Olvasósarok




"A szerző egyik legnépszerűbb regénye egy 12. századi angliai városkában, Kingsbridge-ben játszódik, a történet a katedrális építése körül bonyolódik, melyért a Benedek-rendi szerzetesek küzdenek szinte az egész világgal és még saját, féltékeny egyházukkal is. Mindez egy polgárháború közepén, körülöttük vér, ármány és szerelem.
A könyv oldalain középkori világ kel életre, amely színes, mint egy festmény, és mozgalmas, mint egy jó film. Olvasása közben belemerülünk a háború borzalmaiba, átélhetjük a zsarnokok önkényeskedéseit, a kínzásokat, a gyilkosságokat és a szerzetesi élet keserveit."

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Olvasósarok



A véres és gyönyörű huszadik század története úgy, ahogy azt csak Ken Follett tudja elmesélni. A titánok bukása a század történelmének első húsz, felkavaró éve, amely nemzetek bukását és felemelkedését hozta. A cselekmény középpontjában egy angol arisztokrata, Fitzherbert gróf áll, akinek Elisaveta, orosz hercegnő a felesége. Miközben a gróf a walesi szénbányákban szipolyozza ki a bányászokat, kastélyában uralkodókat és diplomatákat lát vendégül. Ezen diplomaták egyike a rejtélyes Walter von Ulrich gróf, a német követség attaséja, aki beleszeret a gróf szabadgondolkodású húgába. A vendégek közt több különös alak is felbukkan. Egyikük Wilsonnak, az Egyesült Államok elnökének személyi titkára, Amerikában él egy orosz üzletember, Vyalov, akiről mindenki tudja, hogy a szesztilalmat kihasználva tett szert roppant vagyonára. Vyalov szolgálatába szegődik, majd elcsábítja annak lányát Lev Peskov lovász, aki, hamis útlevéllel vándorol ki a Petrográdból. Bátyja, Grigorij Peskov, öntudatos munkás, a kommunista vitakör tagja, majd az 1917-es oroszországi forradalom egyik vezetője. Lenin és a bolsevikok győzelme után komisszárként a Kreml egyik elegáns lakásába költözhet be családjával. Ezeknek a világ különböző részein élő családoknak a sorsa a nagy történelmi események, elsősorban a világháború során egymásba kapcsolódik. A titánok bukása – Ken Follett többi regényéhez hasonlóan – izgalmas, mesterien felépített cselekményű regény, amely megmutatja, hogyan sodródott bele Európa és Amerika az első világégésbe.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Mindenki olvas



Vannak egyszer használatos könyvek, az ember elolvassa őket, talán még tetszik is neki, élvezi, de sejti, hogy soha többé nem veszi a kezébe, akár ott is hagyhatjuk a vonaton a következő utazónak. Vannak viszont többször használatos könyvek, azokra időről időre gusztusunk támad, öt- tíz évenként belelapozunk, esetleg megint elolvassuk, és az a vicc, hogy ezek mindig mások, valahányszor beléjük mélyedünk. Tulajdonképpen csak ilyeneket érdemes tartani otthon, ami a szépirodalmat illeti.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A könyvekről





Inkább legyek szegény egy könyvekkel teli kunyhóban, mint egy olyan király, akiből hiányzik az olvasás szenvedélye.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Umberto Eco: Legendás földek és helyek története


Képzeletünket sosemvolt földek és helyek népesítik be, a hét törpe kunyhójától a Gulliver által felkeresett szigetekig, Salgari indiai útonállóinak templomától Sherlock Holmes Baker Street-i lakásáig.
Többnyire tudjuk persze, hogy ezek a helyek költők és írók fantáziájának a szüleményei csupán. Az emberiség azonban már a legősibb idők óta álmodozott olyan, valóságosnak tartott helyekről is, mint Atlantisz, Mu, Lemuria, Sába királynőjének földjei, János pap országa, a Boldog Szigetek, Eldorádó, a végső Thule, Hyperborea és a Hesperidák országa, a Szent Grál rejtekhelye, a Hegyi Öreg asszaszinjainak sziklaerődje, Eszem-Iszom-ország, Utópia szigete, a Salamon-szigetek és az ismeretlen déli földrész, az üreges Föld belseje, vagy Agarttha titokzatos föld alatti birodalma. E helyek némelyike csupán elbűvölő legendákat és Umberto Eco kötetében is látható pompás ábrázolásokat ihletett, mások a titokvadászok képzeletére hatottak, megint mások pedig utazásra serkentettek, így téve végül valóságosan is új, ismeretlen földek felfedezőivé az illúziók kergetőit.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Magyar Nobel-díjasok

A névre klikkelve lásd fotó.
Lénárd Fülöp (1862-1947) az 1905. - fizikai Nobel-díj: "a katódsugarakkal kapcsolatos munkásságáért".
Bárány Róbert (1876-1936) az 1914. - fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díj kitüntetettje "a vesztibuláris apparátus (egyensúlyszerv) fiziológiájával és kórtanával kapcsolatos munkáiért".
Zsigmondy Richárd (1865-1929) az 1925. - kémiai Nobel-díj kitüntetettje: "a kolloid oldatok heterogén természetének magyarázatáért és a kutatásai közben alkalmazott módszerekért, amelyek a modern kolloidkémiában alapvető jelentőségűek".
Szent-Györgyi Albert (1893-1986) az 1937. - fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díj kitüntetettje: "a biológiai égésfolyamatok terén tett felfedezéseiért, különös tekintettel a C-vitaminra, valamint a fumársav-katalízisére".
Hevesy György (1885-1966) az 1943. - kémiai Nobel-díj kitüntetettje: "a kémiai folyamatok kutatása során az izotópok indikátorként való alkalmazásáért".
Békésy György (1899-1972) az 1961. - fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díj kitüntetettje "a fül csigájában létrejövő ingerületek fizikai mechanizmusának felfedezéséért".
Wigner Jenő (1902-1995) az 1963. - fizikai Nobel-díj: (megosztva) "az atommagok és az elemi részek elméletének fejlesztéséért, kivált az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért".
Gábor Dénes (1900-1979) az 1971. - fizikai Nobel-díj: "a holográfiai módszer feltalálásáért és továbbfejlesztéséért".
Daniel Carleton Gajdusek (1923-2008) Biológiai Nobel-díj, 1976: a kuru betegség vizsgálatáért.
Milton Friedman(1912-2006) Közgazdasági Nobel-díj, 1976: a fogyasztáselemzés, a pénztörténet és -elméletért.
Polányi János (1929- ) az 1986. - kémiai Nobel-díj kitüntetettje: (megosztva) "az elemi kémiai folyamatok dinamikája terén végzett kutatásokért".
Elie Wiesel (1928- ) az 1986. - béke Nobel-díj kitüntetettje: "legfontosabb vezéralak és szellemi vezető volt azokban az időkben, amikor az erőszak, az elnyomás és a fajgyűlölet nyomta rá bélyegét a világ arculatára".
John C. Polanyi (1929-) 1986-os kémiai Nobel-díj: az elemi kémiai folyamatok dinamikájával kapcsolatos felfedezéseiért.
Oláh György (1927- ) az 1994. - kémiai Nobel-díj kitüntetettje: "a karbokation kémiához való hozzájárulásáért".
Harsányi János (1920-2000) az 1994. - közgazdasági Nobel-díj kitüntetettje (megosztva) "a nem-kooperatív játékok elméletében az egyensúly analízis terén végzett úttörő munkásságáért".
Kertész Imre (1929-) a 2002. - irodalmi Nobel-díj kitüntetettje "a Sorstalanság című könyvéért, mely a II. Világháborús deportáltakról szól".
Herskó Ferenc (1937.- )
izraeli biológus. 1965-ben kapott orvosi címet, és 1969-ben PhD címet a jeruzsálemi Hebrew University
Hadassah Faculty of Medicine karán. Jelenleg a Rappaport Family kutatóintézet professzora a Technion-on (Israel Institutite of Technology)
Haifa-ban és a New York University-n patológia profeszor. 2000-ben Albert Lasker-díjat kapott. Aaron Ciechanover-rel és Irwin Rose-zal
megosztva kapta a kémiai Nobel-díjat 2004-ben az ubiquitin-mediálta fehérjebomlás felfedezéséért.
Az ubiquitin-proteaszóma útnak kritikus szerepe van a sejtek homeosztázisának fenntartásában és olyan betegségek kifejlodésében van
szerepe mint:
rák
izom- és idegbetegségek
immunválaszok
cisztikus fibrózis

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A könyvégetés jelenünk félelmetes valósága

Amikor arról beszélünk, hogy a rémálomból valóság lett, akkor nem is a könyvégetésről van szó, hanem arról, hogy mennyire felemészti a tévé (és most már: internet, okostelefon, szociális média) az értelmes, tartalmas interakciót az emberek között – vagy akár magát az életet, úgy általában. A „zombifeleségek”, akik az őket körülvevő tévéfalakból rájuk vigyorgó mesterséges „családjukkal” jobb, sőt, bensőségesebb kapcsolatban vannak, mint az igazival, nem gondolkodnak, nem beszélgetnek, csak locsognak, pletykálnak, vihorásznak – csupa felszín és üresség. Ez 60 éve még túlzónak számíthatott, 60 éve még szatíra lehetett, és figyelmeztetés, ami úgy hangozhatott, hogy „vigyázzatok, mert ide jutunk”. Ma ugyanezt hétköznapoknak és normálisnak hívjuk. És a cím, a hőmérséklet, amin a nyomtatott papír tüzet fog? Ebben Bradbury tévedett. Minek tiltani, és égetni a könyveket, ha egyszer amúgyis egyre kevesebben olvassák őket?
Bradbury látta, hogy hová tart a világ, és benne az ember, és ez az igazi látnoki erő, ez a science fiction esszenciája. Nem az, hogy néhány év múlva repülnek-e már autók, és kilépünk-e a naprendszeren túlra, hanem, hogy hol leszünk, mi, társadalmilag, szociálisan, intellektuálisan, emocionálisan. És főleg: hogy ott akarunk-e lenni.
Az utóbbi kérdésre adott válasz a nagy különbség a Fahrenheit 451 és Orwell 1984-e között, amiket gyakran összevetnek, és gyakran egyenlőségjelet raknak közéjük. Pedig a nyilvánvaló hasonlóságokon túl van egy nagyon fontos különbség: a fókuszpont, az emberi tényező. Orwell egy totalitárius államot ábrázol, amiben minden, még a gondolatok is szabályozottak, és a kormány a legapróbb devianciát is totális szellemi és testi (ebben a sorrendben) megsemmisítéssel bünteti. Az 1984 a hatalomról, az ellene vívott harc hiábavalóságáról, az individuum pusztulásáról szól. A Fahrenheit 451 képe árnyaltabb. És rémisztőbb.
Bradburynél a karhatalom alattomosabb, manipulatívabb, és látszólag nagyobb szabadságot engedélyez a polgároknak. A könyvek ugyan be vannak tiltva, mint egymásnak ellentmondó, zavaros és értelmetlen, a boldogság útjában álló kártékony elemek (az ún. tűzőrök égetik el őket, a sztori egyikükre, Guy Montagra koncentrál, aki fellázad a rendszer ellen), de azon túl a média és a fogyasztói társadalom ereje terelgeti birkanyájként a népet. Nem erőszakkal, hanem normákkal, sugallatokkal, szórakoztatással. Az autók száguldanak, a fiatalok szórakozásból ölik egymást, egyik sportprogram éri a másikat (nagyjából ez lehet a szociális kapcsolatok netovábbja), a tévénézők a semmitmondó műsorok dialógusaiba kapcsolódnak be – minden gyors és felszínes, a lényeg, hogy ötletei és gondolatai ne legyenek senkinek. És ebben az ember a hibás, aki zokszó nélkül fogadja magába ezt a szép új, gondok nélküli világot – míg Orwell a hatalomról írt, addig Bradbury az elnyomottról. Az elnyomó maga olyannyira irreleváns, hogy nem is tudunk meg róla semmi konkrétumot, messze nem egy mindenütt jelenlévő Nagy Testvér, sőt. Totalitarizmus? Nem, a Fahrenheit 451 akár demokráciában is játszódhat, és ez az igazán ijesztő. A média ember- és kapcsolatromboló hatásának ábrázolásával Bradbury megelőzte a korát (a tévé csak épphogy elkezdte robbanásszerű terjeszkedését Amerikában), de az akkoriban aktuális témák is ott vannak a könyvben. Az ország részletesen ki nem fejtett háborúkban áll más nemzetekkel, és a pusztítás réme folyton ott lebeg a jámbor birkacsorda felett, csak az túlságosan el van foglalva a legeléssel, hogy felfogja – hidegháborús paranoia kényelembe, a szabadság és a biztonság hamis érzetébe fojtva. Bradbury hajlik rá, hogy ossza a nézetet, miszerint az elnyomó hatalom szükségszerűen önpusztító, de a kérdés inkább az, hogy a rendszer összeomlása után maga az ember képes-e, akar-e megváltozni, megmenthető-e elcsökevényesedett elméje. A könyvemberek szerint igen, és mi is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a történetvégi tisztítótűzben majd főnixként születik újjá a szabad és gondolkodó civilizáció, de a kényelmetlen érzés nem tágít, a kétségek megmaradnak. A kétségek önmagunkban, az emberben.
A mű ötletét a szerző több saját, korábbi írásából dolgozta tovább (az anekdota szerint egy könyvtári írógépen pötyögte le, amit leginkább azért bérelt félóránként 10 centért, hogy kijuthasson a házból, mert bezárva érezte magát feleségével és kislányával). Mindig is elvetette azokat a máig népszerű elméleteket, amik szerint a könyve a cenzúráról szól – noha az eredeti inspirációt saját bevallása szerint a náci könyvégetésekből és a mccarthyzmusból merítette. Főleg utóbbiból: 1949-ben, amikor fél Amerika a „vörös veszélytől” rettegett, egy rendőr minden ok nélkül megállította őt és barátját egy Los Angeles-i sétán, és megkérdezte tőlük, mi dolguk errefelé. Ettől függetlenül a könyvégetés és a könyv memorizálása a kulturális és társadalmi értékek megőrzése céljából Bradbury már két évvel korábbi, 1947-es, Bright Phoenix című novellájában is jelen van, mint központi téma, az 1951-es The Fireman pedig annak ötleteit, motívumait fejti ki bővebben. Ebből lett aztán a nagyjából kétszer olyan hosszú Fahrenheit 451, ami néhány hónappal a publikációja után a Playboy magazin három számában (1954 március, április, május), folytatásos formában is megjelent – népszerűsége akkoriban főleg ennek volt köszönhető. Ez lett Bradbury első regénye (a neve ekkor már ismert volt, két évvel a Marsbéli krónikák után jelent meg), és mindig is úgy gondolta, hogy ez az egyetlen realitásban gyökerező műve, vagyis sci-fije (egyéb, a valóságtól jobban elrugaszkodott műveit, mint az előbb említett novellafüzért, fantasynek nevezte).
Ezt a realitást Francois Truffaut, az 1966-os moziadaptáció rendezője még tovább fokozta. A francia újhullám egyik jeles, a 400 csapással elhíresült képviselője (sőt, elindítója), akinek ez volt az első színes és első (illetve egyetlen) angol nyelvű filmje, kigyomlált a történetből csaknem minden sci-fi elemet, Faber kis, fülbe helyezhető kommunikátorától a gépesített rendőrkutyákig. (Ellenben kiegészítette a sztorit repülő rendőrökkel, akik meglehetősen banális módon jelennek meg, mindössze néhány másodperc erejéig.) Truffaut ezenfelül néhány ponton megváltoztatta a sztorit (a Julie Christie alakította Clarisse itt nem hal meg, és csatlakozik Montaghoz a könyvembereknél, a háborús pusztítás pedig elmarad), de összességében az eredeti szellemiségéhez abszolút hű adaptációt forgatott – Bradbury maga is szerette, és elismerte. A Fahrenheit 451-ből ezenkívül készült színdarab, rádiójáték, egy 2009-es képregényes adaptáció (meglehetősen hatásos képi világgal) és egy 1986-os stratégiai videójáték is. Utóbbiban maga Bradbury is közreműködött, így a regény afféle „félhivatalos” folytatásnak tekinthető, amiben Montag 5 évvel annak cselekménye után a könyvemberek ügynökeként tevékenykedik a háború által megtépázott, és a tűzőrök abszolút hatalma alá vont New Yorkban.
Maga a könyv a science fiction egyik legnagyobb becsben tartott klasszikusa, ami szépirodalmi igényességű prózájával, roppant érzékletes leírásaival is elismerést szerzett magának, és máig hivatkozási alap a műfajban, sőt, azon kívül is, illetve kitörölhetetlen része a popkultúrának. Alapgondolatát továbbvitte többek közt a 2002-es Equilibrium című sci-fi akciófilm (itt már nem csak könyvek, hanem minden művészet megsemmisítésre ítéltetett, és nem annyira a gondolkodás, mint az érzelem az, ami nemkívánatos), illetve Charlie Brooker jelenleg is futó brit sorozata, a Black Mirror, ami pont az egyén és a média kapcsolatának visszásságait boncolgatja igen ijesztően és hatásosan.
A Fahrenheit 451 megjelenésének 60. évfordulójára az Agave ismét piacra dobta a könyvet (ideje volt egy új magyar kiadásnak, a régiek szinte beszerezhetetlenné váltak), ezúttal öt Bradbury-novella társaságában (Tűz és jég, R, mint rakéta, Einar bácsi, Az időgép, A nyári futás hangja). Lehet élvezni gazdag nyelvezetét, stílusát, izgulni a cselekményén, elgondolkodni a mondandóján, és elszörnyedni rajta, hogy mindez ma már nem science fiction.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

LEVÉL A KÖNYVRŐL



"A könyv a szellemi manna, amelyből mindenki jóllakhatik, az égi táplálék, amely minél inkább fogyasztják, annál több lesz belőle, a bűvös kenyér, amely senkit nem hagy éhen, minden ínségest kielégít, hatalmassá tesz, úgyhogy mindenki az ismeretek tőkése és nagybirtokosa lehet általa, gondolat-milliomos.
A könyv ez a medicina, ez a lelki gyógyszer, amint Osymandias egyiptomi király nevezte; ez a „beteg lelkeknek való füves könyvecske”, amint egy bájos magyar költő nevezte. A könyv, amely tékozlóan odaadja magát, és sohasem fukarkodik, sohasem titkolózik. A könyv, ez az ékszertartó, amelybe a legértékesebbek mentették bele kincseiket. A könyv, mely századok során volt márvány, érc, papirusz, hártya, kéreg, viasz, fatábla, bőr és rongy, de változtatva anyagát mindig megtartotta belső rejtélyes mivoltát. A könyv, ez a tekercs, ez a gyöngy. A könyv, amely az ókorban és a középkorban kolostorok homályában ritka, egyetlen gyémánt volt s a nyomtatás föltalálásával oly általánossá vált, mintha az utcán kavicsként heverne a gyémánt, s a szellemi jólét oly magasra fokozta, mintha gyárilányaink fülében briliáns szikráznék.
A könyv, amely által megismerjük elődjeinket, hírt kapunk a múltból, és nélküle szellemi sehonnaiak lennénk, bitang jöttmentek, akikre nézve nem is léteznék az, amit előttünk a járó testvéreink tapasztaltak és láttak.
A könyv, amelynek segítségével utódjainkkal érintkezünk és üzenünk a jövendőnek. A könyv, amely nem csak azt tette lehetővé, hogy Budapestről New Yorkba és Yokohamába szálljunk, hanem azt is, hogy elzarándokoljunk a Krisztus után való tizennyolcadik századba és benyissunk a Krisztus előtti nyolcadik századba, mint egy szomszédos szobába. A könyv, amely mindenütt jelenlevővé varázsolta a szellemet, megteremtette az emberiség lelki közösségét."

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS