Ki a fontos: Én vagy Én?


Az idősebb generációk évezredek óta nem értik a fiatalabbakat. Generációról-generációra apokalipszist és a társadalom totális összeomlását, valamint a "valódi" értékek sárba tiprását vizionálják. Bezzeg az én időmben... ezek a mai fiatalok... ezek a lózungok mindannyiunknak ismerősen csengenek, miközben tény, hogy az információs kor elhozta a valódi összeomlás veszélyét.
Soha ennyire nem volt éles az új generációk különállása. Soha nem fordult még elő, hogy az idősebb generációk tagjai azt sem értik, hogy miről beszél a gyerek, milyen szavakat használ és annak mi az érzelmi tartalma, miért fontos neki a web 2.0 (gy.k.: az a rohadt facebook meg a nyavalyás mobilja). Miközben szülők tízmilliói hiszik azt, hogy tudják, gyermekük mit tesz a az online térben s mik a motivációi, egyre-másra érkeznek a hírek a cyberbulling (offline nyomás, kínzás, megszégyenítés) miatt öngyilkos lett tinédzserekről. Senki nem érti, hogyan fordulhatnak ilyen esetek elő, hol vannak a szülők ezekben a történetekben, de azt sem, hogy egyáltalán: miért nem hagyta figyelmen kívül az őt kínzó megnyilvánulásokat az a gyerek és egyszerűen miért nem lépett ki az online térből. Hiszen az olyan egyszerű, nem? Csak ki kell kapcsolni és kész! Nem kell törődni vele!
Nos, pontosan az ezen gondolatokat fontolgató szülők eshetnek leginkább pánikba, sőt, essenek is, ha megvan a magukhoz való eszük! Ők azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mik az új generáció motivációi, hogy mennyire más lett minden: a gondolkodás, a vezérelvek, az alapok, a fontossági sorrend, azaz: nem, nem lehet kiszállni, mert nem tanította meg nekik senki. De nem fogják kinőni sem. Ez már nem múlik el.
A felháborodott szülők jobban tennék, ha inkább a maguk háza táján (is) söpörnének. Ők azok, akik kialakították (vagy legalábbis birkamód asszisztáltak hozzá), és lelkesen ki is szolgálják ezt a kort, annak minden nárcisztikus megnyilvánulásával. Nem, ez nem csak a kissé megnövekedett önzőségről szól. Nem csak kicsit lett énközpontú a világ. Itt már globális értelemben vett személyiségtorzulásokról van szó, magára hagyott gyerekek tízmillióiról, akivel nem töltenek időt, mert meg kell nézni az üzeneteket az okostelefonon és nem lehet kiszállni.... emberek százmilliói menekülnek téves biztonságérzetbe a magány elől, amitől rettegnek, így aztán a következő generációknak sem tanítják meg az egyedüllétet. Hogy ez miért baj? Egyrészt zajban nem születnek gondolatok, tervek és önálló emberek, másrészt viszont a személyiség egy igen fontos része nem képes kialakulni.
Kultúránkban globális mértékben bombáznak fölöslegesen túlhajtott ingerekkel 24 órában, így tökéletes fogyasztók leszünk, kissé kialvatlanul, végtelenül nárcisztikusan és megvezethetően. Kapcsolataink is rámennek erre az egészre, sőt, a férfiak nemzőképességére is hatással van mindez. Mérhető mértékben és negatív irányban. Már nem tudjuk, mi az: értékes kapcsolatban élni, így a gyerekünknek sem lesz igénye erre, hisz nem tudja, mi az. Így lesz szerelmi élete egy tízévesnek és szexuális kapcsolata egy tizenkét évesnek, persze, csak... izé... "egyéb módon", mert akkor szűz marad. Mindezt bedrogozva, romboló kapcsolati hálóban rettegve, amiben rossz neki, de ezt nem tudja verbalizálni és ha ad is jeleket: nem vesszük észre. Valószínűleg te sem veszed észre, aki most olvasol, ne áltasd magad mással!
Közben az iskolák nem tudnak mit kezdeni a másképpen tanulni vágyó kamaszokkal, akikre puszta tekintéllyel nem lehet hatni és több önállóságot igényelnek, akiket az óraközi szünetekben ki tudja, milyen cybernyomás ér, reggel pedig ki tudja, mit láttak otthon? Valószínűleg egy munkában megszakadó, maximum -jó esetben nem elvált vagy sosem létezett apát-, egy üveges tekintetű, túlhajtott anyát, akik mindketten az üzeneteiket csekkolják korán reggel, azt sem tudják, hogy mi van a gyerekkel, megelégszenek a napi öt perc fizikai jelenléttel. Már nem lehet tudni azt sem, hogy a web 2.0 generáció gyerekeinek melyik a valód személyisége: az online vagy az offline. Az érzéseik, a reakcióik azonban csak offline módon alakulnak ki.
Tönkretettük őket és magunkat. Ez nem egy vészmadár szomorú károgása, s nem is túlzó, hidd el, Olvasó! De amikor a minket körülvevő világ reklámőrülete odáig megy, hogy nemzőképtelenné teszi a férfiak tömegeit, akkor azért van ok megnyomni a pánikgombot. Nem tudod, mi jár a társad fejében, aki csak a "párod", a jelenlegi. Majd lesz másik. Vagy nem lesz, addig is lehet élni mamahotelben, papabankkal, ész nélkül venni, sodródni, nem felnőni, infantilizálódni, de szaporodni, mert biológiailag megy, hogy utána újabb kényszereket hajts túl. Mindezt olyan gyorsan kapod, hogy eszedbe sem jut: nem kell neked a legújabb eheti 27 szextippet alkalmazni, sem szegycsontra varrt, mindig északra mutató műmellnek álcázott gumilabda, de nem lesz szebb az életed a műhajtól, az egyéjszakás kalandoktól meg a tévé bámulásától sem. Nincs annyi barátod, amit a facebookon mutat a számláló, nem tudod, mi jár a gyereked fejében, lassan már a szavakat sem érted, amit mond.
Hihetetlen nyomásnak van kitéve mindenki a jelen világban és hiába a rohamtempó: belül nem gyorsultunk fel. Az érzelmek a normál tempóban születnek meg és ne legyenek illúzióink: megszületnek az online történésekre is, mégpedig hagyományos, elavult, offline módon. És végső soron ki fognak minket csinálni. Ha most a legújabb kütyüért százezreket a megjelenés napján kifizető emberekre gondolok, akik jó részének mindebből annyi esik le, hogy egy pillanatra nem érzik magukat csődtömegnek, amiért kivettek a zsebükből egy rakás pénzt a semmire, hogy azon keresztül még inkább megvezessék őket, akkor nem tudok nem kétségbe esni. Vannak gyerekeik. Isten hozott 2014-ben!

Első mondat:
"Peter Kruse professor 2013-ban ezt mondta a Bundestag meghallgatásán az internet és a digitális társadalom összefüggéseiről: 'Rendszerelméleti megközelítésben alaptézis, hogy az utóbbi években az internet a társadalmat súlyosan megváltoztatja."

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Születési sor(s)rend

Kevés nagyobb titok van az emberi léleknél, a személyiségünknél. Hiába "dolgozunk hozott anyagból", hiába visszük tovább a szüleink, nagyszüleink génjeit, az eredmény soha nem ugyanaz. Akkor sem, ha ugyanolyan hatások érnek minket, mint a testvéreinket, sőt, akkor sem, ha adatott nekünk egy egypetéjű ikertestvér.
A számtalan tényező közül, ami személyiségünket alakítja, talán az egyik legfontosabb, mégis elhanyagoltnak látszó szempont a születésünk sorrendje. Kevin Leman új könyvében arra keresi a választ, hogy vajon ugyanazok az emberek mássá válnának-e, ha a testvéri sorrendben máshová születnek? Milyen hatással van a személyiségünkre a családi sorrend? Mások lennénk-e, ha mi vagyunk a legkisebbek, netalán ha egykék lettünk volna, vagy épp ellenkezőleg: ha születtek volna testvéreink? Ezekre az izgalmas kérdésekre keresi a választ a Születési sor(s)rend.
Abba nem gyakran gondol bele az ember, hogy a kapcsolati hálójának milyen fontos része a kisgyermekkori helykeresés: a nagyobbakhoz és a kisebbekhez való viszonya, nemcsak a társadalmi és a családi hierarchiában, hanem a testvéri rendszerben elfoglalt helye is. Ennek pedig komoly hatása van a felnőttkori személyiségre, a párválasztási szokásokra, sőt, a házasságok sikerességére is. Mint annyi mindenben, ebben is vannak nyerő párosítások, de olyanok is, melyek eleve hátrányból indulnak, és a kezdetben olyan lelkes szerelmespárnak több akadállyal kell majd szembenéznie a mindennapokban. "Nem illenek össze"- mondják, holott a megoldás talán csak annyi, hogy mindketten középső gyereknek születtek.
Ám a szerző nem áll meg itt, a személyiség megismertetésénél és a párkapcsolati segítségnyújtásnál. Hasznos tippeket, fogódzókat próbál nyújtani a kisgyermekes szülőknek. Nem csupán felhívja a figyelmet arra, hogy a mindennapokban és a nevelésben vegyék számításba azt is, hogy gyermekük hányadikként érkezett a családba, hanem gyakorlati tanácsokkal is szolgál. Humorosan, közérthetően nyújt valódi magyarázatokat, olykor tanácsokat mind a magunk, mind a gyermekeink jellemére, reakcióira.
A diszfunkcionális családok virágkorát éljük, tele mérgező szülői, testvéri gyakorlattal, nem működő rokoni kapcsolatokkal, elhanyagolással, ártó szándékkal, bárdolatlan, nyers viszonyokkal. Lehet, hogy elég lenne a feleknek egy ilyen könyvet elolvasni ahhoz, hogy új alapokra tudják helyezni az életüket. Első lépésként ki kellene mondani a problémát, majd másodikként, együttes akarattal el lehetne indulni a változtatás útján.
Régi mantrám, hogy a gyereknevelést nem ártana vizsgához kötni, olyan nagy a kockázat arra, hogy örökre megsebezzenek egy apró embert. Ez persze (sajnos) nem életszerű vágy, így beérem azzal is, ha a szülők olvasnak, például ezt a könyvet. Amint megértik az okokat, talán nyitottabban állnak majd hozzá a gyermekeik különbözőségéhez és nem tekintik lemetszendő vadhajtásnak a kicsik alapvető személyiségjegyeit. A különbözőségünk tesz minket emberekké, ráadásul elég két dolgot adnunk a következő generációnak: gyökereket és szárnyakat, így, együtt. A többi jön magától.


Első mondat:
"Gondolkodott már azon, hogy miért különbözik annyira a testvéreitől?"

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Könyvtár ez is!


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Pipacsvirágom




„Itthon. Egyre többet megy haza. Mintha húzná valami. Valami késői engedelmesség, szótlan belátása annyi ellenszegülésnek.”

Beszélni akar, „Mint a mesebeli pásztor, aki nagy kínjában egy lyukat ásott a földbe, és abba súgta bele a titkát, olyan vággyal akart ő is beszélni.” - hát meghallgatom.
Azt mondja: „Akarlak. Akarlak egy kicsit. Nem sokat Belőled, de nem is keveset.”
S még azt is: „Adok helyette majd magamból sokat. Amit tudok, amim van.” - És valóban ad. Nem sokat, nem keveset. Pont amennyi kell. Amennyi kell ahhoz, hogy éljünk, de ne csak úgy bele a nagyvilágba, hanem nyíltan, őszintén, igazán.
Mert „Körben lepedőnyi újságokba bújt emberek, állukon mélyül a ránc, szívükben a félsz, a homlokuk mögé kiűzhetetlenül beveszi magát az aggodalom.” Legyünk hát mi az az egy, aki felnéz, s pillantásunkat talán követik többen. És akkor észreveszik, hogy virágzik az akác. Igen, ez volt az az ismerős illat! És az Andrássy úton szárnyra kelnek a levelek, csak nekünk táncolnak a porlepte világban. És a barátunk nem alszik még el, nyitott szívvel figyel ránk. És a nagy kék lepedőben, annyi idő után, meglátjuk újra a Sziklás-hegységet és az óceánt. Meghalljuk újra a pipacsok hívó szavát, s nem zavar ha közben a sorompó felnyílik, és sorra kerülnek ki az autók. Észrevesszük milyen csodákra hívattunk; sírunk és nevetünk, félünk és ölelünk, várunk és érkezünk.
Ahogy régi nagy nevettetőnk is megénekelte:

Lazítani, próbálj lazítani,
Nem győzlek tanítani,
Hogyan csináld,
Kell egy kis áramszünet,
Időnként mindenkinek,
És aztán megint mehet
Minden tovább.


„Mert semmi baj, egyszerűen csak ki kell piszkálni mindenkiből a tükörcserepeket.”

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A hintalovak nappal alszanak


Ezzel a könyvvel igaz kincset találtam!  Ebben nincs önfeledtség. Csak Élet. Tiszta, selymes, ólmos, igazi Élet. Egyik kezével torkomat szorítja, míg másikkal az arcomra csal mosolyt.

„Olyan volt a szeme, hogy ha sokáig néztem, elhittem azt is, amit nem is gondolt. Benne tükröződött minden: a hűségünk, az ártatlanságunk, a fogadalmunk, hogy soha senki mást… És benne volt még valami. Hiába nevetett, mindig ott csillogott valami kimondatlan szomorúság a barna írisz aranypöttyeiben.”

Schäffer Erzsébet érzelmekről ír, hangulatokról, apró könnycseppekről, melyek nap, mint nap végiggördülnek arcunkon – láthatóan vagy láthatatlanul/ örömtől vagy bánattól–, csak éppen mi magunk nem mindig tudunk nevet adni neki. De olykor nem is kell nevet adnunk, elég ha magunkat adjuk át az érzésnek tiszta szívvel. Én még biztos, hogy sokszor megteszem!

"Olyan jó igent mondani a világra. Erre a mostoha, elrondított, mégis gyönyörű világra."

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Káprázat az élet


Fordított világ a tiéd, oly kevés a kérdés, és oly sok a válasz. Apró moccanások kellenek csak, és máris ösvényre lép az igaz, a szeretet. Nem rezegteti tovább a bokrot, mint félszeg vadállat. Emelt fővel áramlik belém a szép. Időkapszulákat írsz, tudtad-e? Mindenkoron kibuggyanni vágyó tűnődéseket, melyek hátunkra csatolódnak, és észre sem vesszük, mikor talpunk már a szelet tapossa. Családi tűzhelyekbe hoppanálunk, hol rotyogó fazékkal, teli pohárral, jó szóval várnak. Nem ezért keressük-e nyughatatlan a másik felünket? Nem ezért kelünk-e fel mégis nap nap után? Nem a reményért válunk-e el?

Nekem írásod a remény, és maga a tény, hogy létezel, lüktetsz valahol a világban. Boldogan követem a nyomodban nyíló lázongón szerelmes pipacsok ösvényét.
Enyém lehetne mindaz, ami tiéd is, tudom, csak hozzá kellene szokni. Tudomásul kellene venni. Életem hátralevő részét ennek szentelem. Nehéz, de nemes feladat, ahol már útközben gyűlnek foltozott zsebemben a kincsek. Lesz, ami kipotyog, de nem bánom. Az utánam jövő így meglelheti.

Szeretem, hogy benne vagy minden tájban, minden sorsban, minden félszeg és széles mosolyban. Belülről lehelsz életet. Míg olvastalak, hittelek és vártalak, kincsembernek éreztem én is magam. Talán az is voltam, és lehetek, valahányszor csak akarom. Nem is jó szó, nem akarni kell, csak hívni, és mikor jön, beengedni, aztán szelíden sugározni. Tanulom. Lelkesen, kitartóan. Sokszor türelmetlenül. Veled. És másokkal is. Szabó Magdával. Janikovszky Évával. Wass Alberttel. És a szerényen meghúzódó, mégis könnyen fellelhető hétköznapi kincsemberekkel.
Mert káprázat az élet. 
Ha van miért, hogy éled.
Van kiért, hogy félted. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Hajnali játékok


„Arra gondolt, milyen kevés az igazi alkalom. Amikor együtt… Igazán együtt! És mennyi a kényszer, mennyi a hétköznap, amiből milyen öröm néha kicsiholni az ünnepet.”

„Nem tudom hogy van ez… Az ember össze-vissza él, rohan, szalad, azt hiszi csinál valamit. Néha aztán megáll egy pillanatra. Szinte semmi nem történik ilyenkor (…) És ez elég.”

„Semmi nem történik?
A legfontosabb történik ilyenkor.
A lélek exponál. Finom lemezén örökre ott marad minden.”

Schäffer Erzsébetnek mindig sikerül kicsiholnia az örömöt, az ünnepet, még a legszürkébbnek tűnő hétköznapokból, pillanatokból is. Ha őt olvasom, és főleg, ha hallgatom, mindig úgy érzem, hogy igazán együtt vagyok vele… a gondolataival, érzéseivel… és igazán együtt magammal is… a saját gondolataimmal, érzéseimmel… Mindig megmozdít valami bennem, ami addig csak lapult és várt.
„Soha nem szabad elfelejteni játszani.”
És mi mégis sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni... magam sem értem miért, hiszen a játék a legfontosabb. A hétköznapi tragédiák és csalódások közepette nem marad másunk, csak a képességünk, hogy felül tudunk kerekedni gondjainkon, és még ha csak ideig-óráig is, de boldogok lehetünk.
„A gyerekkorba mindig visszamegy az ember, és mindig emlékezik. És olyan jó emlékezni.”
Jó emlékezni... Mert a gyermekkor az egyetlen, amikor a játék igazán önfeledt, az élet, valóban élet, a mindennapi apró csodák, valóban csodák.
Szükség van a gyermekkora, hogy legyen hová visszamenekülni időről-időre, mikor az élet nem bánik kesztyűs kézzel velünk...
„Mennyire fájt akkor. És mennyire vágynék most arra, hogy valaki írja elő a szabályt. Mondja meg, hogy mit tegyek és mit ne tegyek. Segítsen, hogy mi a jó és mi a rossz. Hogy mit szabad és mit nem szabad. Hogyan van ez? Nem tudok semmit…”
De már nincs aki előírja, megmondja, segítsen...
Vagy mégis?
Schäffer Erzsébet írásai nekem sokszor segítettek már. Még ha nem is "írja elő" pontosan mit kell tennem, de sugall. Őszintén, önzetlenül. És olykor ez bőven elég segítség tud lenni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

P. G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez!


Ha bármi gondja van a világban
Ha nyugtalan
Ha csak egy kis felhőtlen vidámságra vágyik
Ha habókos angol lordokkal töltene némi időt
Ha kusza összeesküvésekre fáj a foga
Ha a nyelvi humor jó barátja
Ha a három tolvaj, avagy a Lady nyakéke történetéért eped
Ha liberális nézeteket vall a rózsák s taxusfasorok terén
Ha nem ír származású kertész
És ha halakkal nem kell foglalkozni;
Forduljon Psmithhez!
Psmith elintézi!

Ui.: A "P" néma marad!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

P.G. Wodehouse: Csirkék és szerelem




Ha Wodehouse, akkor kötelező idéznem a fülszöveget:


Az életművész,Ukridge korán felbukkant P. G. Wodehouse életművében, és
polgári nevén Stanley Featherstonehaugh már akkor úgy viselkedett, mint egy természeti csapás. Hajmeresztő vállalkozásainak sorában a dorsetshire-i csirkefarm kimagasló helyet foglal el, mert a környék kereskedői több mint száz évvel később is elszörnyednek a neve hallatán.
A Révbíró Tamás által fordított, magyar nyelven először megjelenő regényben fontos szerepet kap néhány remek Wodehouse-figura, például egy angol író, egy kék szemű ír leány és apja, a dublini professzor; szerepel egy pénzért mindenre kapható csónakos, szerepel továbbá egy rendületlenül higgadt bérenc, annak felesége és kutyája, valamint szerepelni nem szerepel ugyan, de levelet ír egy helybeli leányzó - bár ne tenné, mert nagy bajt okoz vele...

Én Ukridge figurájával előszőr Az életművész című könyvben találkoztam. Az internetes vásárlás őskorában vettem egy antikvár könyvet, ami gyakorlatilag cafatokban van , de 1929 es kiadás, mellesleg egy új könyv árába került és a Barátom az életművesz címet viseli. Ez volt a második találkozásom Ukridge-al. A két könyv egyébként ugyanaz , csak más és más fordította magyarra. Megerősíthetem a fülszöveget abban, hogy Ukridge egy csődtömeg, egy katasztrófa és ezt mindenki tudja, csak ő nem.
A csirkék és szerelem című kötetben Stanley Featherstonehaugh Ukridge, ( a fordító utasítása szerint így kell ejteni: sztenli fensó jukridzs ) elhatározza , hogy csirkefarmot létesít. Mi sem természetesebb, hogy sok jó barátja közül kipécézi az egyiket segítőtársnak, aki történetesen Jeremy Garnet író és az új könyve miatti eufóriában leledzik , így hát jót fog tenni neki a friss levegő egy tenger melletti kis településen, legalábbis így gondolják ők ketten. Részesei még a kalandnak Ukridge felesége Millie, aki a konszern titkárnője funkciót tölti be, egy Mr Beale nevű béres foglalkozású bérenc és a kutyája Bob, Mrs Beale szakácsnő beosztásban, aki egy idő után depresszióssá válik, mert a szakács tudományát nem tudja kibontakoztatni a folytonos csirke - tojás alapanyag miatt. A fő tartópillérei a vállalkozásnak a csirkék és tyúkok, vegyes fajtákból válogatva, némelyik keresztnévvel ellátva, különböző idegrendszerrel megáldva. Később csatlakozik a társasághoz Edwin macska, aki nélkülözhetetlen egy csirkefarmon, különben pedig Millie kedvence és Ukridge nem kedvence. Gyarapodik még a farm tojásokkal is, amelyek érthetetlen módon nem tolerálják, hogy a 40 fok helyett 20 fokon kéne belőlük kibújni a kiscsirkéknek. Csirkék és tyúkok, valamint minden egyéb ingóság a farmon hitelbe vásárolva.
A címben említett szerelmi szálat a szomszédban lakó professzor lánya, Phyllis képviseli. Az ifjú hölgy véletlenül éppen az Artur űzelmei című művet olvassa, amely a csirke szakértővé előlépett író frissen kiadott könyve.
A szerelem akadályaként a professzor apuka van jelen , aki ki tudja miért nem örvend, ha meleg vacsorára számít és hideget kap, valamint a " dagadt kis muki" titulust is nehezen tudja megemészteni.
Mellékszereplők a falu népe, egy csónakos, akit a fülszöveg is említ, kereskedők , fuvarosok, kocsmárosok, az utóbbiak hitelezői minőségben és egyben méltatlankodó tömeg minőségben is.
A vállalkozás csődbe megy, de felcsillan egy remény, viszont a szerelem beteljesedik, mint ahogy az irónál szokásos, de a golf segítségére azért szükség van.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS