stephennek pedig eszébe jut elhunyt édesanyja, akit láthatóan még mindig gyászol. Ez, valamint, hogy Stephen visszautasította az imát anyja halálos ágyánál, valamely ugratásként állandó téma kettejük között. Stephen elárulja, hogy egyszer meghallotta Mulligant, amint az anyjára azt mondja: "aki felfordult". Buck megpróbál védekezni, de hamar feladja. Aztán lefelé indul, magában azt a dalt fütyüli, amit Stephen haldokló anyjának énekelt. Mulligan megborotválkozik, reggelit készít, és mindhárman esznek.
Később Stephen és Haines lesétálnak a tengerhez, ahol Buck a barátaival úszkál. Megtudjuk, hogy Bucknak egy távollévő barátja egy meg nem nevezett lánnyal jár (később kiderül, hogy Milly Bloom az). Stephen menni akar, mire Buck a ház kulcsát kéri, és egy kis pénzt kölcsön. Stephen közli, hogy aznap éjjel nem megy haza a toronyba, magában Buckot "[trón]bitorlónak" nevezi.

Második fejezet: Nesztór 

Stephen történelemórát tart az epeiruszi Pürrhosz győzelmeiről. Az osztály láthatóan unatkozik, fegyelmezetlenek, nem érdekli őket a téma. Mielőtt véget érne az óra, Stephen egy bonyolult találós kérdést tesz fel nekik nekik egy rókáról, aki egy bokor alá temeti a nagyanyját, de a tanulók nem fejtik meg. Az egyik diák, Sargent hátramarad, Stephen pedig számtanpéldák megoldását magyarázza neki. Kedves a fiúhoz, de taszító külsejét látva azon tűnődik, mennyire és hogyan szeretheti az anyja. Ezután Stephen beugrik az antiszemita iskolaigazgatóhoz, Mr. Deasyhez, akitől megkapja a fizetését, Stephen pedig megígéri neki, hogy lehozatja egy olvasói levelét az újságban. Deasy kioktatja Stephent a pénz élvezetéről, és a hatékony pénzgazdálkodás fontosságáról. E párbeszédből származnak a regény leghíresebb idézetei, például Dedalus kijelentése, hogy Isten "rikoltozás az utcán", vagy hogy "A történelem lidércnyomás. […] Várom, hogy felébredjek." Visszautasítja Deasy elfogult elképzeléseit a múltról, melyeket az előítéleteinek igazolására használ. A fejezet végén Deasy tesz még egy arrogáns megjegyzést a zsidókra, miszerint Írországban azért nem volt soha zsidóüldözés, mert be sem ereszetették őket soha.

Harmadik fejezet: Próteusz

Ebben a fejezetben, melyet a tudatfolyam-típusú elbeszélés jellemez, a cselekményt Stephen belső monológján keresztül követhetjük. Kimegy a tengerpartra, és egy darabig búsan tűnődik filozófiai kérdéseken, diákkori látogatásán Párizsban, és az anyja halálán. Miközben emlékein töpreng, lefekszik a kövekre, megfigyel két embert és a kutyájukat, lejegyez néhány versötletet, az orrát túrja, és a kövek mögé vizel.

Második rész: Odüsszeia 

Negyedik fejezet: Kalüpszó

Stephen elbeszélése hirtelen abbamarad. Újra reggel 8 óra van, de átkerülünk a város másik végére, az Eccles street 7. számhoz, ahol a könyv másik főszereplője, a félzsidó hirdetésügynök, Leopold Bloom él. Bloom éppen reggelijét készíti (Mulligannel egyidőben). Elsétál a henteshez, hogy disznóvesét vegyen reggelire, majd hazamegy befejezni a főzést. Az ételt egy levéllel együtt felviszi a feleségének, Mollynak (igazi neve Marion), aki a levelet a párnája alá rejti. Bloom elolvassa a saját levelét, amit a lányától, Millytől kapott. A fejezet végén Bloom kicammog a budiba, és beleit üríti.

Ötödik fejetet: A lótuszevők

Bloom nekikezd a napjának: titokban elmegy a postára (szándékosan kerülőúton), ahol felveszi egy levelét Martha Cliffordtól. A levelet Henry Flowers nevére címezték, ez Bloom romantikus álneve. Újságot vesz, és összefut egy ismerősével, C. P. M'Coyjal. Míg beszélgetnek, Bloom megbámul egy harisnyás nőt, de egy elhaladó villamos betakar a képbe. Elolvassa a levelet, a borítékot pedig egy mellékutcában széttépi. Beül egy templomba, és a katolikus egyházról elmélkedik. Ezután a patikába megy, ahol citromszappant vásárol és parfümöt készíttet. Utána találkozik egy másik ismerősével, Bantham Lyonsszel, akinek egy félreértésből kifolyólag, akaratán kívül lóversenytippet ad. (A ló neve Throwaway, Bloom az újságot akarja eldobni, Lyons pedig azt hiszi, ez a tipp. Később Throwaway a magyar fordításban Többsincs néven szerepel.) Végül Bloom fürdőbe megy.

Hatodik fejezet: Hádész 

A fejezet kezdetén Bloom beszáll a temetésre igyekvő kocsiba három másik ember, köztük Stephen apja, Simon Dedalus mellé. Paddy Dignam temetésére mennek. Az úton elhaladnak Stephen mellett, közben beszélgetnek. Bloom az újságját böngészi. A társalgás halálesetekről, villamosvonalakról és a lóversenyről folyik. Épp akkor érnek a kápolnához, amikor már hozzák ki a koporsót a halottaskocsira. Bloom a temetés alatt egy esőkabátos idegent figyel, gondolatai a temetés körül járnak. Elmenőben még figyelmezteti egyik útitársát, hogy behorpadt a kalapja.

Hetedik fejezet: Aiolosz

A szerkesztőségben vagyunk, Bloom megpróbál elhelyezni egy hirdetést az újságban. Közben megérkezik Stephen, a zsebében Deasy levelével a száj- és körömfájás járványról. Egymással nem találkoznak. Stephen figyeli, amint egy szedő visszafelé rakja össze a cikk betűit, erről eszébe jut, ahogy az apja a pészachi agada-könyvéből jobbról balra olvasta a héber szöveget. A fejezetet újságba illő szalagcímek tagolják rövid részekre. Az "Aioloszt" a retorikai fordulatok szándékolt bősége jellemzi. Itt tűnik fel először Lenehan és Corley.

Nyolcadik fejezet: A laisztrügónok

A fejezet kezdetén Bloom az utcán sétál, kezében egy brossúrával, amely egy amerikai igehirdető fellépését reklámozza a "bárány véréről". Bloom a hídról a vízbe hajítja az összegyűrt papírt, majd két szelet mazsolás süteményt vesz egy asszonytól. Összemorzsolja és beszórja a tengerbe a sirályoknak, aztán nézi, ahogy a madarak a vízből kapkodják a darabkákat. Hirdetést vesz észre egy hajó oldalán, eszébe jut, hogy "minden alkalmas hirdetésre" és egy nemi betegségekkel foglalkozó orvos, aki nyilvános vécékbe tett falragaszokat magáról. Arra gondol, hogy Boylannek, akiről gyanítja, hogy találkozgat Marionnal, talán fertőző nemi betegsége van, aztán a feleségével töltött boldog időkre, a házasságuk elején.
Találkozik egy régi barátnőjével, Mrs. Breen-nel (Josie Powell), aki Denishez ment hozzá, egy furcsa, kicsit zakkant férfihoz. Mr. Breen reggel egy különös levelezőlapot kapott, amelyet Camp és Petz küldött (kampec), ő pedig pert akar indítani. Bloom Josie-ról és Mina Purefoyról érdeklődik, akiről megtudja, hogy a kórházban vajúdik. A fejezetben Bloom gondolatban vissza-vissza tér a vajúdó Minához és Molly terhességéhez.
Néhány rendőr mellett halad el, eről eszébe jut, amikor egy lovasrendőr egy csapat britellenes orvostanhallgatót üldözött. Bloom arra gondol, hogy mostanra már biztosan részei annak az intézményrendszernek, amit régen még ócsároltak. Más köpönyegforgatók járnak a fejében, mint "Carey, aki beköpte a Legyőzhetetleneket", meg a cselédek, akik a gazdáikról súgnak a rendőröknek.
Az optikus előtt elsétálva a napfogyatkozás jut eszébe, mire Bloom kinyújtja a karját, és a kisujjával eltakarja a napot. Aztán arra a teliholdas éjszakára gondol, amikor Mollyval és Boylannel sétáltak, Molly középen. Bloom gyanítja, hogy azok ketten közben egymást simogatták.
Bloom betér a Burton-vendéglőbe, de a barátságtalan környezet és a kuncsaftok visszataszító viselkedése miatt inkább sarkon fordul, és átmegy Davy Byrne-höz.
Odabent Bloomot megszólítja Nosey Flynn, aki Mollyról, és a menedzserével, Boylannel közös turnéjáról érdeklődik. Erről Bloomnak egy pillanatra eszébe jut Molly viszonya. Sajtos szendvicset eszik és bort iszik. Az ablakon zümmögő két összetapadt légyről felötlik benne egy romantikus este emléke Mollyval a Howth-dombon. Bloom az asszonyra feküdt, Molly pedig megrágott köménymagos süteményt csúsztatott a szájába, aztán szeretkeztek. Az olvasó később Marion elbeszéléséből is megismerheti ezt a történetet. A legyekre pillantva átsuhan rajta (egy mondattöredék erejéig), hogy mekkora különbség van az akkori boldog élete és a mostani között.
Az ebéd végeztével Bloom meglátogatja az árnyékszéket, majd a Nemzeti Könyvtár felé indul, hogy utánajárjon a Kulch-hirdetésnek. Útközben átsegít egy vak fiatalembert az út másik oldalára, majd azon elmélkedik, mennyire kiélesedhetnek a vakok egyéb érzékei. Hirtelen Boylant pillantja meg az utca túloldalán, ettől pánikba esve beugrik a Nemzeti Múzeum kapuján.

A fejezetben Bloom a parallaxis fogalmán elmélkedik, amit nem is ért egészen. Ez a regényre vonatkozó utalásként is felfogható, mivel az Ulyssesben gyakran változik az elbeszélés módja, így az olvasó ugyanazokat az eseményeket más-más szereplő szemszögéből is megismerheti.

Kilencedik fejezet: Szkülla és Kharübdisz

A Nemzeti Könyvtárban Stephen a Shakespeare műveiről szóló elméletét magyarázza tanult barátainak. leginkább a Hamletről beszél, amelyet szerinte jórészt Shakespeare felesége, Anne Hathaway feltételezett házasságtörései ihlettek. Bloom megérkezik, hogy megnézzen néhány kiállított szobrot, de Stephennel csak a fejezet végén találkozik véletlenül. Mulligan meglátja Bloomot, és tréfásan figyelmezteti Stephent, hátha a hirdetésügynök homoszexuális.

Tizedik fejezet: A bolygó sziklák

A fejezet 19 rövid kis történetben mutatja főbb és jelentéktelenebb szereplők, például Bagzó Boylan, Conmee főtisztelendő, Mr. Simon Dedalus, Stephen és testvérei, valamint Bloom Dublinon át vezető útját. A fejezet az Alkirály, William Humble Ward, Dudley grófja körüli forgatagban ér véget, ahol a történetek szereplői (Bloom és Stephen kivételével) megnézik az alkirály menetét.
Ahogy a Bolygó sziklákat az Odüsszeiában úgy meséli el Odüsszeusz, hogy nem saját maga élte meg az eseményeket, úgy függetleníti Joyce e fejezet elbeszélőmódját a három főszereplőtől.

Tizenegyedik fejezet: A szirének

Bloom Stephen nagybátyjával, Richard Gouldinggal ebédel az Ormond Hotelben, közben a szintén ott lévő Bagzó Boylan a Mollyval (Bloom nejével) való randevújára készülődik. Ebéd közben Bloom elábrándozik a vonzó felszolgálónőkön, Lydia Douce-on (bronzavonz) és Mina Kennedyn (kéjarany). Simon Dedalus, Stephen apja az ott iddogáló férfiak hosszas kérlelésére énekelni kezd, Bloom elragadtatva hallgatja, közben a zenén tűnődik.

Tizenkettedik fejezet: A küklopsz

Ezt a fejezetet egy névtelen dublini lakos meséli el, de beszédmódja egyértelműen a szerző apjáét, John Joyce-ét utánozza. A narrátor Hynes-ba ütközik, majd együtt elugranak egy italra. A kocsmában Alf Bergannel találkoznak, akire a szöveg csak "a polgár"-ként utal. Bergan figuráját Joyce Michael Cusackről, a Kelta Atlétikai Szövetség alapítójáról (Gaelic Athletic Association) mintázta. Bloom Martin Cunnighamet várja a kocsmában, de a polgár, akiről kiderül, hogy dühödt féniánus, kötekedni kezd Bloommal. Mindjárt antiszemita hangulat kerekedik, amiatt is, hogy Bloom szándéktalan tippje, Többsincs megnyerte a versenyt. A férfiak azt hiszik, jó pénzt nyert, mégsem akar fizetni nekik egy italt. Bloomot Cunnigham menti ki a kocsmából. A fejezetet a narrátor hosszasan elnyújtott beszéde jellemzi: játékosan torzított jogi szakszavak, bibliai idézetek, jelenetek az ír mitológiából, néha fél oldalon át sorolt nevekkel. A fejezet címében lévő küklopsz utalhat a narrátorra, de a polgárra is, aki fel sem fogja, milyen ostoba és korlátolt.

Tizenharmadik fejezet: Nauszikaá

Három fiatal nő, Cissy Caffrey, Edy Boardmen és Gerty MacDowell a parton pihennek. Velük vannak Edy négyéves ikertestvérei, Jacky és Tommy, valamint Edy kisbabája is. Eleinte Gerty gondolatait követhetjük, amint egy udvarlójáról álmodozik, és arról, hogy talál magának valakit. Megérkezik Bloom, és a távolból flörtölni kezd vele. Bloom, aki a partmenti köveknek támaszkodva figyeli a lányt, Gerty képzeletében romantikus idegenné válik, a lány pedig "az emberk viharvert szívének örökké világító fároszává, Máriává". Eddig is egy esküvői jelenet pergett a fejében, Bloom megjelenésével ő lesz a vőlegény, már csak róla ábrándozik. Finoman ő is viszonozza a flörtöt, Gerty a szoknyája alá enged egy hosszabb bepillantást, amitől Bloom alaposan megizzad.
Gerty barátnői észreveszik, hogy Bloom hatással van a lányra, és ugratni kezdik vele, mire ő megkérdezi tőlük, nincs-e túl késő, ezzel finoman figyelmeztetve őket, hogy ideje lenne magára hagyni őt. Cissy odamegy Bloomhoz, hogy megkérdezze az időt, Bloom pedig zavartan közli, hogy az órája fél órával azelőtt megállt (később kiderül, hogy éppen abban a pillanatban, amikor a felesége ágyba bújt Bagzó Boylannel). Bloom nem erőlteti a beszélgetést a lánnyal, inkább Gertyre koncentrál. A lányok az indulás mellett döntenek, Gerty viszont ekkor kezdi csábítóan megmutatni bizonyos testrészeit Bloomnak.
A templomi áldás véget ér, és kezdetét veszi a tűzijáték. A két lány a gyerekekkel odarohan, Gerty viszont marad, és telve szenvedéllyel, a tűzijátéktól begerjedve hátradől egy sziklán, és úgy rendezi a lábait, hogy Bloom könnyedén közéjük láthasson. Eközben egy római gyertyát lőnek fel, és ahogy a fényes tűzcsík egyre magasabbra emelkedik, úgy fokozódik Gerty és Bloom izgalma is, egészen a csúcspontig.
Ezután Gerty elindul, Bloom ekkor látja meg, hogy a lány sánta.

Tizennegyedik fejezet: A Naptitán marhái

Bloom ellátogat a szülészetre, ahol Mina Purefoy éppen vajúdik, és ahol végre összetalálkoznak Stephennel, aki éppen Buck Mulligan és medikus barátai társaságában iszik. A kisbaba világra jövetele után mindannyian egy kocsmába mennek át. A fejezet nyelvezetével játszva vezeti végig az olvasót Joyce az angol nyelv korszakain. Stílus- és nyelvparódiát kapunk az óangol szövegektől kezdve az angolszász alliteráló költészeten vagy például a King James-féle biblián keresztül az ismert szerzőkig, mint például De Quincey vagy Dickens. A sort a már érthetetlenségig torzuló, hirdetésekben használatos, az amerikai angolhoz hasonló szleng zárja.

Joyce a fejezetet 3 alfejezetre, ezeken belül pedig összesen 9 további részre bontotta, ezzel utalva a terhesség 3 trimeszterére és 9 hónapjára.

E rendkívül bonyolult fejezetet szerkezetileg még tovább bonthatjuk. Összesen 60 bekezdésből áll. Közülük az első 10 az angol nyelv két ősét, a latin és az angolszász nyelveket parodizálja. Ez a szakasz a közösülés és a fogantatás allegóriájának felelhet meg.

A következő 40 bekezdés, mely a magzat fejlődésének 40 hetét jelképezi, az angol nyelv legkorábbi formájának, a középangol szatíráival kezdődik, majd időrendben halad további stílusokon át. Mina Purefoy gyermeke az 50. bekezdés végén születik meg, a maradék 10 a gyermekkort szimbolizálja a 20. század eleji Dublinban beszélt utcai szlengek bemutatásával.

Tizentötödik fejezet: Kirké

Ez a rész egy szövegkönyv stílusában íródott karakterjellemzésekkel és színpadi utasításokkal. A szereplők neve ennek megfelelően a szöveg felett jelenik meg. A fejezet nagy része hallucinációt mutat be.
A fejezet Éjvárosban kezdődik, amely Dublin vöröslámpás negyede. Stephen és Lynch egy nyilvánosház felé tartanak. Bloom megpróbálja követni őket, de hamarosan szem elől veszti a két férfit. Itt veszi kezdetét az első hallucináció, amelyben Bloomot ismerősei (Molly, Molly szülei, de még Gerty MacDowell is) válogatott módon sértegetik.
Az álomképekből föleszmélve Bloom megetet egy kutyát, majd két rendőr kikérdezi. A beszélgetés lázálomszerű tárgyalássá változik, amelyben Bloom a vádlott, méghozzá hamisítás és bigámia ügyében. Bloomra ismerősei vallanak. Mary Driscoll azt állítja, Bloom megengedhetetlen módon próbált közeledni felé, amíg az alkalmazottja volt.
Lerázva magáról a fantáziaképeket Bloom egy prostituált, Zoe Higgins elé érkezik, aki elárulja neki, hogy Stephen éppen abban a bordélyban van, ahol ő dolgozik. Az itt következő álomban Bloom választási beszédet tart, elnyerve ír és cionista hallgatóságának elismerését, akik nemsokára "Bloomuzsálem" uralkodójaként köszöntik. Közönsége azonban hamarosan ellene fordul, Bloom pedig közben átváltozik nővé, és nyolc gyermeknek ad életet. Egyéb bűnökkel vádolják, valamint elferdült szexuális érdeklődéssel. Zoe újbóli feltűnése jelzi a hallucináció végét.
Ahogy Bloomot bevezetik a bordélyba, újabb hallucináció kezdődik Virag Lipot (Bloom apja) érkezésével, aki a szexuális magatartásformákról okítja Bloomot. Ezután a bordély tulajdonosnője, Bella Cohen tűnik fel (Bello néven), aki férfivá változva kínozza és megalázza Bloomot. Bloom meghal az álomban, majd halála után a hálószobája falán függő kép nimfájával beszélget, aki gyengeségei miatt korholja. Bloom visszanyerve önbizalma egy részét, felemelkedik a nimfához, és kérdőre vonja szexuális szokásait illetően.
Visszatérvén a valóságba Bloom visszaveszi a szerencsekrumpliját Zoétól, Stephen pedig fizet az eddigi szolgáltatásokért - jóval többet, mint kéne. Ezt látva Bloom elkobozza a férfi maradék pénzét. A következő álomképben Bloom végignézi, ahogy Molly megcsalja Boylannel. Közben Stephennek megjelenik halott édesanyjának rothadó teste anyja halála miatt érzett bűntudatának kivetüléseként. Rémületében sétapálcájával összetör egy lámpát. Bloom azonnal kifizeti a kárt, majd Stephen után rohan.
Gyorsan rá is talál egy heves veszekedés közepén, ahol is Stephent orrbavágják és kiütik. Bloom megvédi a rendőröktől, majd megvizsgálja, hogy jól van-e. Közben feltűnik Rudy, Bloom halott kisfia, mintegy kihangsúlyozva az atyai érzéseket, amiket Bloom táplál Stephen iránt.

Harmadik rész: Nesztosz 

Tizenhatodik fejezet: Eumaiosz

Bloom és Stephen egy kiskocsmába mennek felfrissülni. Stephen kap egy kávét, meg némi rosszul elkészített ételt, hogy kissé kijózanodjon, közben egy részeg tengerész történeteit hallgatják.

Tizenhetedik fejezet: Ithaka 

Bloom hazaviszi magához Stephent, aki visszautasítja az ajánlatot, hogy Bloom házában aludjon. A két férfi közösen vizel egyet a hátsó kertben, majd Stephen hazaindul, és eltűnik az éjszakában, Bloom pedig aludni tér.
Ez a fejezet a katekizmusok mereven egyberendezett stílusában íródott, és különféle források szerint egyértelműen Joyce kedvence volt.

Tizennyolcadik fejezet: Pénelopé

Az utolsó fejezet, mely a harmadik fejezetben megismert tudatfolyam-technikával készült, Molly Bloom monológjából áll. Nyolc központozás nélküli mondatgigász Bloom feleségének gondolataiból, melyek a hitvesi ágyban heverve járnak a fejében. Mellette Bloom fekszik.
Az első mondatban Molly arról beszél, milyen ingerült lett, amikor Bloom megkérte, hogy vigye neki ágyba a reggelit, holott ezt a férfi szokta csinálni. Azon tűnődik, hátha Bloomnak orgazmusa volt aznap, erről eszébe jutnak férje korábbi hűtlenkedései, és a Boylannel töltött délután. Egy évtizednyi (Bloom eltávolodása miatti) cölibátus és Bloom furcsa szexpraktikái után a szokványos és férfias mód, ahogy Boylan szeretkezik, üdítő változásként hat Mollyra. Bloomot mégis férfiasabbnak tartja, és felidézi magában, milyen jóképű is volt, amikor még csak udvarolt neki. Eszébe jut Josie és az ütődött Dennis Breen házassága, és arra gondol, hogy ő meg Bloom mégiscsak szerencsések, jelenlegi problémáik ellenére is.
A második mondatban Molly udvarlóira emlékezik: Boylanra; Bartell D'Arcyra, a tenoristára, aki a templomban csókolta meg, Gardner hadnagyra, aki elesett a Búr háborúkban. Molly a férje fehérneműk iránti vonzalmán tűnődik, és a Boylannal való hétfői találkáján, meg a belfasti utazáson, amire csak ketten mennek. A karrierjére, az éneklésre gondol, és arra, hogy Bloom mennyit segített benne. A Boylannel való randevúk miatt fogyni akar egy keveset. Szerinte Bloomnak ott kéne hagynia a hirdetőszakmát, hogy valami jobban fizetett állásba menjen, például egy irodába. De eszébe jut, hogy Bloom korábbi munkaadóját hiába kérlelte, hogy vegye vissza a férjét.
A harmadik mondatban Molly arra az időre gondol, amikor Bloom javaslatára fizetségért meztelen fotókon szerepelt. A pornográf képeket magában ahhoz a nimfát ábrázoló festményhez kapcsolja, amelyen Bloom reggel a metempszichózist magyarázta neki. Gondolatai ismét Boylanre és az iménti orgazmusra terelődnek.
A negyedik mondat egy vonatfüttyel kezdődik. Molly gibraltári gyerekkoráról van szó, a barátairól, és arról, hogyan írt magának unalomból leveleket, miután elutaztak onnan. Eszébe jut, hogy reggel jött egy levél a lányától, Millytől, de nyilván az egész Bloomnak szól. Kicsit álmodozik arról, hogy megint kap szerelmeslevelet Boylantől.
Az ötödik mondatban élete első szerelmeslevelére gondol, amit Mulvey hadnagytól kapott, aki még Gibraltáron csókolta meg egy híd alatt. Már régóta nem állnak kapcsolatban egymással, Molly azon tűnődik, hogy mi lehet vele. A karrierjére gondol, és arra, mi lehetett volna belőle, ha nem Bloomhoz megy feleségül.
A hatodik mondat kezdetén megint Millyre gondol, és arra, miként küldte Bloom a lányát Mullingarba fényképészetet tanulni, mert megérezte a felesége és Boylan kezdődő viszonyát. Úgy érzi, Milly most olyan, mint amilyen ő volt valamikor. Molly érzi, hogy hamarosan menstruálni fog, tehát Boylan nem ejtette teherbe. A Boylannel töltött nap eseményei futnak át a fején.
A hetedik mondat közben Molly csendesen visszabújik az ágyba, és azok az idők járnak a fejében, amikor Bloommal költözniük kellett. Aggódik anyagi helyzetük miatt, és azon töri a fejét, hátha Bloom a pénzét egy másik nőre költi, vagy Dignaméket segíti belőle. Aztán gondolatai Stephen felé fordulnak, akivel még kisfiú korában találkozott. Azon tűnődik, hogy a férfi talán nem is beképzelt, és valószínűleg ápolt. Egy jövőbeli szexuális kalandról fantáziál, amiben az orális szex is szerepel. Úgy dönt, hogy előtte még tanulni fog, így Stephen nem fogja lenézni őt.
A nyolcadik mondatban arra gondol, hogy a férje nem szeretkezik vele, csak egy csókot ad a fenekére, mint régen. Azon tűnődik, mennyire jobb lenne a világ, ha a nők irányítanák. Stephenre gondol megint, az anyja halálára, aztán Rudy halálára, végül arra, ezek a gondolatok mennyire lehangolják. Fontolgatja, hogy reggel felkelti Bloomot, és elmondja neki az egész dolgot Boylannel, hogy ráébressze, Bloom is hibás az ügyben. Úgy dönt, hoz majd virágot, hátha Stephen Dedalus átjön. A virágokról eszébe jut a nap, amit Bloommal Howthban töltöttek, és amikor Bloom megkérte kezét.



A könyv megjelenésekor ebben a fejezetben szerepelt a leghosszabb angol nyelvű mondat a maga 4391 szavával.

 Leopold Bloom: 38 éves dublini hirdetési ügynök. Szereti a zenét és a könyveket, szívesen elmélkedik tudományos témákról, ezeket másoknak is örömmel magyarázza. Szerelmes a tőle kissé elidegenedett feleségébe, Mollyba. Magát zsidóként azonosítja a Küklopsz című fejezetben, holott édesanyja - Ellen Higgins - római katolikus volt, édesapja - Rudolph Virag - pedig bár zsidónak született, de áttért a protestáns vallásra. Leopold a katolikus vallást vette fel, hogy feleségül vehesse Mollyt. Bloom nem tartja a zsidó szokásokat, de ennek ellenére a regény folyamán néhol bemutatja, hogy ha hiányosan is, de ismeri őket.

 Marion (Molly) Bloom: Leopold Bloom felesége. 33 éves, telt idomú, csinos, incselkedő. Énekesként dolgozik, Bagzó Boylan a menedzsere és egyben a szeretője. Iskolázatlan, egyszerű asszony. Bloommal elég kiélezett a viszonyuk, mert fiúgyermekük halála óta a férfi minden intim helyzetet kerül vele, immár 11 éve.

Stephen Dedalus: Stephen életútját a bigottan vallásos gyermekkorból a lázadó íróig Joyce előző regénye, az Ifjúkori önarckép taglalta. Az Ulysses Stephenje zseniális, de gyakran zavaros költő, aki Párizsból tért vissza Dublinba haldokló anyja miatt. A regény elbeszélte napon zajló belső konfliktusai a édesanyjával (és Írországgal) való bonyolult kapcsolatáról szólnak. Stephen alakját Joyce magáról formálta.

Malachi (Buck) Mulligan: Trágár orvostanhallgató, Stephen barátja. Széles műveltségű fiatalember, aki mindent és mindenkit kigúnyol. Mindenki kedveli, kivéve Stephen és Simon Dedalust, valamint Leopold Bloomot. Joyce egy ismerőséről és egykori szobatársáról, Oliver St. John Gogartyről mintázta Mulligant.

 Haines: Oxfordi diák, aki az ír népet és kultúrájukat tanulmányozza. A Martello-toronyban lakik Stephennel és Mulligannel.

 Hugh ("Bagzó") Boylan: Molly Bloom menedzsere. Városszerte közismert és közkedvelt figura. A regényben sok szó esik Boylan és Molly viszonyáról.

 Millicent (Milly) Bloom: Molly és Leopold Bloom tizenöt éves lánya. A könyvben nem tűnik fel, csak egy levelet olvashatunk tőle, és a szereplők utalnak rá. Bloom nem sokkal a regényben részletezett nap előtt küldte Mullingarba fotózást tanulni.

 Simon Dedalus: Stephen apja. Felesége haláláig sikeres ember volt, de azóta az élete zűrzavarrá vált. Ennek ellenére mások továbbra is tisztelik. Jó énekes, ügyes anekdotázó, sokat iszik. Nagyon kritikus Stephennel szemben. Joyce Simon figuráját a saját apjáról mintázta.

A.E.: George Russel álneve, aki az ír irodalom újjáélesztését célul tűző irányzat híres költője.

 Richard Best: A Nemzeti Könyvtár könyvtárosa.

 Edy Boardman: Gertie MacDowell egyik barátnője.

 Josie (Powell) és Dennis Breen: Josie és Bloom együtt jártak fiatal korukban. Miután Bloom elvette Mollyt, Josie hozzáment a szellemileg labilis és paranoid Dennishez. Az akkor még vonzó nőt megviselte a házassága, ez nyomott hagyott a külsején is.

 Cissy, Jacky és Tommy Caffry: Cissy Gerty barátnője, ő vigyáz kisebb fiútestvéreire.
 A polgár: Idősebb, hazafiaskodó férfi, az ír nacionalizmus bajnoka. Mások a hazafias ír mozgalmakkal kapcsolatban kérik ki a véleményét, és tőle várják a híreket. Ellenséges, idegengyűlölő és antiszemita.

Az Ulysses, mint maga a szerző mondja: minden. Tragédia, regény, szatíra, komédia, eposz, filozófia. Szintézis. Az egész világ a maga rendezett rendszertelenségében, vagy rendszertelen rendezettségében, felbontva, összefoltozva, ahogy egy hétköznapi ember agyán átcsurog; felidéz átélt, olvasott, hallott gondolatokat és képzeteket, aztán eltűnik, de nem nyomtalanul, mert újra feltűnik, mint szín vagy részlet, vagy ha szín és részlet volt, mint mozgató erő vagy központi probléma. (Hamvas Béla, 1930)
Joyce-nak az egész világon igen nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért meg, de senki sem meri bevallani. Ha valaki intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait, lenéző mosolyok fogadták. Most már meghalt; halottakról vagy jót, vagy semmit. Most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész. (Szerb Antal, 1941)
Noha Joyce megszállottja a reklám-közhelyekből, handlékból és szirupos érzelgésből összeragadt Dublin városának, érdeklődése mégis egyetemes: az egész világ, az egész és örök ember érdekli, nem egyetlen osztály, vagy egyetlen korszak. Teljesen különbözik a századforduló naturalizmusától abban is, hogy műve tele van forma-játékkal: minden fejezet más és más kompozíciós ötlettel dolgozik: van dráma és van egy szuszra leírt belső monológ, van viktoriánus-érzelmes stílus-paródia, és van egy óriás katekizmus – műve realitás-tartalma így sokkal, de sokkal inkább érvényesül, mintha egyenletes regényformába öntötte volna. (Szentkuthy Miklós, 1947)
Joyce művében az európai kultúra abban a pillanatban látható, amikor irtózatos robajjal hullik, omlik szerteszét, s csak a törmelékek, a romok utalnak arra, hogy mindez valaha, ha egyáltalán, egységes egészként működött. Thomas Mann a zárt forma, James Joyce a nyitott forma apostola. Thomas Mann a hit mitikusa, s ezért olyan komoly, James Joyce a hitetlenség mitikusa, s ezért olyan derűs. (Nádas Péter, 1978/2000)




  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A szerelem matematikája





A fiatal matematikus hölgy kötetében egy merész kísérletre vállalkozik. Egy eddig ismeretlen, új perspektívából, a matematika segítségével vizsgálja a szerelmet. A szerző abból indul ki, hogy a matematika végső soron a minták tudománya, a szerelem pedig – mint az életben szinte minden – tele van mintázatokkal. Kezdve azzal, hány partnerünk van életünk során, belemegyünk-e egyéjszakás kalandokba, egészen odáig, hogy a társkereső oldalakon, mi alapján küldünk valakinek üzenetet.
A szerelem matematikája többek között megmutatja, mekkora a valószínűsége annak, hogy megtaláljuk életünk párját, továbbá segítségével azt is kiszámolhatjuk, hány potenciális randipartner van a környezetünkben. Peter Backus matematikus például így számolt: Londonban 4 millió felnőtt nő él, 20%-uk tartozik a megfelelő életkori tartományba. Ha ezt megfelezzük, megkapjuk az egyedülálló nők számát. Az ő 26%-uk lehet diplomás, stb. Végül arra jutott, hogy 26 nővel randizhatna Londonban.

(Fordító: Garamvölgyi Andrea)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Let’s kifli




Kovács Eszter vicces című könyve egy Londonban élő magyar lányról szól, az ő mindennapjait mutatja be. Kedves, könnyed kis történetek kapcsodnak egymáshoz. Ne számítsatok nagy drámákra, fordulatokra, "csak" hétköznapi kis szösszenetekre, amelyek remekül ábrázolják a külföldön élő és szerencsét próbáló fiatalok érzéseit, gondolatait.
A fejezetek külön kis történeteket alkotnak, amelyekből, mint a kis mozaikokból épül fel a regény, miközben megismerhetjük, milyen is az élet Londonban - magyar szemmel.
A főszereplőnek nem tudjuk a nevét, végig "a lány"-ként szerepel a könyvben.
Vannak barátok, lakótársak, és természetesen pasik is. Shiva, a múlt, akire visszaemlékezik, aztán jön Allan, majd végül a zenész.
Tetszett, ahogyan a könyv bemutatja, a magyar és angol nyelv vagy akár ételek közötti különbségeket. Ilyen például a magyar kifli péksütemény is, amit Angliában nem ismernek, és - mint a címben is szerepel - a szerelmesek összebújására utal.
De van itt különös szilveszter is, Oscar nevű rózsaszín porcelánelefánt - hogy még egy-két apróságot kiemeljek.
Az is érdekes volt, amikor pontokba szedi, ki miért is megy ki külföldre. Nyelvet tanulni? Pénzt szerezni? Valaki után megy, vagy éppen menekül valami elől? Vagy - véleményem szerint - egy szebb jövő reményében? Holott tudjuk, ott sem kolbászból, akarom mondani szoszidzs-ből van a kerítés.
A regény, mint megtudtam, a "Magyarok külföldön" sorozat első kötete. Így még számíthatunk folytatásra - más országok tapasztalatairól is. Kíváncsian várom!
A hivatalos ajánló:
Van egy lány. Londonban él, egy cukormázas városban, melynek színpompás felszíne csupa meglepetést rejt. Különös barátságok és édes-bús szerelmek szövődnek itt, a honvágy hazájában, a már nem is olyan új otthonban.Egy kivándorlás ismerős, mégis líraian egyedi története egy lányról, no meg például a brit fiúról, aki hozzábújva félig magyarul, félig angolul azt suttogja a fülébe: let' s kifli!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

7 tuti könyv a nyárra


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Megrepedt álarc (Szigor 1.)




"Domináns férfira van szükségünk, de nem kényúrra."

Liza két éve megállapodást kötött. Liza két éve színleli a boldogságot. Lizát két éve nem érintette férfi.Az egykoron kicsapongó életű Liza és vőlegénye, a fényes politikai karrier küszöbén álló Sándor a kívülállók szemében tökéletes álompárnak tűnik, ám színlelt boldogságukat kínos titkok tartják egyben. Mikor a lány egy banális félreértés folytán találkozik egy sármos idegennel, aki darabokra töri a testi és érzelmi nélkülözés miatt már megrepedt álarcát, a botrány elkerülhetetlen. Vajon Liza képes kiköszörülni a csorbát, vagy az édesapja politikai hírnevével együtt a saját jövőjét is beszennyezi? Ki kerül ki győztesként az érdekek és az érzelmek összecsapásából?A történet főszereplője, Liza feláldozza önmagát, amikor fejet hajtva apja akaratának egy feltörekvő, fiatal politikus kamumenyasszonyává válik. Mert hogyan is mutatna egy konzervatív pártvezető, aki a saját neméhez vonzódik?! Ezzel azonban mindketten boldogtalanná válnak.A politika veszélyes talajára kalauzol minket az író, ahol annyi lehetőség rejlik, de olyan sok a sablon, a hazugság, ahol karnyújtásnyira van a siker, és legalább olyan közel, ha nem közelebb a bukás. Elég egy megszellőztetett, szaftos botrány, egy ismeretlen, de annál elszántabb ellenség, és máris évek kemény munkája kerülhet veszélybe. Lehetünk boldogok és sikeresek akkor is, ha történetesen nem vagyunk heteroszexuálisak? Ebben a rövid, de annál izgalmasabb történetben rengeteg kérdés bujkál és én alig várom, hogy a folytatásban válaszokat kapjak!


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Vadon



“Valójában szabad szellemnek születtem, csak épp sosem volt annyi vér a pucámban, hogy merjek is szabad lenni.”
Se szeri, se száma az olyan könyveknek, amelyek a középosztály középkorú tagjainak életválságáról szólnak. Többnyire önmagukat keresik, és e célból hosszú, fáradságos utakra is vállalkoznak. Vannak, akik befelé utaznak, a lélek mélységeit kutatják, mások valóságos utazásra indulnak, testüket és lelküket egyformán próbára teszik. Ők a zarándokok, akik a világ zarándokútjait járják, az El Caminót, ellátogatnak Rómába, Lourdes-ba, Nepálba. Útjuktól legalább annyira remélnek kalandokat, élményeket és szerelemet, mint lelki megbékélést. Első pillanatra a Vadon hasonló krónikának tűnik. Ám a szerző se nem középosztálybeli, se nem középkorú. Cheryl Strayed útja szeszélyes ötlettel indul, de ő ehhez a szeszélyhez makacsul ragaszkodik. Anyja hirtelen jött betegsége után Strayed élete viharos sebességgel hullott szét. Családi kötelékei meglazultak és eltűntek, házassága megromlott. Életének következő éveiben egymást érték a kudarcok. Egyedül maradt mindenféle értelemben. Egy sportboltban esett pillantása a legjelentősebb amerikai túraútvonalról szóló útikönyvre. Elolvasta a szöveget: a túra teljesítése először csak homályos ötlet volt, majd egyre inkább alakot öltött, végül világos célként rajzolódott ki előtte. Zarándoklata 1100 mérfölden és három hónapon át tartott, mégpedig igen zord körülmények között. Szánalmasan felkészületlen volt erre a megpróbáltatásra, testileg és lelkileg egyaránt. Kötetében kiváló láttató erővel idézi fel a hosszú gyaloglás keserves és felemelő pillanatait. Szenvedett a fájdalomtól, az izomláztól, a magánytól és az állandó éhségtől. A külső utazás, a távolság, a természet és a test meggyötörte, a belső viszont felemelte. Újfajta tisztelet és csodálat ébredt benne: útja végigjárása elsöprő és alapvető élményt jelentett számára.


"Kavics voltam. Falevél voltam. Görbe faág voltam. Számukra nem voltam semmi, pedig ők a mindent jelentették számomra."


107. oldal

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Ahol a szivárvány véget ér



“Rájöttem, hogy az otthon nem egy hely, hanem egy érzés.”


Rosie és Alex jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és életre szóló szövetséget kötnek az iskola és a felnőttek zord világa ellen. Az izgalmas órai levelezések alatt még nem sejtik, hogy életük következő jó néhány évét is így fogják eltölteni: egymással levelezve…
A sors újra és újra elválasztja őket egymástól, hogy próbára tegye barátságukat, kitartásukat és őszinteségüket. A gyerekek komoly felnőtté cseperednek: mindketten dolgoznak, házasodnak, gyereket nevelnek, válnak, de a varázslatos kötelék, amely összeköti őket, életük minden öröme és bánata közepette is megmarad.
Több van-e köztük puszta barátságnál? Ha kapnának egy utolsó lehetőséget, kockára tennének-e mindent az igaz szerelemért?
“Ez a könyv tökéletes és tökéletlen,vicces és sírós,keserű és vidám és ami a legjobban megfogott benne hogy minden második oldalon elgondolkodtam a jövőmön és az egész életemen..”



Amikor gyerekek vagyunk, a szüleinket használjuk mérceként, hogy eldöntsük, mennyire rossz a helyzet. Ha nagyot esünk, és megütjük magunk, de még nem tudjuk eldönteni, hogy fáj-e vagy sem, egyből a szüleinkre nézünk. Ha rémülten rohannak felénk, sírni kezdünk. Ha csak nevetnek, és megcsapkodják a gonosz földet, akkor feltápászkodunk, és tovább játszunk.

360-361. oldal



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Ízek, imák, szerelmek




Elizabeth Gilbert önéletrajzi regénye spirituális utazásra hívja olvasóit, vele együtt tanulhatjuk meg, mit jelent megismerni, megszeretni, és ha kell, elengedni az embereket.
Elizabeth harmincas, sikeres nő – volt. Gazdag férj, álomház, fényes karrier. Egyik pillanatról a másikra az élete mégis romokban hevert, látszólag ok nélkül. Egy szörnyű válás és az azt követő depresszió után, megmérgezett kapcsolatokkal a háta mögött nekivágott a nagyvilágnak, hogy végre rájöjjön, ki is ő, és mit akar az élettől.
Zarándoklata Itáliába, Indiába és Indonéziába vezet, ahol olasz dzsigolók, indiai guruk, indonéz gyógyítók között bizonyítja, hogy mind a boldog pillanatokat keressük, akármelyik szegletében élünk is e világnak. Őszinte, humoros és mély érzelmű könyve mindannyiunknak szól, akik ébredtünk már úgy, hogy „ettől a naptól kezdve változtatok az életemen”. Egy nő, aki nem akart többé megfelelni. Egy nő, aki elengedte a jelenét, és megtalálta a boldogságát. Egy nő, akiben magunkra ismerhetünk.
"A rajongó szerelem egyik főbb ismérve a függőségi érzet. Azzal kezdődik, mikor bámulatod tárgya rád zúdít egy mámorító, érzékcsalódást előidéző nagyságrendű valamit, amelyről még magadnak sem merted bevallani, mennyire kívántad – mondjuk, egy eget rengető szerelem és felkavaró érzelmek kábítószerszerű keverékét. Hamarosan egy igazi narkós kiéhezettségével fogsz sóvárogni a szenvedélyes figyelemre. Amikor pedig nem kapod meg az adagod, egyből magad alá kerülsz: dilis leszel és kimerült (arról nem is beszélve, hogy neheztelni fogsz a dealerre, aki kialakította benned ezt a függőséget, ám most meg nem hajlandó arra, hogy felköhögje az árut, pedig tudod, hogy van neki valahol raktáron, a fenébe is, hiszen eddig ingyen adta!). Aztán ott találod magad a sarokban, remegve, lesoványodva, és csak ez az egy biztos: eladnád a lelkedet is, vagy kirabolnád a szomszédod, csak hogy újra, még egyszer kaphass abból a drogból.."

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A jelentéktelenség ünnepe



Szép nyári délelőtt Párizsban. Alain jár-kel, és a nők köldökét bámulja. Ilyen most a divat: csípőnadrág, haspóló. Tetszik ez Alainnek, de zavarja is. Mi lesz ebből? Hová vezet az, ha egy kultúrában már nem a női comb vagy mell, hanem a nők köldöke kerül a vágy centrumába?
Így kezdődik az immár három évtizede Franciaországban élő világhírű író, Milan Kundera vadonatúj regénye. Ez a nagyon is komolyan veendő komédia mintegy összefoglalja és megkoronázza a kunderai életművet. Alainék életének megtévesztő jelentéktelensége, a mindennapjaikat átható pitiáner hazugságok és ócska tréfák, mélységesen személyes, mégis egyetemes problémáik igencsak "kunderásan" szürreális, játékosan élvezetes sztálinizmus-szatírával párosulva jelenítődnek meg. És nincs mit csodálni, ha egyszer csak Sztálin hahotája visszhangzik már a Luxembourg-kertben.

Fordította: N. Kiss Zsuzsa

*Ha egy férfi (vagy egy korszak) szerint a nôi csáberô a fenékben összpontosul, miképpen írható le, határozható meg ez a sajátos erotikus irányultság? Rögtönzött válasza: brutalitás; derû; a legrövidebb út a csúcsra; külön izgató, hogy dupla csúcs. Ha egy férfi (vagy egy korszak) szerint a nôi csáberô a mellben összpontosul, miképpen írható le, határozható meg ez a sajátos erotikus irányultság? Rögtönzött válasza: a nô szentté avatása; a Jézust szoptató Szûz Mária; a férfinem térden hódol a nôi nem magasztos hivatásának. Na de hogyan határozzuk meg egy férfi (vagy egy korszak) erotikáját, ha a nôi csáberô összpontosulá- sát a test közepén a köldökben látja? *

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Zabhegyező




A regény főhőse Holden Caulfield 17 éves amerikai gimnazista, akit éppen a negyedik iskolából rúgtak ki. A cselekmény egy meg nem értett, a társadalmi konvenciókat befogadni és gyakorolni képtelen s ezért mindenünnen kitaszított kamasz fiú háromnapos kálváriája. Holden első személyben mondja el a kicsapása utáni három napjának történetét, melyet New Yorkban éjszakai mulatóhelyeken, kétes hírű szállodában s az utcán tölt el. Közben mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazug embereket talál. Az egyetlen élőlény, akivel őszintén beszélhet, s aki talán meg is érti valamennyire, titokban felkeresett tízéves kishúga. De ő sem tud segíteni: Holden a történteket egy ideggyógyintézet lakójaként meséli el.

Salinger regénye nemcsak a kamaszlélek kitűnő, hiteles rajza, hanem a társadalmi konformizmus ellen lázadó ember kudarcának is szimbóluma.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Helló, szia, szeretlek!






Rachel és Ben az egyetem első napjától elválaszthatatlanok, ám szövetségüknek hirtelen vége szakad, látszólag örökre. Tíz évvel később, egy esős délután az élet új esélyt ad nekik, hogy helyrehozzák azt, amit annak idején elrontottak. A dolgok azonban sokat változtak az egyetem óta. Ben megnősült és ügyvéd lett, Rachel pedig – aki újságírói karrierről álmodott és most bírósági tudósítóként dolgozik – tizenhárom év után szakít vőlegényével, Rhysszel, és megpróbálja kitalálni, mit is szeretne az élettől.
Ben szinte tökéletes időzítéssel, röviddel Rachel szakítása után költözik vissza egyetemi éveik városába, Manchesterbe, amit Rachel azóta sem hagyott el. A szikra újra lángra lobban, de Bennek nem várt vetélytársa is akad kollégája, a lehengerlő Simon személyében, akit elbűvöl Rachel humora. Vajon sikerülhet-e a tökéletes párosnak az, amit tíz évvel korábban elpuskáztak, és mit hajlandók egymásért feláldozni?
Mhairi McFarlane első regénye vicces és megható romantikus történet olyan élethelyzetekről és dilemmákról, amelyek a világ minden táján foglalkoztatják a harmincas fiatal nőket: vajon csak a nagy Ő-vel élhetünk-e boldog házasságban, merjünk-e kilépni kényelmes és biztonságos kapcsolatunkból, ha boldogtalanok vagyunk, és helyrehozhatjuk-e életünk legnagyobb tévedését?


*Ha az ember semmit nem tesz, nem is történik vele semmi. Az élet a döntésekről szól. Lehetnek kemények vagy a kedvedre valók, de nem kerülheted el őket.*



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Napnak fénye




Mi jöhet egy világháború után?
Természetesen egy újabb világháború – állítja őfelsége, Tien Naga-Hai Huang-Ti, mert a történelem szerint az emberiség rendre elfelejti az atombombázás borzalmait, és mindig jön egy újabb Utolsó Háború.
Az ifjú császárnak, aki negyedik az Új Császárok sorában a Kínai Birodalom élén, rögtön a koronázása után leküzdhetetlennek látszó kihívásokkal kell szembenéznie: a kívülről fenyegető Ausztrál Föderáció mellett minden pillanatban számolnia kell a Birodalmon belüli riválisaival is.
Ticca Min sokáig azt hitte, hogy a jövője semmiben sem fog különbözni a kockanegyedek többi lakójának életétől. Jobb, ha az álmait még magának sem meri bevallani, csak elfogadja az egyetlen lehetséges utat.
Egyetlen pillanat, egyetlen döntés elég, hogy minden megváltozzon körülötte… és ami kezdetben csak izgalmas kalandnak tűnik, az idővel olyan események elindítója lesz, amellyel a Birodalom és a világ békéje is veszélybe kerül, az uralkodó és alattvalói sorsa pedig elválaszthatatlanul összefonódik.
J. Goldenlane új regényének színes, mesteri precizitással felépített világa kiváló érzékkel hozza össze a YA klasszikus elemeit, egy posztapokaliptikus világ képeit, és a finom humort – túllépve a megszokott kereteken, a fiatal és lélekben fiatal olvasók számára egyaránt emlékezetes módon mutatva be az új világrend meghatározó uralkodóházának intrikáit és a felnőttként helytálló fiatalok küzdelmeit.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Tangólecke



„Az időt nem tudod megállítani, sem a boldogságot megfogni, de az emlékeidet dédelgetheted, mint én. Mindenemet, amim van, rád hagyom, a virágokat is, melyeket valaha te szedtél. Örökké szeretni foglak.”
Az Európa Danielle Steeljének, Signora Bestsellernek is nevezett arisztokrata származású írónő sikerének titka, hogy erős szenvedélyeket ábrázol megrendítő történeteiben.
A Tangólecke két nagy szerelem regénye. A főszereplő asszonyokat negyven év és hatalmas társadalmi különbség választja el egymástól: Giovanna, a lányát egyedül nevelő, 39 éves régiségkereskedő, akinek nincsenek ugyan anyagi gondjai, de férje elvesztése óta óvakodik a mély érzelmektől, és az elesetten tengődő idős hölgy, Matilde, akit a sors soha nem kényeztetett el, de mégis gyönyörű emlékei vannak. Egyikük előtt ott a jövő, a másik a boldog emlékek világában él.
Drámai körülmények véletlen összejátszása kell ahhoz, hogy a két asszony az 1990-es évek végén összetalálkozzon és barátságot kössön. Giovanna gondjaiba veszi az idős asszonyt, aki viszonzásul „életet lehel” a fiatal nőbe. Olyan bátorsággal és lelkierővel vértezi fel, hogy Giovanna végül egy csodálatos férfi oldalán fel meri vállalni az új szerelem kockázatát.
És a háttérben a gazdag Milánó a tangó ritmusára lüktet, mint a szív.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A lány, aki megérintette az eget




Hogyan válik a jövő nélküli fiatal lányból befolyásos ruhatervező? Milyen utat kell bejárnia egy csavargónak, hogy a szabadság védelmezője lehessen? És miképpen lesz egy zsidó tolvajból híres orvos? A válaszokat az 1500-as évek elejének Olaszországában kell keresnünk.
A történet Róma mocskos sikátoraiban, bűzös csatornáiban kezdődik. Amikor Mercurio, a születésétől fogva árva, tolvaj fiú, a kis Zolfo, a szép Benedetta és a félkegyelmű óriás, Ercole kifosztják a zsidó Shimon Baruchot, nem sejtik, hogy az életük fordulóponthoz érkezett. Ugyanis miután a zsidó férfi a nyomukra bukkan, megöli Ercolét, miközben Mercurio a kése hegyével az ő torkát találja el. Mercurio úgy hiszi, megölte a kereskedőt, ezért úgy dönt, hogy Zolfóval és Benedettával Velencébe menekül.
A Velencei Köztársaságba vezető úton a három gyerek sorsa keresztezi a szabadságot kereső zsidó, Isacco, az orvoslásban is jártas tolvaj és a lánya, Giuditta sorsát. Mercurio beleszeret a lányba, érzései viszonzásra is találnak, ám amikor az úti céljukat elérik, szembesül azzal a rengeteg nehézséggel, amelyet le kell küzdenie, hogy az álmát valóra válthassa.
Bár a regény több fiatal sorsát is összefűzi, a könyv főszereplője mégis a Szerelem. A Szerelem nagybetűvel, mely olyan elsöprő hatású, hogy megváltoztat mindent. Olyan egyetemes érzés, amely összeköti a lelkeket, amely túlmutat az egyes párok kapcsolatán. Két fiatal között fakadt szenvedély, mely olyan érzéssé válik, amely képes jobbá tenni az embereket, olyan szerelemmé, amely a sors szálait szövi, amely a világot mozgatja.

„Az élet egy ösztönző zűrzavar, amelyben az ember próbálja megtalálni a geometriáját. A regény a maga tagoltságával (kezdet-közép-vég), megpróbál rendet teremteni az adott életek összességében. A sors ugyanezt a folyamatot játssza el, mert mindig adódnak olyan véletlenek, amelyek válaszút elé állítanak bennünket, nekünk pedig a választásunkkal döntenünk kell, rendet kell teremtenünk”. (Luca di Fulvio)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Egy hölgy sosem enged






Lady Celia Sharpe mindig is óvatos volt a házasság kérdését illetően, de most a jövője múlik rajta. Két hónapja van arra, hogy férjet találjon magának, és teljesítse nagyanyja kérését. Három gazdag, magas rangú agglegényt mutatnak be neki, akik közül az egyik biztosan elnyeri a tetszését. Ugyanakkor felbéreli Jackson Pintert, hogy nyomozzon a három választottja után, de Jacksont annyira megbabonázza Celia, hogy a legutolsó dolog, amit szeretne, hogy segítségére legyen férjet találni…

Celia Sharpe-nak férjet kell találni, méghozzá azonnal, ha nem akarja elveszíteni az örökségét. Kiszemel hát magának három vőlegényjelöltet: mindnyájan magas rangú, előkelő férfiak. Mivel nincs ideje a szerelembe eséssel bajlódni, úgy dönt, a legjobb lesz, ha az elhatározását tényekre alapozza, ezért felbérli a családja alkalmazásában álló, bosszantó, ámde igencsak jóképű magánnyomozót, Jackson Pintert, hogy derítsen ki a három férfiról mindent, amit csak lehet.
Jackson már régóta vonzódik Celiához, így semmi ösztönzést nem érez arra, hogy segítsen neki férjet találni. Ahogy a két fiatal a közös munkának köszönhetően egyre több időt tölt együtt, fellángol köztük a szenvedély, és amikor a lány élete veszélybe kerül, Jackson rájön, hogy valójában egyvalamit akar igazán: megvédeni Celiát...immár férjeként.
Sabrina Jeffries Halstead Hall bajkeverői sorozatának záró kötetében két erős akarat feszül egymásnak, hogy aztán a szerelemben és szenvedélyben feloldódva egyesüljenek.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Gyönyörű titkok múzeuma




Alice Hoffman regényének története New York-ban játszódik a huszadik század mozgalmas első két évtizedében. A Gyönyörű titkok múzeuma két nagyon különböző ember szenvedélyes, feszültségekkel teli szerelmi története. A helyszín Coney Island. Coralie Sardie a Gyönyörű titkok múzeuma nevű mutatványosház tulajdonosának lánya. A parti sétány melletti intézményben a lelkes közönség furcsa lényeket tekinthet meg. A kitűnő úszó Coralie apja „múzeumában” sellőként szerepel más furcsa lények, a Farkasember, a Pillangólány és a százéves teknős mellett. Egy éjjel Coralie megpillant egy nagyon helyes fiatalembert; a férfi a holdfényben fákat fotografál a Hudson folyó mentén. A fotográfus Eddie Cohen; orosz emigráns, aki elhagyta közösségét és szabósegédi munkáját. Amikor Eddie a hírhedt Triangle gyár tűzesetét fényképezi, egy fiatal nő eltűnésének titokzatos ügyébe keveredik.

Nekem ez volt az írónőtől az első könyv, de nagyon pozitív visszajelzést tudok adni. Az egész történet összeszedett és jól átgondolt. Tetszett, hogy minden fejezetben van egy múltbeli és egy könyvbeli jelen mindez váltott szemszögben és módban. A múltbeli történetekben ismerhetjük meg igazán a szereplők elgyötört életét, ami egy kicsit fájdalmasabb, hiszen gyermekkori énükön keresztül láthatjuk mindezt. Aztán kezdenek a fejezetek és a szereplők is közeledni egymáshoz, a végére pedig a történetük egy lesz. A kezdeti komor és sötét hangulat fokozatosan vált és a végére nem is érezzük az a nyomasztó érzést, mint amikor elkezdtük a könyvet. Mind a két szereplőnek szinte ugyanaz a sorsa. Anyjuk nincs, az apjuk pedig nem a megfelelően bánik velük. Míg Coraline-nak ott van Maureen támasznak, Eddie egyedül épít fel magának egy életét. Coraline veleszületett adottsága? átka? egyben csodálatos és rémisztő. Rémisztő pont abból a szempontból, amit az apja művelt vele. Nagyon tetszett, hogy az írónő belefésült egy tényleg megtörtént esetet. A szereplők jelleme mellett igazán jól tudta ábrázolni azt a kaotikus állapotot amit egy tűz okoz. A Professzort mondanám olyan negatív szereplőnek, akit tényleg nem tudtam elviselni, de a könyv végére ez a probléma is megoldódott. Nagyon tetszett az utolsó fejezet, ahogy Cora egy levélben meséli el az utána lévő életét Maureennak. Tökéletesen bemutatta az akkori kori társadalmat, kihozva belőle egy lágy szerelmi történetet, megfűszerezve egy kis misztikummal és felborzolva a hangulatot egy cseppnyi krimivel. Ez nem egy szokványos történet, ez a könyv megannyi gyönyörű titok múzeuma.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

HOGY EL NE TÉVEDJ


Modiano legújabb, 2014 őszén megjelent regényének főhőse Jean Daragane író, aki egy pályaudvaron elveszíti a telefonos noteszát. Pár nap múlva felhívja egy férfi, Gilles Ottolini azzal, hogy megtalálta a noteszt, és szeretné visszaszolgáltatni. A másnapi találkozón Ottolini egy barátnőjével, Chantallal jelenik meg. Bevallja, hogy végiglapozta a noteszt, s szeretne információt kérni az abban szereplő egyik férfiról, Guy Torstelről, akinek a nevével egy régi gyilkosságról szóló újságcikkben találkozott, s most könyvet szeretne írni erről az 1951-ben történt bűnügyről. Daragane azonban nem emlékszik Torstelre.
Másnap Chantal találkozóra hívja Daragane-t, és ad neki egy dossziét, benne az Ottolini által a gyilkosságról összegyűjtött, részben rendőri forrásokból származó anyag fénymásolatával. Az egyik lapon az írónak szemébe ötlik egy lóversenypálya neve, ahol egyszer régen ő is megfordult, s ahol találkozott egy férfival, akit az előtörő emlékek nyomán Torstelként azonosít be – ám nem sokra emlékszik vele kapcsolatban. Aztán újabb ismerős neveket talál a dosszié lapjain: anyjáét, aki Torstel ismerőseként szerepel az anyagban, Roger Vincent-ét és Annie Astrand-ét, akiket gyermekkorában ismert meg. Rábukkan egy fénykép másolatára is, amely róla készült 1952-ben, gyerekkorában, amikor egy ideig Annie volt az egyik gondviselője. A fotó eredetije útlevélképnek készült, mert annak idején Annie a gondjaira bízott gyerekkel együtt akart külföldre szökni a rendőrség elől. A könyv azoknak a napoknak a felidézésével zárul, amikor Annie magával viszi a gyermek Daragane-t az olasz határ közelébe, ám végül a fiúcskát magára hagyva, egyedül próbál meg átjutni Olaszországba...

Patrick Modiano francia író. Első regénye 1968-ban jelent meg La place de l’Étoilecímmel. 1972-ben kapta meg a Francia Akadémia regényeknek járó irodalmi díját Les Boulevards de ceinture című alkotásáért, 1978-ban pedig a legrangosabb francia díjat, a Prix Goncourt-t a Sötét boltok utcájáért. 2002-ben A Kis Bizsuért neki ítélték a Prix Jean-Monnet de Littérature européenne-t, 2010-ben megkapta a rangos Prix Mondial Cino Del Duca nemzetközi irodalmi díjat az Institut de Farnce-tól életművéért, 2012-ben az Európai Irodalom Osztrák Állami Díját, legutóbb pedig, 2014-ben az irodalmi Nobel-díjat. Hogy el ne tévedj című kötete a legutóbb megjelent írása.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

AUGUSZTUSI VASÁRNAPOK





Jean kísértetként bolyong Nizza utcáin, végigjárja a kávézókat, parkokat és tereket, ahol Sylviával éltek hét évvel ezelőtt. Eszébe idézi a lány alakját, hangját, illatát, gesztusait, és a nyakában lógó gyémántot, a hírhedt Dél Keresztjét, amely oly sok ember halálát követelte már a történelem évszázadai folyamán.

Emlékei fölidézése során elmeséli, hogyan ismerkedtek meg Sylviával, és hogyan jutottak hozzá a Dél Keresztjéhez, miért éppen Nizzában akartak elbújni a kíváncsi tekintetek elől, és miként akartak túladni a gyémánton, amelynek árából egész életüket gondtalanul tölthették volna. De miért csak „volna”? És miért van Jean most, hét év elteltével egyedül? Miért magányosan emlékszik vissza mindarra, ami történt?
Modiano e korábbi regénye krimibe illő izgalmakat és fordulatokat tartogat számunkra, miközben nyomozóként göngyölítjük föl az ügy és vele egy emberi élet szálait.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Húszezer éjszaka




Húszezer éjszaka az több mint 54 év. Egy egész élet, amit ugyanazzal az emberrel kéne hűségben leélnünk. De képes-e erre ma egy negyvenes, érzelmekre és intimitásra szomjazó nő, aki a mindennapi rutinba, a látszatvilágba és saját kínzó vágyaiba beletörik? Mit dönt, amikor váratlanul elérkezik hozzá a mindent alapjaiban megrengető szenvedély, és felcsillan egy intenzív, új élet reménye? Érvényesek-e még az előző generációk tanításai az örök hűségről és a jóságról? Hány nap a világ? Lehet-e egy együtt leélt élet húszezer éjszakás kaland?

D. Tóth Kriszta új regénye a nagy sikerű Jöttem, hadd lássalak után ismét az emberi kapcsolatok izgalmasan kusza világába kalauzol, ahol minden választás újabb és újabb lehetőség megtalálni magunkban, ami oly fájdalmasan hiányzik. Kísértő múlt, gyötrő kétségek, elfojtott szexualitás, félelmek, szeretethiány, ürességérzés és a nyomában feltörő forró szenvedély: ez jellemzi az egykor pszichológusnak készülő, ma életvezetési tanácsadó céget működtető budai nő, Helga történetét.

A Húszezer éjszaka fordulatokban gazdag regény. A női test felfedezésének története a női lélek útvesztőiben. És tükör, nehéz, de határtalanul felszabadító belenézni.

D. Tóth Kriszta író, újságíró. Pályáját angol nyelvű lapoknál kezdte, az ország tévériporterként, tudósítóként és műsorvezetőként ismerte meg.

Első regénye Jöttem, hadd lássalak címmel 2013-ban jelent meg, és elnyerte a Libri Aranykönyv díját magyar irodalom kategóriában.

Az írás mellett gyerekjogokkal foglalkozik, ő az UNICEF magyarországi nagykövete. 39 éves, családjával Budapesten él.

„- Nem gonosz vagyok, hanem őszinte és reális. Ki legyen veled őszinte, ha nem én, a legrégebbi barátnőd, aki mindent végigcsinált veled? Bőven itt az ideje, hogy kimondd a dolgokat. Nem nyafogni kell azon, hogy negyvenéves lettél, hogy jaj istenem, elmúlt a fél életem, jaj istenem, honnan jöttem, hova tartok, hanem el kéne kezdeni a saját jelenedet élni. Beleállni a szembenézésbe. Egyszerűen túllépni bizonyos fájdalmakon, lejönni régi sérelmekről, amelyek fogva tartanak, mint valami kábítószer. Abba kéne hagyni, hogy mindent az anyádra, az apádra, Csabára, Tomira, meg mit tudom én még, kire fogsz! Nem lehetsz passzív elszenvedője az életednek. Te mindig csak mással foglalkozol – Panni nagyon formában volt aznap este. Helga pedig remegett a dühtől. És a végén robbant. – Én? Én foglalkozom mindenki mással? És te? Mikor néztél körül utoljára otthon, nálad?”




  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS