"Az ember végül rádöbben, hogy egész életében csak az volt az igazán értékes, örömteli és jó, amikor szeretett. És szerették..."
Családtörténetünk darabkái Grecsó Krisztián: Jelmezbál
Grecsó Krisztián legújabb regénye megjelenése óta rendkívül nagy népszerűségnek örvend a kritikusok és főként az olvasók körében. A szerzővel rengeteg dedikálást, interjút, író-olvasó találkozót szerveznek, ami természetesen azért is lehetséges, mert van rá igény a közönség részéről. A Jelmezbál a Bookline és a Líra áprilisi sikerlistáján is az első helyen szerepelt, az idei könyvfesztiválon pedig a Magvető kiadó legnagyobb példányszámban eladott könyve lett.
A borító egészen jól megtervezett, szemléletesen tükrözi a regény koncepcióját. A tér üressége kivetíthető a falusi élet sivárságára és céltalanságára, a szereplők önkeresésére. A falevelek összetömörült, mégis szuverén sodródása és légtérbe özönlése ugyanakkor felkavarja a békét és a nyugalmat, megteremti a dinamikusságot – akárcsak a regény karaktereinek belső vívódásai, önreflexiói. A történet alapvetően izgalmasnak és egyben elgondolkodtatónak ígérkezik. A majd’ háromszáz oldalas regény lapjain – a fülszöveg ajánlója szerint – egy krimibe ágyazott, generációkon átívelő családregény mozaikkockái bontakoznak ki és állnak össze a végén szerves egésszé. Ennek ellenére a szerző igazi populáris, már-már klisébe hajló témákat boncolgat: nagy szerelmek, árulások, remények, lemondások, éveken át húzódó súlyos elhallgatások. A mű nem mindennapi szerkezete, megformáltsága révén azonban fel is oldhatná az unásig ismételt kérdésköröket – de nem teszi. A két meggyilkolt lány és harmadik, eltűnt társuk története jóformán csak a szűk keretet képezi, a többi cselekményt a kiragadott élettörténetek darabkái adják, némi helyénvaló társadalomkritikával vegyítve. A Jelmezbál strukturális felépítése rendkívül eredeti, és maga az ötlet kivitelezése is elismerésre méltó: az író rutinosan lavírozik az egymástól időben és térben néhol meglehetősen távol lévő epizódok között. A hagyományos dialógusok hiányoznak, ezeket a szereplők tudatának belső őrlődései, monológjai, a külvilág felé is kivetített gondolatfoszlányai helyettesítik – egyes pontokon nem is olyan egyértelmű, hogy valóban kimondott szavakat olvasunk-e. Ennek megfelelően formailag idézőjelek pótolják a gondolatjeleket. A történetfűzés azonban hagy némi kívánnivalót maga után. Vannak jól és kevésbé jól megalkotott részek is: az első és az utolsó fejezetek ígéretesek, a regény közepe azonban kissé ingerszegény. A könyv első kétharmadában fejezetenként – néhány kivétellel – teljesen új szereplőket, életeket ismerünk meg, s mivel egy-egy történetet, karaktert csak felületesen érint, de ki nem bont a szerző, jelentőségük számos esetben elsikkad. Túlságosan töredékesek, szerteágazóak a kapcsolatrendszerek és az események ahhoz, hogy hatni tudjanak. Csak kóválygunk a felvetett eseményszálak között, s épp mire belemerülhetnénk az egyikbe, már jön a következő – így nehéz mit kezdeni velük. Szinte minden fejezetben lélektani fejtegetésekbe bocsátkozik az író, de ezek igazán mély impressziók kiváltásához erőtlennek bizonyulnak. A regény novellákra esik szét – és így, visszatérő szereplőkkel bizony jobban meg is állná a helyét.
„Minden mindig volt már egyszer. És még lesz is. Hatvan fölött nem éri meglepetés az embert, ha csak az nem, hogy minden ugyanolyan”, hangzik el ez a mondat a Jelmezbál egyik szereplőjének szájából. Kicsit maguk az eltérő életkorú vidék- és városlakók is ilyenek: nem nagyon különböznek egymástól, kevés szereplőnek vannak a többiekétől eltérő személyiségjegyei, motivációi – mintha mindenki összemosódna valahol, és a fiatalok is megvénültek volna már. Ezért csak két-három megfoghatóbb, jellegzetesebb karakter az, akivel az olvasó közelebbi kapcsolatba kerülhet vagy azonosulni tudna.
Az apró, homályos pontok összeillesztésén segíthetne a mű többszöri újraolvasása, ehhez viszont nem elég érdekfeszítő. Időnként vannak jól megragadott, hangulatos képek, egészen átütő, hiteles leírások és mélyen gyökeredző emberi tapasztalatok, néhol azonban túlcsordulnak, és erősen mesterkéltnek tűnnek – sőt akadnak enyhén hatásvadász jelenetek is, amik gyengék a cél beteljesítéséhez. Utóbbihoz tartoznak a szexuális fantáziálásokhoz, erotikus aktusokhoz kapcsolódó részek. A szerző egészen más stílusban mutatja be ezeket, minden más történetfoszlányhoz képest sokkal erősebbek, tárgyiasítottabbak. Azért is erős a közöttük húzódó kontraszt, mert stilisztikailag egyenesen kiugróak a könyv egészének hangulati szférájából, más eszközök hiányában azonban sablonosak és erőltetettek: nem biztos, hogy a vulgáris szavak és kifejezések felsorakoztatása a legjobb módszer a kívánt hatás eléréséhez.
Grecsó Krisztián saját nyilatkozata szerint a valóságban is a könyvben szerveződött töredékesség mintájára működnek a családok, hiszen a távolabbi családtagokra már nem látunk rá, itt pedig az olvasó lehet a nyomozó, aki kideríti, hogyan függnek össze az események, és milyen viszonyban vannak egymással a szereplők. Az azonban már a regény első fejezetei után kiderül, hogy ez nem egy feszültséggel teli krimi, így emiatt nem is igazán akarunk nyomozni, legalábbis nem a detektívregény megszokott értelmében. Mindazonáltal ne várjunk könnyed szórakozást a könyvtől. Inkább valamiféle, a különböző emberi perspektívákból töltekező, gomolygó merengésre alkalmas olvasmány ez – a történetek hangulata ugyanis többségében magával ragadó.
Grecsó Krisztián: Jelmezbál, Magvető, 2016.
Girl Online
Az afrikai
Nászút
A Nászút, a Nobel-díjas Patrick Modiano legújabb magyarul megjelent kisregénye tökéletesen illeszkedik az eddigiek sorába: egy újabb letisztult, titokzatos, noir elemekben bővelkedő minimalista történet, amelyben számtalan idősík keveredik és folyik egymásba.
Jean B-t, a középkorú dokumentumfilm-rendezőt egy forró nyári nap felesége és barátai kísérik ki a párizsi reptérre, hogy elutazzon Rio de Janeiroba legújabb filmje forgatására. Jean azonban úgy dönt, hogy nem megy. Befejezi eddigi fásult, megunt életét, és az utóbbi időkben menekülésnek is betudható utazásokat felváltja egy újabbal: Párizsból Párizsba; anélkül, hogy bárkinek is szólna erről. Mindezt azonban nem azért teszi, hogy rendezze magában a problémáit: felesége szeretőt tart, a munkája többé már nem elégíti ki, már mindent csak rutinszerűen végez. Ennek más az oka, Jean ugyanis titkos tervet dédelget: már régóta meg akarja írni egy titokzatos nő, Ingrid életrajzát, akivel még fiatal korában találkozott, aki talán először sugárzott szeretetet felé az életben, és aki már évekkel korábban ismeretlen okból öngyilkos lett.
Modianóra mindig is jellemző volt az, hogy a történetei több idősíkban játszódtak, de a Nászútra ez hatványozottan jellemző. Jean a ’80-as évek végén a fővárosban bujkálva emlékszik vissza a ’70-es évek Milánójára, ahol és amikor is értesült a nő haláláról; a ’60-as évek francia Riviérájára, ahol stoppoló kamaszként találkozott Ingriddel és annak férjével, Rigaud-val; majd néhány fellelt dokumentum és felkeresett helyszín, valamint saját érzései alapján rekonstruálja a világháborús időszak Párizsát és a pár megismerkedését. Így nem is csoda az, hogy sosem érzünk a talpunk alatt szilárd talajt, fogalmunk sincs, melyik helyszínen és melyik idősíkon fog folytatódni a történet.
A francia szerző visszafogott, mint mindig. Nemcsak nyelvileg (a kötetet ezúttal Gulyás Adrienn fordította – mondhatom igazán kitűnően), de történetileg is: a 160 oldal alatt alig-alig tudunk meg valamit a főbb szereplőkről, nem tudjuk meg, mitől romlott meg Jean házassága, miért nem érzi jól magát utazó filmesként, ahogy nem tudunk meg szinte semmit sem Ingridék életéről. Az elhallgatás annyira teljes, hogy például a zsidó szó sem szerepel a világháborús résznél, holott sejthető, hogy a lánynak a származása miatt kell bujkálnia.
A történetek önmagukban talán nem állták volna meg a helyüket, de így egymásra kopírozva, összekapcsolódva mégis többet adnak, mint amik, túlmutatnak önmagukon: például maga a nászút is olyan új, megfoghatatlan, melankolikus jelentést kap, amely óhatatlanul is beleivódik az olvasóba, és egy idő után, a szót felidézve beugrik ennek a zseniális kisregénynek a hangulata. Mert a Nászút inkább egy érzés, mint egy szimpla történet.
Mivel már az összes Modiano-kötetet olvastam, kijelenthetem, hogy a Nászút mindenképpen a magyarul is elérhető könyvek legszűkebb élvonalába tartozik, összetett, élvezetes olvasmány – akik szeretik az írót, azoknak kötelező, akik pedig még nem olvastak tőle, azoknak bevezetőül erősen ajánlott.
Amerika! Visszaintegetsz?
A főhős, eredetileg nyíregyházi bölcsészlány, kalandvágyó, kíváncsi és igényes – harmincas évei elején jár, úgy érzi, eleget kísérletezett már önmagával, és most már szeretné megtalálni élete „középpontját” mind a munkában, mind a szerelemben. Járt zarándokúton és kolostorban, próbálkozott ezoterikus jóslatokkal és kártyával, igyekszik ráhangolódni a „Mindenség” termékeny áramlataira, amellett talpraesett és két lábbal áll a földön, csak éppen mintha egészen idáig elkerülte volna a szerencse. – Vagy mégsem? Sok kisebb-nagyobb viszontagságon keresztül jutunk el a válaszokig. Közben megismerjük a mai Amerika mindennapjait egy odavetődött magyar lány szemszögéből, megismerjük a főhős barátnőjének párhuzamos szerelmi történetét, sok-sok humorral, iróniával megspékelve, nagyon átélhető, magával ragadóan személyes formában. Sodró történet, amely még a végén is tartogat meglepetést…
Liza, a rókatündér - film
Liza (Balsai Móni), a csudapesti japán nagykövet özvegyének ápolónője szűk, de otthonos kisvilágban él: amibe a rigolyás, ágyban fekvő özvegy (Molnár Piroska), egy japán romantikus regény, és Tomy Tani, a fiatalon elhunyt J-pop sztár (David Sakurai) kísértete fér csak be – mindenki más, az özvegy rokonai, a Csudapest utcáin, közértjeiben, könyvtárában, Mekk Burgerében tülekedő bárkik mind betolakodók. A napig, amikor Liza pár szabad órát kér a 30. születésnapján, hogy élőben is kövesse a regényreceptet: megtalálja a neki rendelt szerelmet. Ó, szent álmodozás: csak a mágikus pillanat kell, egy jó recept, és kész az örök szerelem… szegény Liza nem tudja még: az ő szerelme halálos ajándék, mert testébe bújva ott mocorog a rókatündér – s mind belehal, aki rókatündérbe szeret…
Ez a Csudapest de csodás! Valahol a saját hatvanas évek, és a japán retro őrült keveréke; persze pont emiatt kell hozzá egy pici türelem, hogy ne akasszon, amikor a szereplők például dalra fakadnak, a legmorbidabb japán popkorszak fényes műszövetes giccsét rezgetve az elképzelt sohaország sohalakásának poros levegőjébe. Egyszerűen röhögd ki: minden kamaszlány Rihanna-riszálása, fiúk rap-divatpózai ugyanezt a beteg mintát követik. Nézd úgy, mint egy tükröt, és úgy meglepően éles. Csak egy csillanást hoztam példának; de hidd el, ez a tükör, ez a nemlétező közelmúlt minden elemében kitalált és következetes! Számtalan vendégelemből gyúrták boldog, aprólékos képzelettel a kitalálók: Ujj Mészáros Károly, Hegedűs Bálint; Szatmári Péter a kamerával, a zenéket mögé pökő Tövisházi Ambrus – de egységes látomássá áll össze, múlt-alternatívává a maga beteg keretében. És ahogy képbe kerül, abban semmi „kicsit savanyú, de a miénk” nincs! Semmi tévéjátékos módra elkent, elgagyizott beállítás, semmi kikacsintás, elhibázott Zimmer Feri-irónia; ez a film úgy néz ki, mintha nem itt készült volna. A színészek a bohózatot végre komolyan veszik: mintha még Reviczky Gábor is eltalálta volna, hogyan legyen sokadszor önmaga paródiája – talán mert annyi szörnyű tévedés után végre nem ennek a (valójában keserű) önreflexiónak kell elvinnie a hátán a humort, nem a játék közben való nézőbevonó gesztusnak, a „látjátok, megint mi a szart játszatnak el velem” játékának. A film e nélkül is harsányan morbidan, feketébe hajló humorral vicces – és csak azt szeretné, ha én, néző nézném; az utóbbi időben annyiszor kínos összekacsintást nem hunyorgatja a szemembe.
Tényleg köszönget ezerfelé. Ott figyel a receptúrában minden Jeunet-től ellesett tapasztalat – anélkül, hogy odakínálná ezt a filmet egy pszeudo-Amelie csodálatos életének. Ott icereg a skandináv fekete humor, az angol (pontosabban inkább welsh és skót) vígjátékok temetőhumora. De csak a recept. Ahogy a lépcsőn lejön a nőre (nőtől) csillanó műmacsó Henrik (Schmied Zoltán), ahogy szögletesen mozgó zavarban előkászálódik az iratszekrényből a kollégák szeme láttára Ludvig úr (Kovács Lehel), ahogy szegény sokat gyötört helyszínelőnket, Zoltán zászlóst (Bede Fazekas Szabolcs) üti áram, kaktusz, miegyéb – nos, ilyet láttam már, de ezt és így soha. Nem baj, ha használódik akárhány receptúra, ha a végeredmény finom – nem baj, ha valaki nem a soha-látott receptet kísérli. Ebben a filmben épp elég egyedi íz van így is… Nem baj, ha akár aVégső állomás egyik jelenete remixelődik Teleshop Giovanni (Karácsonyi Zoltán) utolsó szerelmes rohanásakor – az íze csak olyan, mint amikor ráharapsz a borsra. Könnyeket csal a szemedbe a röhögés…
Napló 1935-1946
Nem tudok erről a könyvről a kétszerkettő józanságával írni – és nem csak azért, mert akkora holdudvart vet; mert Radnóti egész gyönyörű költészete keríti. Gyarmati Fanniról élt bennünk egy kép, ő volt „a költő özvegye”, a példásan gondozott hagyaték mögött a hallgatás. Ahogy nem „adta el” a történetüket soha és semmiért, ahogy a csendtől csak mélyült ez az elmondhatatlan dráma. Valahogy szoborrá lett Fanni, már életében – úgy hírlett, azon kevesek sem jutottak elég közel hozzá e kép élőbbé formálásához, akik felé felengedett. Egy életen át gyászolt, minden hivalkodás és szereplés nélkül, pusztán e hallgatással.
S most itt a napló, ahonnan elénk penderül egy fiatal, húszegynéhány éves nő, a maga szorongásaival, rémületével és megfelelési kényszereivel – olykor szinte a nyafogásig kifakadó makacsságaival. A hirtelen és szigorú ítéletekkel kortársai iránt, éles szemmel észrevett önáltatások leleplezője – s aki a szerelme: Mik gyengéit, hiúságait, lustaságát (amely valójában hivatal-félelem) s az ebből fakadó felhorkanó dühöket is kíméletlenül felvázolja; sőt, nagyobb haraggal a versekbe csorgó elgyengüléseit is. Miközben szerelmük minden kis vívódás, összeveszés, harag, s az ezt nehezen papírra engedő önmarcangolás ellenére is szinte a lapokról csorgó, forró és mézes tény. …volt a Népszavánál is, hitegetik. Ígérgetik, hogy jön majd megint vers, nem lehet olyan sűrűn. Fenét nem lehet. Az ő embereiknek, akik kedvesek valamelyik ottani főembernek, minden alap nélkül esetleg – folyton jött írásuk. Mi csak a magunk könyökével verekszünk… két fiatal, állandó küszködésben egy nem igazán bőkezű pályán.
Ez a szöveg nem kíméletes senkivel – mentségére legyen: az írójával sem. Nincsenek kiszerkesztve belőle a kínos, mísz részletek… nem tehetek róla, de akkor azt gondoltam róla: olyan nyomott kis zsidó. Ha magamban tartom, sokkal rosszabb… nincsenek belőle kimazsolázva a fejfájások, a hisztik, a féltékenykedések, a sérelmek és sértések – a két ennyire fiatal ember egymáshoz csiszolódása közben pattogó szikrák. Ez a hitele, ettől személyes, de ettől nehéz is olvasni – mert tényleg ledönti benned a szobrot. Mind a kettőt. Kisszerű mer lenni, de ezzel enged közel. Nem csodálom, hogy Fanni nem engedte nyomtatásba az életében – tudván, időközben távozik az egykori kortársak java is. Este Szerb Tóniéknál. Szinte hisztériásan ordítozom, hogy nem bírom, nem bírom tovább ezeket az estéket, ezeket a továbbrohanásokat… Nem érik meg ezek a mindig egyforma meddő és hülye „társadalmi érintkezések” ezeket az én szörnyű estéimet. Aztán mégis elmegyünk, és elég kellemes is volt… ez a napló tényleg napról napra közvetít egy miliőt is, nemcsak két fiatal egymással való gyönyörködését.
És egy kort, amely nemigen adott teret gyönyörködésnek. Olyan nehéz látni innen, a jelenből az akkori reményt! Nehezebb, mint a koppanó borzalmakat, a későbbi tehetetlenséget. 1935 és 1946 között kifordult magából az ember, és nehéz látni, a kultúra maradék erejébe kapaszkodó, semmit markoló értelmesek milyen nehezen hitték ezt el. Hogy ezt is, azt is lehet. Hogy ez valójában egy feneketlen mélységű pokol – mindig van benne lejjebb. Most megkezdődtek a könyvnapok. A sátrak változatlanul csinosak, színesek, de a feliratok riasztók. Magyar élet sátra, Egyedül vagyunk sátra, Nyilaskeresztes sátor is van, és micsoda szerzők!... Persze Szabó Lőrinc, a bitang az hallgat, ahhoz van esze, hogy nem jó most szerepelni ebben a „csodálatos forradalomban”. Eddig csak járatta a száját felelőtlenül, és írta a dicsőítő riportokat Németországból, de most tudja, jobb lesz háttérben maradni… napról napra a kor, az egyik üldözött-zaklatott, meghurcolt és bújtatott tanú szemével.
És a tanú szemével a versek. Nem az irodalmi jelentőséget hangsúlyozom. De nézzétek, hogyan rétegez jelentéstöbbletet a tény az olvasásba, hogy Radnóti Miklós (ha tehette) napra pontosan datálta a költeményeit – s hogy Gyarmati Fanni (ha tehette) minden naphoz odarendelte a krónikát.
…Meséled, még nem is volt egészen három óra,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,
a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?
Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.
-írja a költő 1941. április 6-án – meséli a Tarkómon jobbkezeddel című versbe. Nagyon nehéz nap ez a mai… délelőtt feljön egy növendék a hírrel, hogy Teleki halott. Aztán pár percre rá iszonyú repülőbúgás… Miklóst hívják Nagyváradra egy előadóestre, ő olvasson fel Attiláról, de jóformán alig mennek a vonatok és minden perc hozhat meglepetést, nem akar most elmenni, nincs is olyan állapotban… kerül a naplóba 3-án és 5-én. Teleki öngyilkossága és az aktív részvétel Jugoszlávia lerohanásában a visszavonhatatlant jelentette. Tehetetlen düh, keserű előérzetek közt szövődnek a naplóba a mondatok. Mindenki a maga módján „gyógyul” ebből – a költő így, a következőnek megírt (talán) legszebb magyar szerelmes verssel:
Két karodban
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Nézzétek, hogy köszön ez az április 20-ára datált vers az előzőnek, és hallgassátok Fannit: Szép, nyugalmas szombat délután, este ragyogó film: Így élni jó. Két ember fél és élteti egymást. Ahogy lehet. Úgy vigasztalva a másikat. Ez a napló minden Radnótit szerető embernek hallatlan ajándék – mert nem (vagy nem csak) az élet intimitásába láthat be vele az olvasója, hanem az ihlet, egy költő belső életének intimitásaiba is.