A 46. szélességi foknál

Húszezer éjszaka

Húszezer éjszaka az több mint 54 év. Egy egész élet, amit ugyanazzal az emberrel kéne hűségben leélnünk. De képes-e erre ma egy negyvenes, érzelmekre és intimitásra szomjazó nő, aki a mindennapi rutinba, a látszatvilágba és saját kínzó vágyaiba beletörik? Mit dönt, amikor váratlanul elérkezik hozzá a mindent alapjaiban megrengető szenvedély, és felcsillan egy intenzív, új élet reménye? Érvényesek-e még az előző generációk tanításai az örök hűségről és a jóságról? Hány nap a világ? Lehet-e egy együtt leélt élet húszezer éjszakás kaland?

D. Tóth Kriszta új regénye a nagy sikerű Jöttem, hadd lássalak után ismét az emberi kapcsolatok izgalmasan kusza világába kalauzol, ahol minden választás újabb és újabb lehetőség megtalálni magunkban, ami oly fájdalmasan hiányzik. Kísértő múlt, gyötrő kétségek, elfojtott szexualitás, félelmek, szeretethiány, ürességérzés és a nyomában feltörő forró szenvedély: ez jellemzi az egykor pszichológusnak készülő, ma életvezetési tanácsadó céget működtető budai nő, Helga történetét.

A Húszezer éjszaka fordulatokban gazdag regény. A női test felfedezésének története a női lélek útvesztőiben. És tükör, nehéz, de határtalanul felszabadító belenézni.

D. Tóth Kriszta író, újságíró. Pályáját angol nyelvű lapoknál kezdte, az ország tévériporterként, tudósítóként és műsorvezetőként ismerte meg.

Első regénye Jöttem, hadd lássalak címmel 2013-ban jelent meg, és elnyerte a Libri Aranykönyv díját magyar irodalom kategóriában.

Az írás mellett gyerekjogokkal foglalkozik, ő az UNICEF magyarországi nagykövete. 39 éves, családjával Budapesten él.

„- Nem gonosz vagyok, hanem őszinte és reális. Ki legyen veled őszinte, ha nem én, a legrégebbi barátnőd, aki mindent végigcsinált veled? Bőven itt az ideje, hogy kimondd a dolgokat. Nem nyafogni kell azon, hogy negyvenéves lettél, hogy jaj istenem, elmúlt a fél életem, jaj istenem, honnan jöttem, hova tartok, hanem el kéne kezdeni a saját jelenedet élni. Beleállni a szembenézésbe. Egyszerűen túllépni bizonyos fájdalmakon, lejönni régi sérelmekről, amelyek fogva tartanak, mint valami kábítószer. Abba kéne hagyni, hogy mindent az anyádra, az apádra, Csabára, Tomira, meg mit tudom én még, kire fogsz! Nem lehetsz passzív elszenvedője az életednek. Te mindig csak mással foglalkozol – Panni nagyon formában volt aznap este. Helga pedig remegett a dühtől. És a végén robbant. – Én? Én foglalkozom mindenki mással? És te? Mikor néztél körül utoljára otthon, nálad?”

Read User's Comments(0)

A VILÁG LEGJOBB KÖNYVE

8:10 | Címkék: Peter Stjernström

Titus alkoholista. Mellesleg befutott író. Sikeres, de a siker nem izgatja, a díjak nem érdeklik, józanul még képes lenne jót írni, de ritkán józan. Unja az egészet. A jóképű és fiatal Eddie ellenben igazi irodalmi rocksztár. Szerelmes költeményeit zabálják a nők, már csak egy hajszál választja el attól, hogy ő legyen a messzi észak legkiemelkedőbb írója. Titus és Eddie jól berúgnak. És ha már berúgtak, fogadást kötnek; egyikük megírja a világ legjobb könyvét, azt a könyvet, amiben minden benne van. Ami az összes sikerlistán első tud lenni, legyen az thriller, szakácskönyv, népszerű pszichológia, romantikus regény, stb. Így a világon mindenki az ő könyvét olvashatná. Az izgalmas fogadás véresen komoly fordulatot vesz, ahogy a két író újabb és újabb trükköket vet be, hogy övé legyen a trófea. Ki ér célba előbb? Meg lehet írni a világ legjobb könyvét? És ha egyszer megírták, el lehet olvasni? A világ legjobb könyve szerethetően szemtelen humorral mesél emberi gyarlóságról, a múzsa csókjáról, vagy annak hiányáról, futószalagon gyártott sikerkönyvekről, eredendő bűnről, egy tökéletesnek hitt országról, kiszámítható médiáról és trendi gyógyszerfüggőségről. A svédek új fenegyereke jókora gyomrost ad íróknak, írójelölteknek, a könyvszakmának, és mindenkinek, aki olvas.

Read User's Comments(0)

Patrick Modiano francia íróé az irodalmi Nobel-díj

6:56 | Címkék: Patrick Modiano

Patrick Modiano francia írónak ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat a Svéd Királyi Tudományos Akadémia. A bizottság indoklása szerint a szerzőt az emlékezés művészetért díjazták, „amellyel felidézi a legmegfoghatatlanabb emberi sorsokat és feltárja a háborús (német) megszállás mindennapjait."
Peter Englund az akadémia titkára a bejelentést követően elmondta, a francia írónak eddig közel harminc kötete jelent meg, elsősorban regényíróként tartják számon, ám sok műfajban alkot, számos gyerekkönyvet is írt. Műveit a tömörség és a filozófiai témák jellemzi. Englund szerint Modiano központi témája az emlékezés, az identitás keresése, az idő és a bűn kérdése.
Mint kiderült, az író Svédországban rendkívül népszerű, több műve jelent meg svédül, mint angol fordításban. Az akadémia titkára a francia szerző 1978-ban megjelent Sötét boltok utcája (Rue de boutiques obscures) című regényét ajánlotta az olvasók figyelmébe, melyért Modiano a Goncourt díjat is elnyerte hazájában. A regény középpontjában az elvesztett emlékek utáni kutatás és az identitás keresése áll.
Peter Englund kiemelte, Modiano műveinek legfőbb helyszíne Párizs, amelynek legapróbb zugait is jól ismeri. Mint a titkár fogalmazott az író bensőséges viszonyt ápol a francia fővárossal.
Francois Hollande francia államfő közleményben gratulált Modianónak, akinek „jelentős munkássága az emlékezés finomságait és az identitás összetettségét tárja fel”.

„Olvasóit a megszállás sötét és mélyen zavaros időszakába vezeti, azt próbálja megérteni, hogy az események hatására az emberek hogyan vesznek el vagy emelkednek ki” – olvasható az elnöki közleményben. Hollande üdvözölte a Gallimard kiadót is, amely Modiano munkáit az első regénye óta gondozza.
Az észak-franciaországi Lille-ben tartózkodó Manuel Valls miniszterelnök szintén Modiano munkáit méltatta, amelyeket Franciaországban „mindenki olvas 30-40 éve”.
Gilles Jacob, a cannes-i fesztivál tavaly leköszönt elnöke Modiano stílusát méltatta. Az írót – aki 2000-ben tagja volt a cannes-i zsűrinek – „az udvariasság, a finomság, a mások iránti figyelem, a zavarba ejtő szeretet jellemzi”, könyvei pedig „az emlékezés munkái” – fogalmazott Jacob, hozzátéve, hogy Patrick Modiano „a szándékos lebegtetés és pontatlanság” művésze, „az igazság nála mindig bizonytalan”.
Antoine Gallimard, a neves Gallimard kiadó elnök-vezérigazgatója az AFP francia hírügynökséget arról tájékoztatta, hogy telefonon gratulált az írónak. Hangsúlyozta, hogy Modiano – bár furcsának találja a helyzetet –, nagyon örül a díjnak.
A kiadóvezető a maga részéről úgy fogalmazott, a hír nagy meglepetés volt számukra. „Gyönyörű nap ez a mai” – egyezte meg. A rendkívül zárkózott írót a bejelentést megelőzően a Svéd Akadémia nem tudta elérni, így őt hívták telefonon.

A svéd televíziónak az író szóvívője elmondta, Modiano épp egy étteremben ebédelt feleségével, amikor közölték vele, ő kapta idén a díjat. A hír hallatán az író nevetésben tört ki, felesége pedig örömében sírva fakadt – fogalmazott Pascal Richard.
Patrick Modiano elsőként a Nobel-díj bizottság honlapjának nyilatkozott. Elmondta, az elismerés rendkívül mélyen érintette. „Sosem gondoltam, hogy ez valaha megtörténhet” – fogalmazott. Az írás kapcsán kifejtette, számára az már egészen fiatal korától kezdve az élet természetes része volt.

Humanistaként, a legkiválóbb francia íróként jellemezte Patrick Modianót Rőhrig Eszter, az idei irodalmi Nobel-díjas magyar fordítója. „Nagyon boldog vagyok, mert Modiano a szívügyem” – mondta a fordító. „Senkihez nem hasonlítható írásművészet az övé” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy ugyanakkor sokoldalúság is jellemzi Modianót, hiszen írt dalszövegeket Francoise Hardynak, forgatókönyvet (Lacombe Lucien) Louis Malle számára.
„Egy nagyon nehéz szerzőről van szó, kiváló intellektussal, ugyanakkor bárki számára érthető művekkel” – jegyezte meg Rőhrig Eszter. Arra a kérdésre, hogy melyik művét ajánlja elsőként a magyar olvasóknak, A Kis Bizsut említette, mert szerinte az egy tökéletes regény a gyerekkori traumákról, az emlékezésről.
Az idén a francia szerző, Patrick Modiano lett egy csapásra népszerű a legnagyobb fogadóirodáknál, bár Ngugi wa Thiong’o kenyai és Murakami Haruki japán író őrizték első helyüket. Mellettük szólt az is, hogy a svéd akadémia korábbi titkára, Horace Engdahl a napokban a nyugati irodalommal szemben az ázsiai és az afrikai szerzők műveit emelte ki, amelyekben még „megtalálható bizonyos szabadság”. Ennek ellenére francia író lett a győztes.
Magyar Nobel-esélyesként minden évben megemlítik Nádas Pétert, de azt is: nem valószínű, hogy ilyen rövid időn belül még egyszer egy kis nép írója kapja az elismerést (Kertész Imre 2002-ben kapott Nobel-díjat). Nádas az idén a fogadóirodáknál sem szerepelt a legesélyesebbek között, legalábbis a három legnagyobb fogadóiroda listája alapján.
Hozzá kell tenni, hogy a lóversennyé vált Nobel-fogadások hajrájában gyakran születnek olyan rangsorok, amelyeket később az élet nem igazol. Szvetlana Alekszijevics fehérorosz szerző, oknyomozó újságíró például tavaly tett szert hirtelen nagy előnyre, ami miatt sokan az eredmény idő előtti kiszivárgására gyanakodtak. Ám végül mégsem ő lett a díjazott.

A magyar olvasók számára az sem közömbös, hogy magyarra már lefordított szerző kapja-e meg a Nobel-díjat – bár az ellenkezőjével sem jár rosszul a hazai közönség, mert a díjazott szerzőnek előbb-utóbb lefordítják legalább egy könyvét.
Ez volt a helyzet például a kínai Mo Jennel, akinek egy évvel a Nobel-díja után jelent meg a Szeszföld című kötete. A tavalyi díjazottnak, Alice Munro kanadai prózaírónak viszont már a Nobel-díj előtt is számos kötete jelent meg magyar nyelven.

Read User's Comments(0)

Afrikai akác

5:53 | Címkék: Jennifer McVeigh

"Frances Irvine, a középosztálybeli angol úrilány egyetlen fillér nélkül marad apja hirtelen halála után, és kénytelen választani: vagy rosszindulatú nagynénje házába költözik dadának, vagy elfogadja az ellenszenves fiatal orvos, a Fokföldön dolgozó Edwin Matthews házassági ajánlatát. A kétségbeesett lány végül úgy dönt, férjhez megy, s követi a férfit Dél-Afrikába. A hajóúton azonban megismerkedik a rendkívül vonzó, ambiciózus William Westbrookkal, s szenvedélyes viszonyba bonyolódik vele.
Frances a két egymástól nagyon különböző férfi közt őrlődik; míg Williamet a becsvágy és a pénz utáni vágy hajtja, addig Edwin az eszményeit akarja megvalósítani, s méltóbb körülményeket szeretne kiharcolni a dél-afrikai gyémántbányákban agyongyötört őslakosoknak.
Francesnek döntenie kell. Vajon képes lesz-e a sok hányattatás után meghozni a megfelelő döntést és meglelni a boldogsághoz vezető utat?"
Több mint egy hete olvastam már az Afrikai akácot, de még mindig élénken él bennem ez a történet. Jennifer McVeigh könyve bár fantasztikusra sikerült, nem érzem úgy, hogy szívesen olvasnám el még egyszer, mert néha túlságosan fájdalmas volt.
Frances az apja hirtelen halála miatt kénytelen sietős döntést hozni: elfogadja nagynénje ajánlatát, vagy kénytelen hozzámenni egy olyan emberhez, akit nem szeret és nem is ismer, ráadásul Fokföldön lakik. Végül a mérleg Fokföld oldalára billen, ezért útnak indul a számára antipatikus férfihez. Az útja során azonban megismerkedik a jóképű és vonzó William Westbrookkal, aki megmutatja Francesnek a szenvedélyt és a szerelmet. A kérdés csupán az, hogy vajon ki nyeri el végül Frances szívét és vajon sikerül-e a lánynak beilleszkednie egy teljesen idegen környezetbe?
Maga a történet engem nehezen tudott magába szippantani, ennek egyik oka, hogy Frances személyisége engem nem nyűgözött le, sőt néhol még idegesített is. Rengeteg olyan döntést hozott meg, amivel én egyáltalán nem értettem egyet, ennek oka pedig az, hogy Francesnek még sokat kellett változnia, hogy megértsen és elfogadjon dolgokat. Bizonyos helyzetekben naivan és gyerekesen viselkedik, emiatt sokszor észre sem veszi az értékes dolgokat ami szinte az orra előtt van. Természetesen az idő előrehaladtával megváltozik, átalakul és ezért egyfajta fejlődésregénynek is felfoghatjuk az Afrikai akácot, de nyilván azért ez a regény ennél sokkal többről szól.
Maga a cselekmény olvasmányos, főleg miután útra kell a hősnőnk, onnantól kezdve viszont már egyszerűen képtelen voltam tőle elszakadni. A regény erőssége Afrika, ahogy mindenféle túlzó sallang nélkül tárul elénk, az a fajta nyersesség amit ilyenkor kiéreztem a könyvből teljesen lenyűgözött. Ugyanekkor viszolyogtam is tőle, nem akartam tudni milyen ott élni, milyen nehéz a sorsa az embereknek, milyen az amikor nincs pénzed és meg kell küzdened mindenért. Egyfajta kettős érzés alakult ki bennem a történet iránt, de ez nem jelenti azt hogy maga a könyv összességében nem lenne jó, hiszen a hatása alatt vagyok mióta csak letettem, szinte minden egyes apró mozzanatra, cselekményre emlékszem és ez a sikerkönyvek egyik ismérve. Innentől kezdve meg már teljesen mindegy, hogy én mit írok, mert az Afrikai akác biztosan sokak kedvence lesz.

Read User's Comments(0)

Hazatérés, avagy a szívdobbanás meghallásának művészete

5:40 | Címkék: Jan-Philipp Sendker

"Olyan regény ez, mely örökre beégeti magát az ember szívébe. Történet egy olyan szerelemről, amely legyőzi az időt, a távolságot és a kételyt. Egy olyan szerelemről, melyet nem köt semmilyen feltétel, s melynek lényege a megrendíthetetlen hit és bizalom.
A sikeres New York-i ügyvéd rejtélyes körülmények között eltűnik. Négy év múlva lánya, Julia egy szerelmes levelet talál a padláson, melyet apja egy Mi Mi nevű burmai nőnek írt sok-sok évvel ezelőtt. Julia Burmába utazik, az isten háta mögötti kis faluba, hogy fényt derítsen apja múltjára. Bár az apját reméli megtalálni, egészen másra lel.
A regényt átszövi a miszticizmus és spiritualitás, a babonák és az asztrológia, melyek szervesen épülnek bele a délkelet-ázsiai emberek mindennapi életébe, akik szentül hiszik, hogy a lényeges dolgok láthatatlanok."
Jan-Philipp Sendker nevére teljesen véletlenül figyeltem fel és azóta is csak nézegettem, amíg egy napon úgy nem gondoltam hogy ideje lesz elolvasnom tőle valamit. Mikor kézhez kaptam mindkét regényét, fel se merült bennem, hogy ennyire szeretni fogom majd a történetet, de amint az első oldalt elolvastam teljesen bűvkörébe vont.
Julia négy év után elindul hogy megkeresse az édesapját, aki egy napon mindent hátrahagyva eltűnik úgy, hogy senki sem tud róla semmit. A lánya egy megtalált levél után érzi, hogy utána kell járnia az igazságnak, ezért indul el Burmába, hátha megtalálja a kérdéseire a választ. Ám az igazság mellett valami teljesen más nyomára bukkan, ami alapjaiban határozhatja meg az egész életét.
A történet elején még én magam sem tudtam, hogy mit fogok kapni ettől a regénytől, mivel a szerző úgy vezeti fel az eseményeket, mintha egy nyomozás venné kezdetét, ezért magamat is abba tévhitbe ringattam, hogy egész végig így is marad. De tévedtem. Nemcsak egy szerelem történetét ismerhettem meg, hanem bepillantást nyerhettem Burma életébe, megismerhettem az ottani lakosok gondolkodását, életvitelét és mindemellett két ember igaz szerelmét. A mai világban az emberek rohannak és rohannak, ahelyett hogy megállnának egy pillanatra és éreznének. Éreznék a szeretet, a szerelmet amit a másik ad. Néha elfelejtjük az élet értelmét. Elfelejtünk érezni. Pedig az élet annál sokkal többről szól, hogy csak teszünk-veszünk, mérgelődünk, de ezeket mindig elfelejtjük. A Hazatérés egy kicsit ráébreszt arra, hogy az életünk valójában miről is szól, mi az amiről megfeledkezünk és néha kell egy-egy ilyen olvasmány, hogy mi olvasók emlékezzünk erre.
A Hazatérés egy gyönyörű történet, amin el lehet merengeni, el lehet gondolkodni. Ne várjuk, hogy az események pörögjenek, bár én néhol úgy éreztem, hogy már több ezer lap is elfogyott a könyvből, mert néha olyannyira sikerült elmerülnöm benne. Ám ez egy lassabb folyású történet, ami a végére egy eszméletlen jó befejezéssel ér véget. Merthogy a szerző ennél tökéletesebb végkifejletet nem is rittyenthetett volna, így téve fel arra a bizonyos i-re a pontot. Olvasmányos, lendületes, fantasztikus történet. Bár vannak hibái, mert néhol bizonyos helyeken úgy éreztem, hogy túlzásba esett az író, de ezeken túl lehet lendülni, hiszen nem akasztja meg az olvasást. Mindezek mellett betekintést nyerhetünk a burmai életbe, az ott élő emberek élet szemléletébe. Nem ad teljes képet, de amit mutat az arra tökéletes, hogy észrevegyük mekkora különbség van közöttünk.
Ebben a regényben nem Julia a főszereplő, annak ellenére sem, hogy vele indul el a történet, hanem Mi-Miről és Tin-Vinről van szó. Mit is lehetne róluk mondani? Szerethetőek, kedvesek, de ezek így leírva csak szavak lennének. Ők egy teljesen más világban, más kultúrában nevelkedtek, ami számunkra furcsa, az számukra teljesen elfogadott. Meg kell őket ismerni, el kell olvasni a történetüket. Julia számomra csak egy közvetítő volt, aki elindította az eseményeket, ezért nem mondhatom azt hogy megismertem volna, mert egyáltalán nem.
Jan-Philipp Sendker Hazatérés című regénye meglepetés volt és nagyon érdekes történetet nyújtott számomra, amit bár megpróbáltam de szerintem nem lehet szavakkal leírni. Megindító, megható, elgondolkodtató, olyan amit minden nőnek ajánlok elolvasásra, mert biztos vagyok benne hogy szeretni fogjátok.

Read User's Comments(0)

Ivan Gyenyiszovics egy napja

5:19 | Címkék: Alekszandr Szolzsenyicin

Bizony, vannak ilyen nagy-nagy írók a listámon, mint Bulgakov, Tolsztoj vagy Hemingway.
Nagyon nagyra becsülöm azokat az írókat, akik nem csak metaforákkal, hasonlatokkal, vagy egy történelmi eseménybe rejtve mesélik el véleményüket a világról, hanem a maga valóságában, konkrétan írják le az életet. Az már más kérdés, hogy betiltják őket, és csak évtizedekkel később jelennek meg műveik, de ők legalább megpróbálták.

"Ivan Genyiszovicsot, aki hazaszökött a német fogságból, és így vált kémgyanússá, 12 év büntetőtáborra ítélte a sztálini "igazságszolgáltatás". A 8. év egy napját követjük végig a hajnali ébresztőtől a késő esti utolsó ellenőrzésig. Mínusz 30 fok, hosszú műszak a szabadban kenyéren, üres levesen és kásán. Az életben maradásért naponta meg kell küzdeni az elemekkel, a fogva tartókkal és a rabtársakkal. A sztálini büntetőtáborok életének megrendítő, de pátosz nélküli leírása, mely a főhősén kívül sok különböző sorsot felvillant."

Read User's Comments(0)

Ki a fontos: Én vagy Én?

5:53 | Címkék: Tari Annamária

Az idősebb generációk évezredek óta nem értik a fiatalabbakat. Generációról-generációra apokalipszist és a társadalom totális összeomlását, valamint a "valódi" értékek sárba tiprását vizionálják. Bezzeg az én időmben... ezek a mai fiatalok... ezek a lózungok mindannyiunknak ismerősen csengenek, miközben tény, hogy az információs kor elhozta a valódi összeomlás veszélyét.
Soha ennyire nem volt éles az új generációk különállása. Soha nem fordult még elő, hogy az idősebb generációk tagjai azt sem értik, hogy miről beszél a gyerek, milyen szavakat használ és annak mi az érzelmi tartalma, miért fontos neki a web 2.0 (gy.k.: az a rohadt facebook meg a nyavalyás mobilja). Miközben szülők tízmilliói hiszik azt, hogy tudják, gyermekük mit tesz a az online térben s mik a motivációi, egyre-másra érkeznek a hírek a cyberbulling (offline nyomás, kínzás, megszégyenítés) miatt öngyilkos lett tinédzserekről. Senki nem érti, hogyan fordulhatnak ilyen esetek elő, hol vannak a szülők ezekben a történetekben, de azt sem, hogy egyáltalán: miért nem hagyta figyelmen kívül az őt kínzó megnyilvánulásokat az a gyerek és egyszerűen miért nem lépett ki az online térből. Hiszen az olyan egyszerű, nem? Csak ki kell kapcsolni és kész! Nem kell törődni vele!
Nos, pontosan az ezen gondolatokat fontolgató szülők eshetnek leginkább pánikba, sőt, essenek is, ha megvan a magukhoz való eszük! Ők azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mik az új generáció motivációi, hogy mennyire más lett minden: a gondolkodás, a vezérelvek, az alapok, a fontossági sorrend, azaz: nem, nem lehet kiszállni, mert nem tanította meg nekik senki. De nem fogják kinőni sem. Ez már nem múlik el.
A felháborodott szülők jobban tennék, ha inkább a maguk háza táján (is) söpörnének. Ők azok, akik kialakították (vagy legalábbis birkamód asszisztáltak hozzá), és lelkesen ki is szolgálják ezt a kort, annak minden nárcisztikus megnyilvánulásával. Nem, ez nem csak a kissé megnövekedett önzőségről szól. Nem csak kicsit lett énközpontú a világ. Itt már globális értelemben vett személyiségtorzulásokról van szó, magára hagyott gyerekek tízmillióiról, akivel nem töltenek időt, mert meg kell nézni az üzeneteket az okostelefonon és nem lehet kiszállni.... emberek százmilliói menekülnek téves biztonságérzetbe a magány elől, amitől rettegnek, így aztán a következő generációknak sem tanítják meg az egyedüllétet. Hogy ez miért baj? Egyrészt zajban nem születnek gondolatok, tervek és önálló emberek, másrészt viszont a személyiség egy igen fontos része nem képes kialakulni.
Kultúránkban globális mértékben bombáznak fölöslegesen túlhajtott ingerekkel 24 órában, így tökéletes fogyasztók leszünk, kissé kialvatlanul, végtelenül nárcisztikusan és megvezethetően. Kapcsolataink is rámennek erre az egészre, sőt, a férfiak nemzőképességére is hatással van mindez. Mérhető mértékben és negatív irányban. Már nem tudjuk, mi az: értékes kapcsolatban élni, így a gyerekünknek sem lesz igénye erre, hisz nem tudja, mi az. Így lesz szerelmi élete egy tízévesnek és szexuális kapcsolata egy tizenkét évesnek, persze, csak... izé... "egyéb módon", mert akkor szűz marad. Mindezt bedrogozva, romboló kapcsolati hálóban rettegve, amiben rossz neki, de ezt nem tudja verbalizálni és ha ad is jeleket: nem vesszük észre. Valószínűleg te sem veszed észre, aki most olvasol, ne áltasd magad mással!
Közben az iskolák nem tudnak mit kezdeni a másképpen tanulni vágyó kamaszokkal, akikre puszta tekintéllyel nem lehet hatni és több önállóságot igényelnek, akiket az óraközi szünetekben ki tudja, milyen cybernyomás ér, reggel pedig ki tudja, mit láttak otthon? Valószínűleg egy munkában megszakadó, maximum -jó esetben nem elvált vagy sosem létezett apát-, egy üveges tekintetű, túlhajtott anyát, akik mindketten az üzeneteiket csekkolják korán reggel, azt sem tudják, hogy mi van a gyerekkel, megelégszenek a napi öt perc fizikai jelenléttel. Már nem lehet tudni azt sem, hogy a web 2.0 generáció gyerekeinek melyik a valód személyisége: az online vagy az offline. Az érzéseik, a reakcióik azonban csak offline módon alakulnak ki.
Tönkretettük őket és magunkat. Ez nem egy vészmadár szomorú károgása, s nem is túlzó, hidd el, Olvasó! De amikor a minket körülvevő világ reklámőrülete odáig megy, hogy nemzőképtelenné teszi a férfiak tömegeit, akkor azért van ok megnyomni a pánikgombot. Nem tudod, mi jár a társad fejében, aki csak a "párod", a jelenlegi. Majd lesz másik. Vagy nem lesz, addig is lehet élni mamahotelben, papabankkal, ész nélkül venni, sodródni, nem felnőni, infantilizálódni, de szaporodni, mert biológiailag megy, hogy utána újabb kényszereket hajts túl. Mindezt olyan gyorsan kapod, hogy eszedbe sem jut: nem kell neked a legújabb eheti 27 szextippet alkalmazni, sem szegycsontra varrt, mindig északra mutató műmellnek álcázott gumilabda, de nem lesz szebb az életed a műhajtól, az egyéjszakás kalandoktól meg a tévé bámulásától sem. Nincs annyi barátod, amit a facebookon mutat a számláló, nem tudod, mi jár a gyereked fejében, lassan már a szavakat sem érted, amit mond.
Hihetetlen nyomásnak van kitéve mindenki a jelen világban és hiába a rohamtempó: belül nem gyorsultunk fel. Az érzelmek a normál tempóban születnek meg és ne legyenek illúzióink: megszületnek az online történésekre is, mégpedig hagyományos, elavult, offline módon. És végső soron ki fognak minket csinálni. Ha most a legújabb kütyüért százezreket a megjelenés napján kifizető emberekre gondolok, akik jó részének mindebből annyi esik le, hogy egy pillanatra nem érzik magukat csődtömegnek, amiért kivettek a zsebükből egy rakás pénzt a semmire, hogy azon keresztül még inkább megvezessék őket, akkor nem tudok nem kétségbe esni. Vannak gyerekeik. Isten hozott 2014-ben!

Első mondat:
"Peter Kruse professor 2013-ban ezt mondta a Bundestag meghallgatásán az internet és a digitális társadalom összefüggéseiről: 'Rendszerelméleti megközelítésben alaptézis, hogy az utóbbi években az internet a társadalmat súlyosan megváltoztatja."

Read User's Comments(0)

Születési sor(s)rend

5:27 | Címkék: Kevin Leman

Kevés nagyobb titok van az emberi léleknél, a személyiségünknél. Hiába "dolgozunk hozott anyagból", hiába visszük tovább a szüleink, nagyszüleink génjeit, az eredmény soha nem ugyanaz. Akkor sem, ha ugyanolyan hatások érnek minket, mint a testvéreinket, sőt, akkor sem, ha adatott nekünk egy egypetéjű ikertestvér.
A számtalan tényező közül, ami személyiségünket alakítja, talán az egyik legfontosabb, mégis elhanyagoltnak látszó szempont a születésünk sorrendje. Kevin Leman új könyvében arra keresi a választ, hogy vajon ugyanazok az emberek mássá válnának-e, ha a testvéri sorrendben máshová születnek? Milyen hatással van a személyiségünkre a családi sorrend? Mások lennénk-e, ha mi vagyunk a legkisebbek, netalán ha egykék lettünk volna, vagy épp ellenkezőleg: ha születtek volna testvéreink? Ezekre az izgalmas kérdésekre keresi a választ a Születési sor(s)rend.
Abba nem gyakran gondol bele az ember, hogy a kapcsolati hálójának milyen fontos része a kisgyermekkori helykeresés: a nagyobbakhoz és a kisebbekhez való viszonya, nemcsak a társadalmi és a családi hierarchiában, hanem a testvéri rendszerben elfoglalt helye is. Ennek pedig komoly hatása van a felnőttkori személyiségre, a párválasztási szokásokra, sőt, a házasságok sikerességére is. Mint annyi mindenben, ebben is vannak nyerő párosítások, de olyanok is, melyek eleve hátrányból indulnak, és a kezdetben olyan lelkes szerelmespárnak több akadállyal kell majd szembenéznie a mindennapokban. "Nem illenek össze"- mondják, holott a megoldás talán csak annyi, hogy mindketten középső gyereknek születtek.
Ám a szerző nem áll meg itt, a személyiség megismertetésénél és a párkapcsolati segítségnyújtásnál. Hasznos tippeket, fogódzókat próbál nyújtani a kisgyermekes szülőknek. Nem csupán felhívja a figyelmet arra, hogy a mindennapokban és a nevelésben vegyék számításba azt is, hogy gyermekük hányadikként érkezett a családba, hanem gyakorlati tanácsokkal is szolgál. Humorosan, közérthetően nyújt valódi magyarázatokat, olykor tanácsokat mind a magunk, mind a gyermekeink jellemére, reakcióira.
A diszfunkcionális családok virágkorát éljük, tele mérgező szülői, testvéri gyakorlattal, nem működő rokoni kapcsolatokkal, elhanyagolással, ártó szándékkal, bárdolatlan, nyers viszonyokkal. Lehet, hogy elég lenne a feleknek egy ilyen könyvet elolvasni ahhoz, hogy új alapokra tudják helyezni az életüket. Első lépésként ki kellene mondani a problémát, majd másodikként, együttes akarattal el lehetne indulni a változtatás útján.
Régi mantrám, hogy a gyereknevelést nem ártana vizsgához kötni, olyan nagy a kockázat arra, hogy örökre megsebezzenek egy apró embert. Ez persze (sajnos) nem életszerű vágy, így beérem azzal is, ha a szülők olvasnak, például ezt a könyvet. Amint megértik az okokat, talán nyitottabban állnak majd hozzá a gyermekeik különbözőségéhez és nem tekintik lemetszendő vadhajtásnak a kicsik alapvető személyiségjegyeit. A különbözőségünk tesz minket emberekké, ráadásul elég két dolgot adnunk a következő generációnak: gyökereket és szárnyakat, így, együtt. A többi jön magától.

Első mondat:
"Gondolkodott már azon, hogy miért különbözik annyira a testvéreitől?"

Read User's Comments(0)

Könyvtár ez is!

4:05 |

Read User's Comments(0)

Pipacsvirágom

5:35 | Címkék: Schäffer Erzsébet

„Itthon. Egyre többet megy haza. Mintha húzná valami. Valami késői engedelmesség, szótlan belátása annyi ellenszegülésnek.”

Beszélni akar, „Mint a mesebeli pásztor, aki nagy kínjában egy lyukat ásott a földbe, és abba súgta bele a titkát, olyan vággyal akart ő is beszélni.” - hát meghallgatom.
Azt mondja: „Akarlak. Akarlak egy kicsit. Nem sokat Belőled, de nem is keveset.”
S még azt is: „Adok helyette majd magamból sokat. Amit tudok, amim van.” - És valóban ad. Nem sokat, nem keveset. Pont amennyi kell. Amennyi kell ahhoz, hogy éljünk, de ne csak úgy bele a nagyvilágba, hanem nyíltan, őszintén, igazán.
Mert „Körben lepedőnyi újságokba bújt emberek, állukon mélyül a ránc, szívükben a félsz, a homlokuk mögé kiűzhetetlenül beveszi magát az aggodalom.” Legyünk hát mi az az egy, aki felnéz, s pillantásunkat talán követik többen. És akkor észreveszik, hogy virágzik az akác. Igen, ez volt az az ismerős illat! És az Andrássy úton szárnyra kelnek a levelek, csak nekünk táncolnak a porlepte világban. És a barátunk nem alszik még el, nyitott szívvel figyel ránk. És a nagy kék lepedőben, annyi idő után, meglátjuk újra a Sziklás-hegységet és az óceánt. Meghalljuk újra a pipacsok hívó szavát, s nem zavar ha közben a sorompó felnyílik, és sorra kerülnek ki az autók. Észrevesszük milyen csodákra hívattunk; sírunk és nevetünk, félünk és ölelünk, várunk és érkezünk.
Ahogy régi nagy nevettetőnk is megénekelte:

Lazítani, próbálj lazítani,

Nem győzlek tanítani,

Hogyan csináld,

Kell egy kis áramszünet,

Időnként mindenkinek,

És aztán megint mehet

Minden tovább.

„Mert semmi baj, egyszerűen csak ki kell piszkálni mindenkiből a tükörcserepeket.”

Read User's Comments(0)

A hintalovak nappal alszanak

5:27 | Címkék: Schäffer Erzsébet

Ezzel a könyvvel igaz kincset találtam! Ebben nincs önfeledtség. Csak Élet. Tiszta, selymes, ólmos, igazi Élet. Egyik kezével torkomat szorítja, míg másikkal az arcomra csal mosolyt.

„Olyan volt a szeme, hogy ha sokáig néztem, elhittem azt is, amit nem is gondolt. Benne tükröződött minden: a hűségünk, az ártatlanságunk, a fogadalmunk, hogy soha senki mást… És benne volt még valami. Hiába nevetett, mindig ott csillogott valami kimondatlan szomorúság a barna írisz aranypöttyeiben.”

Schäffer Erzsébet érzelmekről ír, hangulatokról, apró könnycseppekről, melyek nap, mint nap végiggördülnek arcunkon – láthatóan vagy láthatatlanul/ örömtől vagy bánattól–, csak éppen mi magunk nem mindig tudunk nevet adni neki. De olykor nem is kell nevet adnunk, elég ha magunkat adjuk át az érzésnek tiszta szívvel. Én még biztos, hogy sokszor megteszem!

"Olyan jó igent mondani a világra. Erre a mostoha, elrondított, mégis gyönyörű világra."

Read User's Comments(0)

Káprázat az élet

5:15 | Címkék: Schäffer Erzsébet

Fordított világ a tiéd, oly kevés a kérdés, és oly sok a válasz. Apró moccanások kellenek csak, és máris ösvényre lép az igaz, a szeretet. Nem rezegteti tovább a bokrot, mint félszeg vadállat. Emelt fővel áramlik belém a szép. Időkapszulákat írsz, tudtad-e? Mindenkoron kibuggyanni vágyó tűnődéseket, melyek hátunkra csatolódnak, és észre sem vesszük, mikor talpunk már a szelet tapossa. Családi tűzhelyekbe hoppanálunk, hol rotyogó fazékkal, teli pohárral, jó szóval várnak. Nem ezért keressük-e nyughatatlan a másik felünket? Nem ezért kelünk-e fel mégis nap nap után? Nem a reményért válunk-e el?

Nekem írásod a remény, és maga a tény, hogy létezel, lüktetsz valahol a világban. Boldogan követem a nyomodban nyíló lázongón szerelmes pipacsok ösvényét.

Enyém lehetne mindaz, ami tiéd is, tudom, csak hozzá kellene szokni. Tudomásul kellene venni. Életem hátralevő részét ennek szentelem. Nehéz, de nemes feladat, ahol már útközben gyűlnek foltozott zsebemben a kincsek. Lesz, ami kipotyog, de nem bánom. Az utánam jövő így meglelheti.

Szeretem, hogy benne vagy minden tájban, minden sorsban, minden félszeg és széles mosolyban. Belülről lehelsz életet. Míg olvastalak, hittelek és vártalak, kincsembernek éreztem én is magam. Talán az is voltam, és lehetek, valahányszor csak akarom. Nem is jó szó, nem akarni kell, csak hívni, és mikor jön, beengedni, aztán szelíden sugározni. Tanulom. Lelkesen, kitartóan. Sokszor türelmetlenül. Veled. És másokkal is. Szabó Magdával. Janikovszky Évával. Wass Alberttel. És a szerényen meghúzódó, mégis könnyen fellelhető hétköznapi kincsemberekkel.
Mert káprázat az élet.

Ha van miért, hogy éled.

Van kiért, hogy félted.

Read User's Comments(0)

A 46. szélességi foknál

Magamról

Categories

Archives

Olvassunk!

Rendszeres olvasók

Saját bloglista

Címkék

Húszezer éjszaka

A VILÁG LEGJOBB KÖNYVE

Patrick Modiano francia íróé az irodalmi Nobel-díj

Afrikai akác

Hazatérés, avagy a szívdobbanás meghallásának művészete

Ivan Gyenyiszovics egy napja

Ki a fontos: Én vagy Én?

Születési sor(s)rend

Könyvtár ez is!

Pipacsvirágom

A hintalovak nappal alszanak

Káprázat az élet