"Az ember végül rádöbben, hogy egész életében csak az volt az igazán értékes, örömteli és jó, amikor szeretett. És szerették..."
Családtörténetünk darabkái Grecsó Krisztián: Jelmezbál
Grecsó Krisztián legújabb regénye megjelenése óta rendkívül nagy népszerűségnek örvend a kritikusok és főként az olvasók körében. A szerzővel rengeteg dedikálást, interjút, író-olvasó találkozót szerveznek, ami természetesen azért is lehetséges, mert van rá igény a közönség részéről. A Jelmezbál a Bookline és a Líra áprilisi sikerlistáján is az első helyen szerepelt, az idei könyvfesztiválon pedig a Magvető kiadó legnagyobb példányszámban eladott könyve lett.
A borító egészen jól megtervezett, szemléletesen tükrözi a regény koncepcióját. A tér üressége kivetíthető a falusi élet sivárságára és céltalanságára, a szereplők önkeresésére. A falevelek összetömörült, mégis szuverén sodródása és légtérbe özönlése ugyanakkor felkavarja a békét és a nyugalmat, megteremti a dinamikusságot – akárcsak a regény karaktereinek belső vívódásai, önreflexiói. A történet alapvetően izgalmasnak és egyben elgondolkodtatónak ígérkezik. A majd’ háromszáz oldalas regény lapjain – a fülszöveg ajánlója szerint – egy krimibe ágyazott, generációkon átívelő családregény mozaikkockái bontakoznak ki és állnak össze a végén szerves egésszé. Ennek ellenére a szerző igazi populáris, már-már klisébe hajló témákat boncolgat: nagy szerelmek, árulások, remények, lemondások, éveken át húzódó súlyos elhallgatások. A mű nem mindennapi szerkezete, megformáltsága révén azonban fel is oldhatná az unásig ismételt kérdésköröket – de nem teszi. A két meggyilkolt lány és harmadik, eltűnt társuk története jóformán csak a szűk keretet képezi, a többi cselekményt a kiragadott élettörténetek darabkái adják, némi helyénvaló társadalomkritikával vegyítve. A Jelmezbál strukturális felépítése rendkívül eredeti, és maga az ötlet kivitelezése is elismerésre méltó: az író rutinosan lavírozik az egymástól időben és térben néhol meglehetősen távol lévő epizódok között. A hagyományos dialógusok hiányoznak, ezeket a szereplők tudatának belső őrlődései, monológjai, a külvilág felé is kivetített gondolatfoszlányai helyettesítik – egyes pontokon nem is olyan egyértelmű, hogy valóban kimondott szavakat olvasunk-e. Ennek megfelelően formailag idézőjelek pótolják a gondolatjeleket. A történetfűzés azonban hagy némi kívánnivalót maga után. Vannak jól és kevésbé jól megalkotott részek is: az első és az utolsó fejezetek ígéretesek, a regény közepe azonban kissé ingerszegény. A könyv első kétharmadában fejezetenként – néhány kivétellel – teljesen új szereplőket, életeket ismerünk meg, s mivel egy-egy történetet, karaktert csak felületesen érint, de ki nem bont a szerző, jelentőségük számos esetben elsikkad. Túlságosan töredékesek, szerteágazóak a kapcsolatrendszerek és az események ahhoz, hogy hatni tudjanak. Csak kóválygunk a felvetett eseményszálak között, s épp mire belemerülhetnénk az egyikbe, már jön a következő – így nehéz mit kezdeni velük. Szinte minden fejezetben lélektani fejtegetésekbe bocsátkozik az író, de ezek igazán mély impressziók kiváltásához erőtlennek bizonyulnak. A regény novellákra esik szét – és így, visszatérő szereplőkkel bizony jobban meg is állná a helyét.
„Minden mindig volt már egyszer. És még lesz is. Hatvan fölött nem éri meglepetés az embert, ha csak az nem, hogy minden ugyanolyan”, hangzik el ez a mondat a Jelmezbál egyik szereplőjének szájából. Kicsit maguk az eltérő életkorú vidék- és városlakók is ilyenek: nem nagyon különböznek egymástól, kevés szereplőnek vannak a többiekétől eltérő személyiségjegyei, motivációi – mintha mindenki összemosódna valahol, és a fiatalok is megvénültek volna már. Ezért csak két-három megfoghatóbb, jellegzetesebb karakter az, akivel az olvasó közelebbi kapcsolatba kerülhet vagy azonosulni tudna.
Az apró, homályos pontok összeillesztésén segíthetne a mű többszöri újraolvasása, ehhez viszont nem elég érdekfeszítő. Időnként vannak jól megragadott, hangulatos képek, egészen átütő, hiteles leírások és mélyen gyökeredző emberi tapasztalatok, néhol azonban túlcsordulnak, és erősen mesterkéltnek tűnnek – sőt akadnak enyhén hatásvadász jelenetek is, amik gyengék a cél beteljesítéséhez. Utóbbihoz tartoznak a szexuális fantáziálásokhoz, erotikus aktusokhoz kapcsolódó részek. A szerző egészen más stílusban mutatja be ezeket, minden más történetfoszlányhoz képest sokkal erősebbek, tárgyiasítottabbak. Azért is erős a közöttük húzódó kontraszt, mert stilisztikailag egyenesen kiugróak a könyv egészének hangulati szférájából, más eszközök hiányában azonban sablonosak és erőltetettek: nem biztos, hogy a vulgáris szavak és kifejezések felsorakoztatása a legjobb módszer a kívánt hatás eléréséhez.
Grecsó Krisztián saját nyilatkozata szerint a valóságban is a könyvben szerveződött töredékesség mintájára működnek a családok, hiszen a távolabbi családtagokra már nem látunk rá, itt pedig az olvasó lehet a nyomozó, aki kideríti, hogyan függnek össze az események, és milyen viszonyban vannak egymással a szereplők. Az azonban már a regény első fejezetei után kiderül, hogy ez nem egy feszültséggel teli krimi, így emiatt nem is igazán akarunk nyomozni, legalábbis nem a detektívregény megszokott értelmében. Mindazonáltal ne várjunk könnyed szórakozást a könyvtől. Inkább valamiféle, a különböző emberi perspektívákból töltekező, gomolygó merengésre alkalmas olvasmány ez – a történetek hangulata ugyanis többségében magával ragadó.
Grecsó Krisztián: Jelmezbál, Magvető, 2016.
Girl Online
Az afrikai
Nászút
A Nászút, a Nobel-díjas Patrick Modiano legújabb magyarul megjelent kisregénye tökéletesen illeszkedik az eddigiek sorába: egy újabb letisztult, titokzatos, noir elemekben bővelkedő minimalista történet, amelyben számtalan idősík keveredik és folyik egymásba.
Jean B-t, a középkorú dokumentumfilm-rendezőt egy forró nyári nap felesége és barátai kísérik ki a párizsi reptérre, hogy elutazzon Rio de Janeiroba legújabb filmje forgatására. Jean azonban úgy dönt, hogy nem megy. Befejezi eddigi fásult, megunt életét, és az utóbbi időkben menekülésnek is betudható utazásokat felváltja egy újabbal: Párizsból Párizsba; anélkül, hogy bárkinek is szólna erről. Mindezt azonban nem azért teszi, hogy rendezze magában a problémáit: felesége szeretőt tart, a munkája többé már nem elégíti ki, már mindent csak rutinszerűen végez. Ennek más az oka, Jean ugyanis titkos tervet dédelget: már régóta meg akarja írni egy titokzatos nő, Ingrid életrajzát, akivel még fiatal korában találkozott, aki talán először sugárzott szeretetet felé az életben, és aki már évekkel korábban ismeretlen okból öngyilkos lett.
Modianóra mindig is jellemző volt az, hogy a történetei több idősíkban játszódtak, de a Nászútra ez hatványozottan jellemző. Jean a ’80-as évek végén a fővárosban bujkálva emlékszik vissza a ’70-es évek Milánójára, ahol és amikor is értesült a nő haláláról; a ’60-as évek francia Riviérájára, ahol stoppoló kamaszként találkozott Ingriddel és annak férjével, Rigaud-val; majd néhány fellelt dokumentum és felkeresett helyszín, valamint saját érzései alapján rekonstruálja a világháborús időszak Párizsát és a pár megismerkedését. Így nem is csoda az, hogy sosem érzünk a talpunk alatt szilárd talajt, fogalmunk sincs, melyik helyszínen és melyik idősíkon fog folytatódni a történet.
A francia szerző visszafogott, mint mindig. Nemcsak nyelvileg (a kötetet ezúttal Gulyás Adrienn fordította – mondhatom igazán kitűnően), de történetileg is: a 160 oldal alatt alig-alig tudunk meg valamit a főbb szereplőkről, nem tudjuk meg, mitől romlott meg Jean házassága, miért nem érzi jól magát utazó filmesként, ahogy nem tudunk meg szinte semmit sem Ingridék életéről. Az elhallgatás annyira teljes, hogy például a zsidó szó sem szerepel a világháborús résznél, holott sejthető, hogy a lánynak a származása miatt kell bujkálnia.
A történetek önmagukban talán nem állták volna meg a helyüket, de így egymásra kopírozva, összekapcsolódva mégis többet adnak, mint amik, túlmutatnak önmagukon: például maga a nászút is olyan új, megfoghatatlan, melankolikus jelentést kap, amely óhatatlanul is beleivódik az olvasóba, és egy idő után, a szót felidézve beugrik ennek a zseniális kisregénynek a hangulata. Mert a Nászút inkább egy érzés, mint egy szimpla történet.
Mivel már az összes Modiano-kötetet olvastam, kijelenthetem, hogy a Nászút mindenképpen a magyarul is elérhető könyvek legszűkebb élvonalába tartozik, összetett, élvezetes olvasmány – akik szeretik az írót, azoknak kötelező, akik pedig még nem olvastak tőle, azoknak bevezetőül erősen ajánlott.