A 46. szélességi foknál

Grecsó Krisztián legújabb regénye megjelenése óta rendkívül nagy népszerűségnek örvend a kritikusok és főként az olvasók körében. A szerzővel rengeteg dedikálást, interjút, író-olvasó találkozót szerveznek, ami természetesen azért is lehetséges, mert van rá igény a közönség részéről. A Jelmezbál a Bookline és a Líra áprilisi sikerlistáján is az első helyen szerepelt, az idei könyvfesztiválon pedig a Magvető kiadó legnagyobb példányszámban eladott könyve lett.


A borító egészen jól megtervezett, szemléletesen tükrözi a regény koncepcióját. A tér üressége kivetíthető a falusi élet sivárságára és céltalanságára, a szereplők önkeresésére. A falevelek összetömörült, mégis szuverén sodródása és légtérbe özönlése ugyanakkor felkavarja a békét és a nyugalmat, megteremti a dinamikusságot – akárcsak a regény karaktereinek belső vívódásai, önreflexiói. A történet alapvetően izgalmasnak és egyben elgondolkodtatónak ígérkezik. A majd’ háromszáz oldalas regény lapjain – a fülszöveg ajánlója szerint – egy krimibe ágyazott, generációkon átívelő családregény mozaikkockái bontakoznak ki és állnak össze a végén szerves egésszé. Ennek ellenére a szerző igazi populáris, már-már klisébe hajló témákat boncolgat: nagy szerelmek, árulások, remények, lemondások, éveken át húzódó súlyos elhallgatások. A mű nem mindennapi szerkezete, megformáltsága révén azonban fel is oldhatná az unásig ismételt kérdésköröket – de nem teszi. A két meggyilkolt lány és harmadik, eltűnt társuk története jóformán csak a szűk keretet képezi, a többi cselekményt a kiragadott élettörténetek darabkái adják, némi helyénvaló társadalomkritikával vegyítve. A Jelmezbál strukturális felépítése rendkívül eredeti, és maga az ötlet kivitelezése is elismerésre méltó: az író rutinosan lavírozik az egymástól időben és térben néhol meglehetősen távol lévő epizódok között. A hagyományos dialógusok hiányoznak, ezeket a szereplők tudatának belső őrlődései, monológjai, a külvilág felé is kivetített gondolatfoszlányai helyettesítik – egyes pontokon nem is olyan egyértelmű, hogy valóban kimondott szavakat olvasunk-e. Ennek megfelelően formailag idézőjelek pótolják a gondolatjeleket. A történetfűzés azonban hagy némi kívánnivalót maga után. Vannak jól és kevésbé jól megalkotott részek is: az első és az utolsó fejezetek ígéretesek, a regény közepe azonban kissé ingerszegény. A könyv első kétharmadában fejezetenként – néhány kivétellel – teljesen új szereplőket, életeket ismerünk meg, s mivel egy-egy történetet, karaktert csak felületesen érint, de ki nem bont a szerző, jelentőségük számos esetben elsikkad. Túlságosan töredékesek, szerteágazóak a kapcsolatrendszerek és az események ahhoz, hogy hatni tudjanak. Csak kóválygunk a felvetett eseményszálak között, s épp mire belemerülhetnénk az egyikbe, már jön a következő – így nehéz mit kezdeni velük. Szinte minden fejezetben lélektani fejtegetésekbe bocsátkozik az író, de ezek igazán mély impressziók kiváltásához erőtlennek bizonyulnak. A regény novellákra esik szét – és így, visszatérő szereplőkkel bizony jobban meg is állná a helyét.

„Minden mindig volt már egyszer. És még lesz is. Hatvan fölött nem éri meglepetés az embert, ha csak az nem, hogy minden ugyanolyan”, hangzik el ez a mondat a Jelmezbál egyik szereplőjének szájából. Kicsit maguk az eltérő életkorú vidék- és városlakók is ilyenek: nem nagyon különböznek egymástól, kevés szereplőnek vannak a többiekétől eltérő személyiségjegyei, motivációi – mintha mindenki összemosódna valahol, és a fiatalok is megvénültek volna már. Ezért csak két-három megfoghatóbb, jellegzetesebb karakter az, akivel az olvasó közelebbi kapcsolatba kerülhet vagy azonosulni tudna.

Az apró, homályos pontok összeillesztésén segíthetne a mű többszöri újraolvasása, ehhez viszont nem elég érdekfeszítő. Időnként vannak jól megragadott, hangulatos képek, egészen átütő, hiteles leírások és mélyen gyökeredző emberi tapasztalatok, néhol azonban túlcsordulnak, és erősen mesterkéltnek tűnnek – sőt akadnak enyhén hatásvadász jelenetek is, amik gyengék a cél beteljesítéséhez. Utóbbihoz tartoznak a szexuális fantáziálásokhoz, erotikus aktusokhoz kapcsolódó részek. A szerző egészen más stílusban mutatja be ezeket, minden más történetfoszlányhoz képest sokkal erősebbek, tárgyiasítottabbak. Azért is erős a közöttük húzódó kontraszt, mert stilisztikailag egyenesen kiugróak a könyv egészének hangulati szférájából, más eszközök hiányában azonban sablonosak és erőltetettek: nem biztos, hogy a vulgáris szavak és kifejezések felsorakoztatása a legjobb módszer a kívánt hatás eléréséhez.

Grecsó Krisztián saját nyilatkozata szerint a valóságban is a könyvben szerveződött töredékesség mintájára működnek a családok, hiszen a távolabbi családtagokra már nem látunk rá, itt pedig az olvasó lehet a nyomozó, aki kideríti, hogyan függnek össze az események, és milyen viszonyban vannak egymással a szereplők. Az azonban már a regény első fejezetei után kiderül, hogy ez nem egy feszültséggel teli krimi, így emiatt nem is igazán akarunk nyomozni, legalábbis nem a detektívregény megszokott értelmében. Mindazonáltal ne várjunk könnyed szórakozást a könyvtől. Inkább valamiféle, a különböző emberi perspektívákból töltekező, gomolygó merengésre alkalmas olvasmány ez – a történetek hangulata ugyanis többségében magával ragadó.

Grecsó Krisztián: Jelmezbál, Magvető, 2016.