A VILÁG LEGJOBB KÖNYVE


Titus alkoholista. Mellesleg befutott író. Sikeres, de a siker nem izgatja, a díjak nem érdeklik, józanul még képes lenne jót írni, de ritkán józan. Unja az egészet. A jóképű és fiatal Eddie ellenben igazi irodalmi rocksztár. Szerelmes költeményeit zabálják a nők, már csak egy hajszál választja el attól, hogy ő legyen a messzi észak legkiemelkedőbb írója. Titus és Eddie jól berúgnak. És ha már berúgtak, fogadást kötnek; egyikük megírja a világ legjobb könyvét, azt a könyvet, amiben minden benne van. Ami az összes sikerlistán első tud lenni, legyen az thriller, szakácskönyv, népszerű pszichológia, romantikus regény, stb. Így a világon mindenki az ő könyvét olvashatná. Az izgalmas fogadás véresen komoly fordulatot vesz, ahogy a két író újabb és újabb trükköket vet be, hogy övé legyen a trófea. Ki ér célba előbb? Meg lehet írni a világ legjobb könyvét? És ha egyszer megírták, el lehet olvasni? A világ legjobb könyve szerethetően szemtelen humorral mesél emberi gyarlóságról, a múzsa csókjáról, vagy annak hiányáról, futószalagon gyártott sikerkönyvekről, eredendő bűnről, egy tökéletesnek hitt országról, kiszámítható médiáról és trendi gyógyszerfüggőségről. A svédek új fenegyereke jókora gyomrost ad íróknak, írójelölteknek, a könyvszakmának, és mindenkinek, aki olvas.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Patrick Modiano francia íróé az irodalmi Nobel-díj


Patrick Modiano francia írónak ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat a Svéd Királyi Tudományos Akadémia. A bizottság indoklása szerint a szerzőt az emlékezés művészetért díjazták, „amellyel felidézi a legmegfoghatatlanabb emberi sorsokat és feltárja a háborús (német) megszállás mindennapjait."
Peter Englund az akadémia titkára a bejelentést követően elmondta, a francia írónak eddig közel harminc kötete jelent meg, elsősorban regényíróként tartják számon, ám sok műfajban alkot, számos gyerekkönyvet is írt. Műveit a tömörség és a filozófiai témák jellemzi. Englund szerint Modiano központi témája az emlékezés, az identitás keresése, az idő és a bűn kérdése.
Mint kiderült, az író Svédországban rendkívül népszerű, több műve jelent meg svédül, mint angol fordításban. Az akadémia titkára a francia szerző 1978-ban megjelent Sötét boltok utcája (Rue de boutiques obscures) című regényét ajánlotta az olvasók figyelmébe, melyért Modiano a Goncourt díjat is elnyerte hazájában. A regény középpontjában az elvesztett emlékek utáni kutatás és az identitás keresése áll.
Peter Englund kiemelte, Modiano műveinek legfőbb helyszíne Párizs, amelynek legapróbb zugait is jól ismeri. Mint a titkár fogalmazott az író bensőséges viszonyt ápol a francia fővárossal.
Francois Hollande francia államfő közleményben gratulált Modianónak, akinek „jelentős munkássága az emlékezés finomságait és az identitás összetettségét tárja fel”.

„Olvasóit a megszállás sötét és mélyen zavaros időszakába vezeti, azt próbálja megérteni, hogy az események hatására az emberek hogyan vesznek el vagy emelkednek ki” – olvasható az elnöki közleményben. Hollande üdvözölte a Gallimard kiadót is, amely Modiano munkáit az első regénye óta gondozza.
Az észak-franciaországi Lille-ben tartózkodó Manuel Valls miniszterelnök szintén Modiano munkáit méltatta, amelyeket Franciaországban „mindenki olvas 30-40 éve”.
Gilles Jacob, a cannes-i fesztivál tavaly leköszönt elnöke Modiano stílusát méltatta. Az írót – aki 2000-ben tagja volt a cannes-i zsűrinek – „az udvariasság, a finomság, a mások iránti figyelem, a zavarba ejtő szeretet jellemzi”, könyvei pedig „az emlékezés munkái” – fogalmazott Jacob, hozzátéve, hogy Patrick Modiano „a szándékos lebegtetés és pontatlanság” művésze, „az igazság nála mindig bizonytalan”.
Antoine Gallimard, a neves Gallimard kiadó elnök-vezérigazgatója az AFP francia hírügynökséget arról tájékoztatta, hogy telefonon gratulált az írónak. Hangsúlyozta, hogy Modiano – bár furcsának találja a helyzetet –, nagyon örül a díjnak.
A kiadóvezető a maga részéről úgy fogalmazott, a hír nagy meglepetés volt számukra. „Gyönyörű nap ez a mai” – egyezte meg. A rendkívül zárkózott írót a bejelentést megelőzően a Svéd Akadémia nem tudta elérni, így őt hívták telefonon.

A svéd televíziónak az író szóvívője elmondta, Modiano épp egy étteremben ebédelt feleségével, amikor közölték vele, ő kapta idén a díjat. A hír hallatán az író nevetésben tört ki, felesége pedig örömében sírva fakadt – fogalmazott Pascal Richard.
Patrick Modiano elsőként a Nobel-díj bizottság honlapjának nyilatkozott. Elmondta, az elismerés rendkívül mélyen érintette. „Sosem gondoltam, hogy ez valaha megtörténhet” – fogalmazott. Az írás kapcsán kifejtette, számára az már egészen fiatal korától kezdve az élet természetes része volt.

Humanistaként, a legkiválóbb francia íróként jellemezte Patrick Modianót Rőhrig Eszter, az idei irodalmi Nobel-díjas magyar fordítója. „Nagyon boldog vagyok, mert Modiano a szívügyem” – mondta a fordító. „Senkihez nem hasonlítható írásművészet az övé” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy ugyanakkor sokoldalúság is jellemzi Modianót, hiszen írt dalszövegeket Francoise Hardynak, forgatókönyvet (Lacombe Lucien) Louis Malle számára.
„Egy nagyon nehéz szerzőről van szó, kiváló intellektussal, ugyanakkor bárki számára érthető művekkel” – jegyezte meg Rőhrig Eszter. Arra a kérdésre, hogy melyik művét ajánlja elsőként a magyar olvasóknak, A Kis Bizsut említette, mert szerinte az egy tökéletes regény a gyerekkori traumákról, az emlékezésről.
Az idén a francia szerző, Patrick Modiano lett egy csapásra népszerű a legnagyobb fogadóirodáknál, bár Ngugi wa Thiong’o kenyai és Murakami Haruki japán író őrizték első helyüket. Mellettük szólt az is, hogy a svéd akadémia korábbi titkára, Horace Engdahl a napokban a nyugati irodalommal szemben az ázsiai és az afrikai szerzők műveit emelte ki, amelyekben még „megtalálható bizonyos szabadság”. Ennek ellenére francia író lett a győztes.
Magyar Nobel-esélyesként minden évben megemlítik Nádas Pétert, de azt is: nem valószínű, hogy ilyen rövid időn belül még egyszer egy kis nép írója kapja az elismerést (Kertész Imre 2002-ben kapott Nobel-díjat). Nádas az idén a fogadóirodáknál sem szerepelt a legesélyesebbek között, legalábbis a három legnagyobb fogadóiroda listája alapján.
Hozzá kell tenni, hogy a lóversennyé vált Nobel-fogadások hajrájában gyakran születnek olyan rangsorok, amelyeket később az élet nem igazol. Szvetlana Alekszijevics fehérorosz szerző, oknyomozó újságíró például tavaly tett szert hirtelen nagy előnyre, ami miatt sokan az eredmény idő előtti kiszivárgására gyanakodtak. Ám végül mégsem ő lett a díjazott.

A magyar olvasók számára az sem közömbös, hogy magyarra már lefordított szerző kapja-e meg a Nobel-díjat – bár az ellenkezőjével sem jár rosszul a hazai közönség, mert a díjazott szerzőnek előbb-utóbb lefordítják legalább egy könyvét.
Ez volt a helyzet például a kínai Mo Jennel, akinek egy évvel a Nobel-díja után jelent meg a Szeszföld című kötete. A tavalyi díjazottnak, Alice Munro kanadai prózaírónak viszont már a Nobel-díj előtt is számos kötete jelent meg magyar nyelven.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Afrikai akác


"Frances Irvine, a középosztálybeli angol úrilány egyetlen fillér nélkül marad apja hirtelen halála után, és kénytelen választani: vagy rosszindulatú nagynénje házába költözik dadának, vagy elfogadja az ellenszenves fiatal orvos, a Fokföldön dolgozó Edwin Matthews házassági ajánlatát. A kétségbeesett lány végül úgy dönt, férjhez megy, s követi a férfit Dél-Afrikába. A hajóúton azonban megismerkedik a rendkívül vonzó, ambiciózus William Westbrookkal, s szenvedélyes viszonyba bonyolódik vele.
Frances a két egymástól nagyon különböző férfi közt őrlődik; míg Williamet a becsvágy és a pénz utáni vágy hajtja, addig Edwin az eszményeit akarja megvalósítani, s méltóbb körülményeket szeretne kiharcolni a dél-afrikai gyémántbányákban agyongyötört őslakosoknak.
Francesnek döntenie kell. Vajon képes lesz-e a sok hányattatás után meghozni a megfelelő döntést és meglelni a boldogsághoz vezető utat?"
Több mint egy hete olvastam már az Afrikai akácot, de még mindig élénken él bennem ez a történet. Jennifer McVeigh könyve bár fantasztikusra sikerült, nem érzem úgy, hogy szívesen olvasnám el még egyszer, mert néha túlságosan fájdalmas volt.
Frances az apja hirtelen halála miatt kénytelen sietős döntést hozni: elfogadja nagynénje ajánlatát, vagy kénytelen hozzámenni egy olyan emberhez, akit nem szeret és nem is ismer, ráadásul Fokföldön lakik. Végül a mérleg Fokföld oldalára billen, ezért útnak indul a számára antipatikus férfihez. Az útja során azonban megismerkedik a jóképű és vonzó William Westbrookkal, aki megmutatja Francesnek a szenvedélyt és a szerelmet. A kérdés csupán az, hogy vajon ki nyeri el végül Frances szívét és vajon sikerül-e a lánynak beilleszkednie egy teljesen idegen környezetbe?
Maga a történet engem nehezen tudott magába szippantani, ennek egyik oka, hogy Frances személyisége engem nem nyűgözött le, sőt néhol még idegesített is. Rengeteg olyan döntést hozott meg, amivel én egyáltalán nem értettem egyet, ennek oka pedig az, hogy Francesnek még sokat kellett változnia, hogy megértsen és elfogadjon dolgokat. Bizonyos helyzetekben naivan és gyerekesen viselkedik, emiatt sokszor észre sem veszi az értékes dolgokat ami szinte az orra előtt van. Természetesen az idő előrehaladtával megváltozik, átalakul és ezért egyfajta fejlődésregénynek is felfoghatjuk az Afrikai akácot, de nyilván azért ez a regény ennél sokkal többről szól.
Maga a cselekmény olvasmányos, főleg miután útra kell a hősnőnk, onnantól kezdve viszont már egyszerűen képtelen voltam tőle elszakadni. A regény erőssége Afrika, ahogy mindenféle túlzó sallang nélkül tárul elénk, az a fajta nyersesség amit ilyenkor kiéreztem a könyvből teljesen lenyűgözött. Ugyanekkor viszolyogtam is tőle, nem akartam tudni milyen ott élni, milyen nehéz a sorsa az embereknek, milyen az amikor nincs pénzed és meg kell küzdened mindenért. Egyfajta kettős érzés alakult ki bennem a történet iránt, de ez nem jelenti azt hogy maga a könyv összességében nem lenne jó, hiszen a hatása alatt vagyok mióta csak letettem, szinte minden egyes apró mozzanatra, cselekményre emlékszem és ez a sikerkönyvek egyik ismérve. Innentől kezdve meg már teljesen mindegy, hogy én mit írok, mert az Afrikai akác biztosan sokak kedvence lesz.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Hazatérés, avagy a szívdobbanás meghallásának művészete


"Olyan regény ez, mely örökre beégeti magát az ember szívébe. Történet egy olyan szerelemről, amely legyőzi az időt, a távolságot és a kételyt. Egy olyan szerelemről, melyet nem köt semmilyen feltétel, s melynek lényege a megrendíthetetlen hit és bizalom.
A sikeres New York-i ügyvéd rejtélyes körülmények között eltűnik. Négy év múlva lánya, Julia egy szerelmes levelet talál a padláson, melyet apja egy Mi Mi nevű burmai nőnek írt sok-sok évvel ezelőtt. Julia Burmába utazik, az isten háta mögötti kis faluba, hogy fényt derítsen apja múltjára. Bár az apját reméli megtalálni, egészen másra lel.
A regényt átszövi a miszticizmus és spiritualitás, a babonák és az asztrológia, melyek szervesen épülnek bele a délkelet-ázsiai emberek mindennapi életébe, akik szentül hiszik, hogy a lényeges dolgok láthatatlanok."
Jan-Philipp Sendker nevére teljesen véletlenül figyeltem fel és azóta is csak nézegettem, amíg egy napon úgy nem gondoltam hogy ideje lesz elolvasnom tőle valamit. Mikor kézhez kaptam mindkét regényét, fel se merült bennem, hogy ennyire szeretni fogom majd a történetet, de amint az első oldalt elolvastam teljesen bűvkörébe vont.
Julia négy év után elindul hogy megkeresse az édesapját, aki egy napon mindent hátrahagyva eltűnik úgy, hogy senki sem tud róla semmit. A lánya egy megtalált levél után érzi, hogy utána kell járnia az igazságnak, ezért indul el Burmába, hátha megtalálja a kérdéseire a választ. Ám az igazság mellett valami teljesen más nyomára bukkan, ami alapjaiban határozhatja meg az egész életét.
A történet elején még én magam sem tudtam, hogy mit fogok kapni ettől a regénytől, mivel a szerző úgy vezeti fel az eseményeket, mintha egy nyomozás venné kezdetét, ezért magamat is abba tévhitbe ringattam, hogy egész végig így is marad. De tévedtem. Nemcsak egy szerelem történetét ismerhettem meg, hanem bepillantást nyerhettem Burma életébe, megismerhettem az ottani lakosok gondolkodását, életvitelét és mindemellett két ember igaz szerelmét. A mai világban az emberek rohannak és rohannak, ahelyett hogy megállnának egy pillanatra és éreznének. Éreznék a szeretet, a szerelmet amit a másik ad. Néha elfelejtjük az élet értelmét. Elfelejtünk érezni. Pedig az élet annál sokkal többről szól, hogy csak teszünk-veszünk, mérgelődünk, de ezeket mindig elfelejtjük. A Hazatérés egy kicsit ráébreszt arra, hogy az életünk valójában miről is szól, mi az amiről megfeledkezünk és néha kell egy-egy ilyen olvasmány, hogy mi olvasók emlékezzünk erre.
A Hazatérés egy gyönyörű történet, amin el lehet merengeni, el lehet gondolkodni. Ne várjuk, hogy az események pörögjenek, bár én néhol úgy éreztem, hogy már több ezer lap is elfogyott a könyvből, mert néha olyannyira sikerült elmerülnöm benne. Ám ez egy lassabb folyású történet, ami a végére egy eszméletlen jó befejezéssel ér véget. Merthogy a szerző ennél tökéletesebb végkifejletet nem is rittyenthetett volna, így téve fel arra a bizonyos i-re a pontot. Olvasmányos, lendületes, fantasztikus történet. Bár vannak hibái, mert néhol bizonyos helyeken úgy éreztem, hogy túlzásba esett az író, de ezeken túl lehet lendülni, hiszen nem akasztja meg az olvasást. Mindezek mellett betekintést nyerhetünk a burmai életbe, az ott élő emberek élet szemléletébe. Nem ad teljes képet, de amit mutat az arra tökéletes, hogy észrevegyük mekkora különbség van közöttünk.
Ebben a regényben nem Julia a főszereplő, annak ellenére sem, hogy vele indul el a történet, hanem Mi-Miről és Tin-Vinről van szó. Mit is lehetne róluk mondani? Szerethetőek, kedvesek, de ezek így leírva csak szavak lennének. Ők egy teljesen más világban, más kultúrában nevelkedtek, ami számunkra furcsa, az számukra teljesen elfogadott. Meg kell őket ismerni, el kell olvasni a történetüket. Julia számomra csak egy közvetítő volt, aki elindította az eseményeket, ezért nem mondhatom azt hogy megismertem volna, mert egyáltalán nem.
Jan-Philipp Sendker Hazatérés című regénye meglepetés volt és nagyon érdekes történetet nyújtott számomra, amit bár megpróbáltam de szerintem nem lehet szavakkal leírni. Megindító, megható, elgondolkodtató, olyan amit minden nőnek ajánlok elolvasásra, mert biztos vagyok benne hogy szeretni fogjátok.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Ivan Gyenyiszovics egy napja




Bizony, vannak ilyen nagy-nagy írók a listámon, mint Bulgakov, Tolsztoj vagy Hemingway.
Nagyon nagyra becsülöm azokat az írókat, akik nem csak metaforákkal, hasonlatokkal, vagy egy történelmi eseménybe rejtve mesélik el véleményüket a világról, hanem a maga valóságában, konkrétan írják le az életet. Az már más kérdés, hogy betiltják őket, és csak évtizedekkel később jelennek meg műveik, de ők legalább megpróbálták.

"Ivan Genyiszovicsot, aki hazaszökött a német fogságból, és így vált kémgyanússá, 12 év büntetőtáborra ítélte a sztálini "igazságszolgáltatás". A 8. év egy napját követjük végig a hajnali ébresztőtől a késő esti utolsó ellenőrzésig. Mínusz 30 fok, hosszú műszak a szabadban kenyéren, üres levesen és kásán. Az életben maradásért naponta meg kell küzdeni az elemekkel, a fogva tartókkal és a rabtársakkal. A sztálini büntetőtáborok életének megrendítő, de pátosz nélküli leírása, mely a főhősén kívül sok különböző sorsot felvillant."

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Ki a fontos: Én vagy Én?


Az idősebb generációk évezredek óta nem értik a fiatalabbakat. Generációról-generációra apokalipszist és a társadalom totális összeomlását, valamint a "valódi" értékek sárba tiprását vizionálják. Bezzeg az én időmben... ezek a mai fiatalok... ezek a lózungok mindannyiunknak ismerősen csengenek, miközben tény, hogy az információs kor elhozta a valódi összeomlás veszélyét.
Soha ennyire nem volt éles az új generációk különállása. Soha nem fordult még elő, hogy az idősebb generációk tagjai azt sem értik, hogy miről beszél a gyerek, milyen szavakat használ és annak mi az érzelmi tartalma, miért fontos neki a web 2.0 (gy.k.: az a rohadt facebook meg a nyavalyás mobilja). Miközben szülők tízmilliói hiszik azt, hogy tudják, gyermekük mit tesz a az online térben s mik a motivációi, egyre-másra érkeznek a hírek a cyberbulling (offline nyomás, kínzás, megszégyenítés) miatt öngyilkos lett tinédzserekről. Senki nem érti, hogyan fordulhatnak ilyen esetek elő, hol vannak a szülők ezekben a történetekben, de azt sem, hogy egyáltalán: miért nem hagyta figyelmen kívül az őt kínzó megnyilvánulásokat az a gyerek és egyszerűen miért nem lépett ki az online térből. Hiszen az olyan egyszerű, nem? Csak ki kell kapcsolni és kész! Nem kell törődni vele!
Nos, pontosan az ezen gondolatokat fontolgató szülők eshetnek leginkább pánikba, sőt, essenek is, ha megvan a magukhoz való eszük! Ők azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mik az új generáció motivációi, hogy mennyire más lett minden: a gondolkodás, a vezérelvek, az alapok, a fontossági sorrend, azaz: nem, nem lehet kiszállni, mert nem tanította meg nekik senki. De nem fogják kinőni sem. Ez már nem múlik el.
A felháborodott szülők jobban tennék, ha inkább a maguk háza táján (is) söpörnének. Ők azok, akik kialakították (vagy legalábbis birkamód asszisztáltak hozzá), és lelkesen ki is szolgálják ezt a kort, annak minden nárcisztikus megnyilvánulásával. Nem, ez nem csak a kissé megnövekedett önzőségről szól. Nem csak kicsit lett énközpontú a világ. Itt már globális értelemben vett személyiségtorzulásokról van szó, magára hagyott gyerekek tízmillióiról, akivel nem töltenek időt, mert meg kell nézni az üzeneteket az okostelefonon és nem lehet kiszállni.... emberek százmilliói menekülnek téves biztonságérzetbe a magány elől, amitől rettegnek, így aztán a következő generációknak sem tanítják meg az egyedüllétet. Hogy ez miért baj? Egyrészt zajban nem születnek gondolatok, tervek és önálló emberek, másrészt viszont a személyiség egy igen fontos része nem képes kialakulni.
Kultúránkban globális mértékben bombáznak fölöslegesen túlhajtott ingerekkel 24 órában, így tökéletes fogyasztók leszünk, kissé kialvatlanul, végtelenül nárcisztikusan és megvezethetően. Kapcsolataink is rámennek erre az egészre, sőt, a férfiak nemzőképességére is hatással van mindez. Mérhető mértékben és negatív irányban. Már nem tudjuk, mi az: értékes kapcsolatban élni, így a gyerekünknek sem lesz igénye erre, hisz nem tudja, mi az. Így lesz szerelmi élete egy tízévesnek és szexuális kapcsolata egy tizenkét évesnek, persze, csak... izé... "egyéb módon", mert akkor szűz marad. Mindezt bedrogozva, romboló kapcsolati hálóban rettegve, amiben rossz neki, de ezt nem tudja verbalizálni és ha ad is jeleket: nem vesszük észre. Valószínűleg te sem veszed észre, aki most olvasol, ne áltasd magad mással!
Közben az iskolák nem tudnak mit kezdeni a másképpen tanulni vágyó kamaszokkal, akikre puszta tekintéllyel nem lehet hatni és több önállóságot igényelnek, akiket az óraközi szünetekben ki tudja, milyen cybernyomás ér, reggel pedig ki tudja, mit láttak otthon? Valószínűleg egy munkában megszakadó, maximum -jó esetben nem elvált vagy sosem létezett apát-, egy üveges tekintetű, túlhajtott anyát, akik mindketten az üzeneteiket csekkolják korán reggel, azt sem tudják, hogy mi van a gyerekkel, megelégszenek a napi öt perc fizikai jelenléttel. Már nem lehet tudni azt sem, hogy a web 2.0 generáció gyerekeinek melyik a valód személyisége: az online vagy az offline. Az érzéseik, a reakcióik azonban csak offline módon alakulnak ki.
Tönkretettük őket és magunkat. Ez nem egy vészmadár szomorú károgása, s nem is túlzó, hidd el, Olvasó! De amikor a minket körülvevő világ reklámőrülete odáig megy, hogy nemzőképtelenné teszi a férfiak tömegeit, akkor azért van ok megnyomni a pánikgombot. Nem tudod, mi jár a társad fejében, aki csak a "párod", a jelenlegi. Majd lesz másik. Vagy nem lesz, addig is lehet élni mamahotelben, papabankkal, ész nélkül venni, sodródni, nem felnőni, infantilizálódni, de szaporodni, mert biológiailag megy, hogy utána újabb kényszereket hajts túl. Mindezt olyan gyorsan kapod, hogy eszedbe sem jut: nem kell neked a legújabb eheti 27 szextippet alkalmazni, sem szegycsontra varrt, mindig északra mutató műmellnek álcázott gumilabda, de nem lesz szebb az életed a műhajtól, az egyéjszakás kalandoktól meg a tévé bámulásától sem. Nincs annyi barátod, amit a facebookon mutat a számláló, nem tudod, mi jár a gyereked fejében, lassan már a szavakat sem érted, amit mond.
Hihetetlen nyomásnak van kitéve mindenki a jelen világban és hiába a rohamtempó: belül nem gyorsultunk fel. Az érzelmek a normál tempóban születnek meg és ne legyenek illúzióink: megszületnek az online történésekre is, mégpedig hagyományos, elavult, offline módon. És végső soron ki fognak minket csinálni. Ha most a legújabb kütyüért százezreket a megjelenés napján kifizető emberekre gondolok, akik jó részének mindebből annyi esik le, hogy egy pillanatra nem érzik magukat csődtömegnek, amiért kivettek a zsebükből egy rakás pénzt a semmire, hogy azon keresztül még inkább megvezessék őket, akkor nem tudok nem kétségbe esni. Vannak gyerekeik. Isten hozott 2014-ben!

Első mondat:
"Peter Kruse professor 2013-ban ezt mondta a Bundestag meghallgatásán az internet és a digitális társadalom összefüggéseiről: 'Rendszerelméleti megközelítésben alaptézis, hogy az utóbbi években az internet a társadalmat súlyosan megváltoztatja."

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Születési sor(s)rend

Kevés nagyobb titok van az emberi léleknél, a személyiségünknél. Hiába "dolgozunk hozott anyagból", hiába visszük tovább a szüleink, nagyszüleink génjeit, az eredmény soha nem ugyanaz. Akkor sem, ha ugyanolyan hatások érnek minket, mint a testvéreinket, sőt, akkor sem, ha adatott nekünk egy egypetéjű ikertestvér.
A számtalan tényező közül, ami személyiségünket alakítja, talán az egyik legfontosabb, mégis elhanyagoltnak látszó szempont a születésünk sorrendje. Kevin Leman új könyvében arra keresi a választ, hogy vajon ugyanazok az emberek mássá válnának-e, ha a testvéri sorrendben máshová születnek? Milyen hatással van a személyiségünkre a családi sorrend? Mások lennénk-e, ha mi vagyunk a legkisebbek, netalán ha egykék lettünk volna, vagy épp ellenkezőleg: ha születtek volna testvéreink? Ezekre az izgalmas kérdésekre keresi a választ a Születési sor(s)rend.
Abba nem gyakran gondol bele az ember, hogy a kapcsolati hálójának milyen fontos része a kisgyermekkori helykeresés: a nagyobbakhoz és a kisebbekhez való viszonya, nemcsak a társadalmi és a családi hierarchiában, hanem a testvéri rendszerben elfoglalt helye is. Ennek pedig komoly hatása van a felnőttkori személyiségre, a párválasztási szokásokra, sőt, a házasságok sikerességére is. Mint annyi mindenben, ebben is vannak nyerő párosítások, de olyanok is, melyek eleve hátrányból indulnak, és a kezdetben olyan lelkes szerelmespárnak több akadállyal kell majd szembenéznie a mindennapokban. "Nem illenek össze"- mondják, holott a megoldás talán csak annyi, hogy mindketten középső gyereknek születtek.
Ám a szerző nem áll meg itt, a személyiség megismertetésénél és a párkapcsolati segítségnyújtásnál. Hasznos tippeket, fogódzókat próbál nyújtani a kisgyermekes szülőknek. Nem csupán felhívja a figyelmet arra, hogy a mindennapokban és a nevelésben vegyék számításba azt is, hogy gyermekük hányadikként érkezett a családba, hanem gyakorlati tanácsokkal is szolgál. Humorosan, közérthetően nyújt valódi magyarázatokat, olykor tanácsokat mind a magunk, mind a gyermekeink jellemére, reakcióira.
A diszfunkcionális családok virágkorát éljük, tele mérgező szülői, testvéri gyakorlattal, nem működő rokoni kapcsolatokkal, elhanyagolással, ártó szándékkal, bárdolatlan, nyers viszonyokkal. Lehet, hogy elég lenne a feleknek egy ilyen könyvet elolvasni ahhoz, hogy új alapokra tudják helyezni az életüket. Első lépésként ki kellene mondani a problémát, majd másodikként, együttes akarattal el lehetne indulni a változtatás útján.
Régi mantrám, hogy a gyereknevelést nem ártana vizsgához kötni, olyan nagy a kockázat arra, hogy örökre megsebezzenek egy apró embert. Ez persze (sajnos) nem életszerű vágy, így beérem azzal is, ha a szülők olvasnak, például ezt a könyvet. Amint megértik az okokat, talán nyitottabban állnak majd hozzá a gyermekeik különbözőségéhez és nem tekintik lemetszendő vadhajtásnak a kicsik alapvető személyiségjegyeit. A különbözőségünk tesz minket emberekké, ráadásul elég két dolgot adnunk a következő generációnak: gyökereket és szárnyakat, így, együtt. A többi jön magától.


Első mondat:
"Gondolkodott már azon, hogy miért különbözik annyira a testvéreitől?"

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Könyvtár ez is!


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Pipacsvirágom




„Itthon. Egyre többet megy haza. Mintha húzná valami. Valami késői engedelmesség, szótlan belátása annyi ellenszegülésnek.”

Beszélni akar, „Mint a mesebeli pásztor, aki nagy kínjában egy lyukat ásott a földbe, és abba súgta bele a titkát, olyan vággyal akart ő is beszélni.” - hát meghallgatom.
Azt mondja: „Akarlak. Akarlak egy kicsit. Nem sokat Belőled, de nem is keveset.”
S még azt is: „Adok helyette majd magamból sokat. Amit tudok, amim van.” - És valóban ad. Nem sokat, nem keveset. Pont amennyi kell. Amennyi kell ahhoz, hogy éljünk, de ne csak úgy bele a nagyvilágba, hanem nyíltan, őszintén, igazán.
Mert „Körben lepedőnyi újságokba bújt emberek, állukon mélyül a ránc, szívükben a félsz, a homlokuk mögé kiűzhetetlenül beveszi magát az aggodalom.” Legyünk hát mi az az egy, aki felnéz, s pillantásunkat talán követik többen. És akkor észreveszik, hogy virágzik az akác. Igen, ez volt az az ismerős illat! És az Andrássy úton szárnyra kelnek a levelek, csak nekünk táncolnak a porlepte világban. És a barátunk nem alszik még el, nyitott szívvel figyel ránk. És a nagy kék lepedőben, annyi idő után, meglátjuk újra a Sziklás-hegységet és az óceánt. Meghalljuk újra a pipacsok hívó szavát, s nem zavar ha közben a sorompó felnyílik, és sorra kerülnek ki az autók. Észrevesszük milyen csodákra hívattunk; sírunk és nevetünk, félünk és ölelünk, várunk és érkezünk.
Ahogy régi nagy nevettetőnk is megénekelte:

Lazítani, próbálj lazítani,
Nem győzlek tanítani,
Hogyan csináld,
Kell egy kis áramszünet,
Időnként mindenkinek,
És aztán megint mehet
Minden tovább.


„Mert semmi baj, egyszerűen csak ki kell piszkálni mindenkiből a tükörcserepeket.”

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A hintalovak nappal alszanak


Ezzel a könyvvel igaz kincset találtam!  Ebben nincs önfeledtség. Csak Élet. Tiszta, selymes, ólmos, igazi Élet. Egyik kezével torkomat szorítja, míg másikkal az arcomra csal mosolyt.

„Olyan volt a szeme, hogy ha sokáig néztem, elhittem azt is, amit nem is gondolt. Benne tükröződött minden: a hűségünk, az ártatlanságunk, a fogadalmunk, hogy soha senki mást… És benne volt még valami. Hiába nevetett, mindig ott csillogott valami kimondatlan szomorúság a barna írisz aranypöttyeiben.”

Schäffer Erzsébet érzelmekről ír, hangulatokról, apró könnycseppekről, melyek nap, mint nap végiggördülnek arcunkon – láthatóan vagy láthatatlanul/ örömtől vagy bánattól–, csak éppen mi magunk nem mindig tudunk nevet adni neki. De olykor nem is kell nevet adnunk, elég ha magunkat adjuk át az érzésnek tiszta szívvel. Én még biztos, hogy sokszor megteszem!

"Olyan jó igent mondani a világra. Erre a mostoha, elrondított, mégis gyönyörű világra."

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Káprázat az élet


Fordított világ a tiéd, oly kevés a kérdés, és oly sok a válasz. Apró moccanások kellenek csak, és máris ösvényre lép az igaz, a szeretet. Nem rezegteti tovább a bokrot, mint félszeg vadállat. Emelt fővel áramlik belém a szép. Időkapszulákat írsz, tudtad-e? Mindenkoron kibuggyanni vágyó tűnődéseket, melyek hátunkra csatolódnak, és észre sem vesszük, mikor talpunk már a szelet tapossa. Családi tűzhelyekbe hoppanálunk, hol rotyogó fazékkal, teli pohárral, jó szóval várnak. Nem ezért keressük-e nyughatatlan a másik felünket? Nem ezért kelünk-e fel mégis nap nap után? Nem a reményért válunk-e el?

Nekem írásod a remény, és maga a tény, hogy létezel, lüktetsz valahol a világban. Boldogan követem a nyomodban nyíló lázongón szerelmes pipacsok ösvényét.
Enyém lehetne mindaz, ami tiéd is, tudom, csak hozzá kellene szokni. Tudomásul kellene venni. Életem hátralevő részét ennek szentelem. Nehéz, de nemes feladat, ahol már útközben gyűlnek foltozott zsebemben a kincsek. Lesz, ami kipotyog, de nem bánom. Az utánam jövő így meglelheti.

Szeretem, hogy benne vagy minden tájban, minden sorsban, minden félszeg és széles mosolyban. Belülről lehelsz életet. Míg olvastalak, hittelek és vártalak, kincsembernek éreztem én is magam. Talán az is voltam, és lehetek, valahányszor csak akarom. Nem is jó szó, nem akarni kell, csak hívni, és mikor jön, beengedni, aztán szelíden sugározni. Tanulom. Lelkesen, kitartóan. Sokszor türelmetlenül. Veled. És másokkal is. Szabó Magdával. Janikovszky Évával. Wass Alberttel. És a szerényen meghúzódó, mégis könnyen fellelhető hétköznapi kincsemberekkel.
Mert káprázat az élet. 
Ha van miért, hogy éled.
Van kiért, hogy félted. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Hajnali játékok


„Arra gondolt, milyen kevés az igazi alkalom. Amikor együtt… Igazán együtt! És mennyi a kényszer, mennyi a hétköznap, amiből milyen öröm néha kicsiholni az ünnepet.”

„Nem tudom hogy van ez… Az ember össze-vissza él, rohan, szalad, azt hiszi csinál valamit. Néha aztán megáll egy pillanatra. Szinte semmi nem történik ilyenkor (…) És ez elég.”

„Semmi nem történik?
A legfontosabb történik ilyenkor.
A lélek exponál. Finom lemezén örökre ott marad minden.”

Schäffer Erzsébetnek mindig sikerül kicsiholnia az örömöt, az ünnepet, még a legszürkébbnek tűnő hétköznapokból, pillanatokból is. Ha őt olvasom, és főleg, ha hallgatom, mindig úgy érzem, hogy igazán együtt vagyok vele… a gondolataival, érzéseivel… és igazán együtt magammal is… a saját gondolataimmal, érzéseimmel… Mindig megmozdít valami bennem, ami addig csak lapult és várt.
„Soha nem szabad elfelejteni játszani.”
És mi mégis sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni... magam sem értem miért, hiszen a játék a legfontosabb. A hétköznapi tragédiák és csalódások közepette nem marad másunk, csak a képességünk, hogy felül tudunk kerekedni gondjainkon, és még ha csak ideig-óráig is, de boldogok lehetünk.
„A gyerekkorba mindig visszamegy az ember, és mindig emlékezik. És olyan jó emlékezni.”
Jó emlékezni... Mert a gyermekkor az egyetlen, amikor a játék igazán önfeledt, az élet, valóban élet, a mindennapi apró csodák, valóban csodák.
Szükség van a gyermekkora, hogy legyen hová visszamenekülni időről-időre, mikor az élet nem bánik kesztyűs kézzel velünk...
„Mennyire fájt akkor. És mennyire vágynék most arra, hogy valaki írja elő a szabályt. Mondja meg, hogy mit tegyek és mit ne tegyek. Segítsen, hogy mi a jó és mi a rossz. Hogy mit szabad és mit nem szabad. Hogyan van ez? Nem tudok semmit…”
De már nincs aki előírja, megmondja, segítsen...
Vagy mégis?
Schäffer Erzsébet írásai nekem sokszor segítettek már. Még ha nem is "írja elő" pontosan mit kell tennem, de sugall. Őszintén, önzetlenül. És olykor ez bőven elég segítség tud lenni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

P. G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez!


Ha bármi gondja van a világban
Ha nyugtalan
Ha csak egy kis felhőtlen vidámságra vágyik
Ha habókos angol lordokkal töltene némi időt
Ha kusza összeesküvésekre fáj a foga
Ha a nyelvi humor jó barátja
Ha a három tolvaj, avagy a Lady nyakéke történetéért eped
Ha liberális nézeteket vall a rózsák s taxusfasorok terén
Ha nem ír származású kertész
És ha halakkal nem kell foglalkozni;
Forduljon Psmithhez!
Psmith elintézi!

Ui.: A "P" néma marad!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

P.G. Wodehouse: Csirkék és szerelem




Ha Wodehouse, akkor kötelező idéznem a fülszöveget:


Az életművész,Ukridge korán felbukkant P. G. Wodehouse életművében, és
polgári nevén Stanley Featherstonehaugh már akkor úgy viselkedett, mint egy természeti csapás. Hajmeresztő vállalkozásainak sorában a dorsetshire-i csirkefarm kimagasló helyet foglal el, mert a környék kereskedői több mint száz évvel később is elszörnyednek a neve hallatán.
A Révbíró Tamás által fordított, magyar nyelven először megjelenő regényben fontos szerepet kap néhány remek Wodehouse-figura, például egy angol író, egy kék szemű ír leány és apja, a dublini professzor; szerepel egy pénzért mindenre kapható csónakos, szerepel továbbá egy rendületlenül higgadt bérenc, annak felesége és kutyája, valamint szerepelni nem szerepel ugyan, de levelet ír egy helybeli leányzó - bár ne tenné, mert nagy bajt okoz vele...

Én Ukridge figurájával előszőr Az életművész című könyvben találkoztam. Az internetes vásárlás őskorában vettem egy antikvár könyvet, ami gyakorlatilag cafatokban van , de 1929 es kiadás, mellesleg egy új könyv árába került és a Barátom az életművesz címet viseli. Ez volt a második találkozásom Ukridge-al. A két könyv egyébként ugyanaz , csak más és más fordította magyarra. Megerősíthetem a fülszöveget abban, hogy Ukridge egy csődtömeg, egy katasztrófa és ezt mindenki tudja, csak ő nem.
A csirkék és szerelem című kötetben Stanley Featherstonehaugh Ukridge, ( a fordító utasítása szerint így kell ejteni: sztenli fensó jukridzs ) elhatározza , hogy csirkefarmot létesít. Mi sem természetesebb, hogy sok jó barátja közül kipécézi az egyiket segítőtársnak, aki történetesen Jeremy Garnet író és az új könyve miatti eufóriában leledzik , így hát jót fog tenni neki a friss levegő egy tenger melletti kis településen, legalábbis így gondolják ők ketten. Részesei még a kalandnak Ukridge felesége Millie, aki a konszern titkárnője funkciót tölti be, egy Mr Beale nevű béres foglalkozású bérenc és a kutyája Bob, Mrs Beale szakácsnő beosztásban, aki egy idő után depresszióssá válik, mert a szakács tudományát nem tudja kibontakoztatni a folytonos csirke - tojás alapanyag miatt. A fő tartópillérei a vállalkozásnak a csirkék és tyúkok, vegyes fajtákból válogatva, némelyik keresztnévvel ellátva, különböző idegrendszerrel megáldva. Később csatlakozik a társasághoz Edwin macska, aki nélkülözhetetlen egy csirkefarmon, különben pedig Millie kedvence és Ukridge nem kedvence. Gyarapodik még a farm tojásokkal is, amelyek érthetetlen módon nem tolerálják, hogy a 40 fok helyett 20 fokon kéne belőlük kibújni a kiscsirkéknek. Csirkék és tyúkok, valamint minden egyéb ingóság a farmon hitelbe vásárolva.
A címben említett szerelmi szálat a szomszédban lakó professzor lánya, Phyllis képviseli. Az ifjú hölgy véletlenül éppen az Artur űzelmei című művet olvassa, amely a csirke szakértővé előlépett író frissen kiadott könyve.
A szerelem akadályaként a professzor apuka van jelen , aki ki tudja miért nem örvend, ha meleg vacsorára számít és hideget kap, valamint a " dagadt kis muki" titulust is nehezen tudja megemészteni.
Mellékszereplők a falu népe, egy csónakos, akit a fülszöveg is említ, kereskedők , fuvarosok, kocsmárosok, az utóbbiak hitelezői minőségben és egyben méltatlankodó tömeg minőségben is.
A vállalkozás csődbe megy, de felcsillan egy remény, viszont a szerelem beteljesedik, mint ahogy az irónál szokásos, de a golf segítségére azért szükség van.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Megőrült, Jeeves?




"Pí dzsí wudhausz" úrhoz még nem volt szerencsém eddig, mulasztásom súlyosságára egészen addig nem döbbentem rá, amíg rá nem akadtam erre a kötetre a könyvtár egyik polcán. A fülszöveg tökéletesen meggyőzött arról, hogy nekem most erre van szükségem. Így hát, miután boldogan hazabattyogtam a könyvtárból, rögtön neki is estem. És ahogy elolvastam az első belekezdést, teljesen beleszerettem a könyvbe: imádtam és imádtam!
Imádtam ezt az ügyefogyott, kissé beképzelt Bertie Wooster -t, aki azt hiszi, hogy mindenkinél mindent jobban tud és gond nélkül képes a legproblémásabb esetek megoldására - persze, ez mind nyilvánvalóan nem igaz. Olykor kissé fölényeskedő, de mégis meg kell mondjam, hogy kiváló narrátor: tudja hogyan kell odaszegezni az olvasót a könyvhöz, hogy szinte kínnak érezze a letételét. Nem csupán mesélőkéje kiváló, hanem a humora is: olyan hamisíthatatlan angolos.
És persze, hogy még jobban szórakozhassunk, ott van nagyszerű kontrasztként az izgága Bertie mellett a kiváló és visszafogott inasa,Jeeves. Hogy valójában melyikük hordja a nadrágot kettejük közül, azt hiszem nyilvánvaló - legalábbis nekünk, olvasók számára. Ám Bertie -nek elég sokszor nem esik le a tantusz.
Wodehouse stílusáról szintén csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: azok a meghökkentő szóképek, bizonyos kifejezések... mind-mind annyira jópofák és humorosak, hogy az ember legszívesebben megjegyezné magának mindet, hogy az unalmassá váló, ellaposodott társalgásokba egyszer csak bedobja valamelyik kifejezést vagy mondatot, és biztos vagyok benne, hogy máris gördülékenyebben folytatódna a dolog. És még ráadásul milyen jópofának néznének...
Sietve le kell szögeznem, hogy nem a szépsége bénított meg. A maga bolondos, szőke, borjúszemű módján helyes volt, de nem az a lélegzetelállító bombázó.
Nem, a máskor oly gördülékeny nemek közti eszmecserét a lány gondolkodásmódja zavarta meg. Senkit nem akarok megtéveszteni, ezért nem állítom, hogy költő volt, de ahogy beszélt, az időnként komoly aggodalmat ébresztett bennem. Úgy értem, ha egy lány minden előzmény nélkül azt kérdezi, szoktad-e úgy érezni, hogy a csillagok Isten virágkoszorúja, akkor azért gondolkodóba esik az ember.
Egyébként ez a könyv, Wodehouse Jeeves-sorozatának a negyedik kötete volt, de igazából mindenféle gond nélkül olvastam, sőt fel se tűnt, hogy ez talán egy későbbi rész lenne - ez csak a molyon való wodehouse-os kutakodásaim közben derült ki számomra. Szóval, ebből következtettem ki azt (remélem, helyesen), hogy ez a sorozat tulajdonképpen nem úgy sorozat, ahogy mi gondoljuk, hanem igazából csak Jeeves és Bertie valamint pár mellékszereplő személye kapcsolja össze őket. Szóval, külön-külön is tökéletesen érthetőek, bár, gondolom azért mégis egyben és egymás után az igazi.
Ebben a kötetben minden benne van, ami egy igazán jó komédiához kell: civakodó szerelmesek, sértődős főszakács, egy kissé retardált, gőtemániás régi ismerős, egy morcos és lerázhatatlan nagynéni, játékkacsák a fürdőkádban és Bertie tervei a megoldáshoz...
Szóval, rajongásom Wodehouse és az ő Bertie -je iránt az egekbe szökött, szinte már-már tomboló méreteket öltött. Bevallom, igyekszem ebből kicsit visszafogni a bejegyzés írása közben, de ahogy visszaolvasom a dolgokat, rájövök, hogy mennyire nem sikerült. De ezt az imádatot teljesen jogosnak érzem, hiszen ilyen kiváló helyzetkomikummal és humoros főszereplővel ritkán találkozom, és persze Jeeves-t se felejtsük ki. El is határoztam, hogy megszerzem magamnak Wodehouse könyveit, hogy pótoljam ezt a borzalmas mulasztásomat irányában, és bármikor, amikor csak kedvem szottyan, levehessem a polcról és imádhassam a történeteit.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt


Jonas Jonasson könyve nagyon intelligens és figyelemre méltó regény.

A regény főhőse Allan Karlsson, aki éppen századik születésnapját ünnepelné az öregek otthonában. Ám valahogy nincs kedve az egész hajcihőhöz, így a nagy készülődés közepette egyszer csak fogja magát, és kimászik az ablakon. Maga se tudja még pontosan merre menjen, mihez kezdjen a hirtelen jött szabadságával, de egy biztos: nem akar visszatérni a harapós természetű Alice nővérhez, és a többi öreghez. És ekkor kezdetét veszi Allan hihetetlen kalandja, melyben nagy szerephez jut egy nagy rakás pénz, ráadásul üldözni kezdi őt a rendőrség és egy Never again nevezetű bűnszövetkezet is, mindeközben összebarátkozik egy tyúktolvajjal és egy utcai büféssel is...
Ezzel a történettel párhuzamosan pedig figyelemmel kísérhetjük Allan izgalmas és érdekes életét, egészen a születésétől kezdve. S ezt olvasva rájövünk, hogy Allan mostani kalandja, ami az öregek otthonából való szökésével vette kezdetét, kevésbé meglepő – mert talán még ez az öregkori története a legszolidabb mind közül.
Abszurdabbnál abszurdabb helyzetek követik egymást, és egyre hihetetlenebb fordulatokat vesznek a különböző történetek: hamar rájövünk, hogy teljesen kiszámíthatatlan mi fog a következő fejezetekben történni. Erre a könyvre teljesen igaz az a borzalmasan kliséssé vált kifejezés, hogy váratlan fordulatokban gazdag. Mert most őszintén: mégis ki gondolná, hogy egy 6 osztályt végzett svéd fiatalember egyszer csak egy orosz kutatóközpontban találja magát, és ő magyarázza el az orosz kutatóknak hogyan kell atombombát készíteni? Az elefántról a hátsó kertben pedig már ne is beszéljünk....
A történetet ezenkívül még átitatja a nyelvezetben megjelenő irónia, akárcsak Henry Fielding A néhai nagy Jonathan Wild... című regényénél: a narráció a maga választékosságával, finomságával, könnyed stílusával éles kontrasztot alkot a néha, szinte véletlenszerűen felbukkanó valódi párbeszédekkel, ahol a durvább, szlenges kifejezések sem ritkák. S így a végeredmény valóban egy vicces, szórakoztató könyv lesz, de korántsem olyan módon, ahogy azt a borítóból sejteni lehet. Nem szól olvasás alatt a képzeletbeli műnevetés, a narrátor nem kacsingat ki, hogy most és itt kell nevetned: aki egy olcsó poénos, „serpenyővel fejbe verés”-típusú vicces történetre vágyik, az csalódni fog.
Jonasson könyve az intelligens, abszurd helyzetekbe átcsapó humort használja, ennek segítségével kalauzol végig minket a huszadik század történelmén, illetve annak fontosabb eseményein. S valóban: ha jobban belegondolunk, nagyon passzol ehhez az időszakhoz ez a fajta humor. Hát nem egy bolond, kiszámíthatatlan, abszurd századot hagytunk magunk mögött?

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK





Ez a mű a barátság regénye, a barátságé, amely a főhős és bizonnyal Márai szerint is: "...szigorú emberi törvény. A régi világban ez volt a legerősebb törvény, erre épültek fel nagy műveltségek jogrendszerei.A barátot meg lehetett ölni, de a barátságot, mely a gyermekkorban szövődött két ember között, talán még a halál sem öli meg".
A gyerekkorban gyökerezett Henrik és Konrád barátsága is. Tízévesek voltak, mikor megismerték egymást a bécsi hadapródiskolában. Henrik dúsgazdag magyar gróf fia, Konrád apja bárósított hivatalnok volt Galíciában, anyja lengyel. A két fiú sülve-főve együtt volt, a nyári szünidőt, később a karácsonyt is együtt töltötték a grófi kastélyban. Együtt avatták őket tisztté, minden szabad idejüket egymás társaságának szentelték. Nem változott semmi akkor sem, amikor Henrik asszonyt hozott a házhoz, a gyönyörűszép Krisztinát. Egy napon aztán fordulat történt. Vadászatot tartottak a grófi vadaskertben. Henrik észrevette, egy szarvas lépett ki velük szemben a tisztásra, s hallotta, hogy a mögötte tíz lépésnyire haladó Konrád csőre tölt. Nem nézett hátra, de biztosan tudta, hogy Konrád nem a vadat, az ő fejét célozza. Megdermedt, de nem tett semmit. Aztán a szarvas hirtelen megugrott, és Konrád leengedte a puskát. "Elmulasztottad" - szólalt meg nyugodtan Henrik. Este még hármasban együtt vacsoráztak, de Henrikben meggyökeresedett a kínzó gondolat: Krisztina elvágyódik innét. Éjféltájban Konrád hazamegy, a házaspár is lefekszik, de Henrik nem tud aludni; kínzó kétségeire Krisztinának az ő számára írt naplójából akar bizonyosságot találni, de a napló nincs a szokott helyen. Másnap reggel Henrik Konrád lakására hajt, s ott tudja meg: Konrád elutazott. Még Konrád szobájában meditál, amikor sápadtan, feldúlva megérkezik Krisztina: "Elszökött" - mondja - "Gyáva volt". Ez volt az utólsó szó, amit Henrik hallott az asszonytól, s ez épp elég volt arra, hogy teljes világosság gyúljék a fejében. Igen, Krisztina a szeretője Konrádnak, együtt akartak szökni idegen országba, de Konrád nem vállalta barátja meggyilkolását, pedig csaknem büntetlenül megtehette volna: vadászatokon gyakran előfordulnak balesetek. Konrád a történtek után lemond rangjáról, s elmegy a trópusokra, Henrik pedig kiköltözik a vadászházba s addig nem teszi be a lábát a kastélyba, míg néhány év múlva Krisztina meg nem hal.
A regény jelen idejű cselekménye negyvenegy évvel az emlékezetes vadászat után történik. A Londonban élő Konrád a városba látogat, és értesíti Henriket, a tábornokot érkezéséről. A tábornok parádés kocsit küld érte és gyertyák fényénél ott vacsoráznak, ahol negyvenegy év előtt utoljára ültek egy asztalhoz. A vacsora után a tábornok idézi fel hármuk históriáját, és feleletet vár néhány kérdésére, például arra, hogy Konrád tényleg le akarta-e lőni azon a vadászaton. Ő azonban nem válaszol, hiszen némán is mindketten tudják a feleletet. Mire a gyertyák csonkig égnek, a két barát kézfogással búcsúzik egymástól, most már örökre.
A regény nagyszerűen dokumentálja Márai írásművészetét, regényépítkezésének fogásait, de a mai olvasótól a téma kissé idegen. A szerelem, a barátság, a hűség és árulás ilyetén felfogását nem is nagyon érti. Persze az író éppen arra akar utalni, hogy ti. a regény megírásának időpontjában - 1942-ben -, amikor már javában dúlt a második világháború, mindezek a nemes eszmények végzetesen megsemmisültek.

Számomra fontos gondolatok, üzenetek a könyvből:

„Az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk - nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet.”
"A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy?… Mit akartál igazán?… Mit tudtál igazán?… Mihez voltál hűséges és hűtlen?… Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?… Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon; de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel.”


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nyugaton a helyzet változatlan




Az egyik legértelmetlenebb dolog a világon a háború. A háborúkban részt vevő katonák egy része elesik, egy része lelki és/vagy testi sérülésekkel megmenekül a halál torkából. Az a katona pedig, aki karcolás nélkül megússza, a szerencse fia. Akármelyik csoportról van azonban szó, elmondható, hogy mindannyian államférfiak, uralkodók játékszerei. A különböző népek egyes tagjai jól meglennének egymással, vezetőik gyűlölete, kapzsisága vezet véres és értelmetlen összecsapásokhoz.
Remarque személyesen megtapasztalta az I.világháború eseményeit a fronton. Ettől olyan kitűnő a könyv, nagyszerűen adja vissza a különböző események, helyszínek hangulatát, szól az embertelenség ellen, és a testvériességért.
A főszereplő a német Paul Baumer, aki szinte az iskolapadból kerül 18 évesen, a háború kitörésekor a frontra. Iskolatársaival és néhány idősebb katonatársával igazi bajtársi közösséget alkotnak. Nyugodtabb napjaikban az élelem pótlása a legfontosabb feladatuk, mivel a tábori koszt egyhangú és kevés. Baumer megfogalmazása szerint két dolog, ami a katona boldogságához szükséges: a jó étel és a nyugalom. Aztán a harctéren iszonyú borzalmak tanúi és részesei. A gránát szaggatta testrészek, a repeszek okozta halálos sebesülések vagy a lövészárokban mereven, elkékült arccal állók, akik egy váratlan gáztámadás áldozatai, mind-mind a világháború "kellékei". Remarque naturalista leírása néha szinte nekem is fájt olvasás közben, de még így is csak egy csöpp fogalmunk lehet róla, azokhoz képest akik megélték a szörnyűségeket. Jól mutatja ezt, amikor szabadságra hazatér és apja a harcokról kérdezgeti, Paul viszont egyrészt nem szívesen éli át újra a megtörtént eseményeket, másrészt szavakkal nem kifejezhetőek ezek a dolgok. Hogy is foghatnák fel igazán azt, amit átélt? Ezek a fiatal, szinte még gyerek katonák néhány hónap alatt elvesztették ártatlanságukat, megkomolyodtak és kemény kritikával illették az előttük járó, a háborút kirobbantó idősebb nemzedéket.
Az egyik legdrámaibb jelenet az, amikor Paul hogy önmaga túléljen, életében először, egy gránáttölcsérben tőrrel megöl egy ellenséges francia katonát. Órákig haldoklik még, de nem képes még egyszer leszúrni, helyette vizet ad neki és ellátja a sebét. Megsajnálja, hiszen mindketten áldozatai a nagy játszmának.
Később ő maga is megsebesül, egy bajtársával kórházban lábadozik. Amikor felépül újra visszakerül a frontra. Ekkorra már bajtársai többsége meghalt vagy megsebesült, hét osztálytársa közül már csak ő van a fronton. A sors azonban nem kegyes hozzá:
"Paul Baumer elesett 1918 októberében, egy napon, amely az egész fronton oly nyugodtan és csöndesen telt el, hogy a hadijelentés mindössze erre a mondatra szorítkozott: nyugaton a helyzet változatlan."
A szörnyű állóháború sok millió felesleges áldozatának egyike Paul Baumer, akit megfosztottak a boldog felnőttkortól és az élettől.

Az egyik legjobb háborúellenes regény.
Olvasás közben arra gondoltam: milyen szerencse, hogy nemzedékem nem volt részese mindennek!

"Ez a könyv nem vád és nem vallomás. Csak beszámoló szeretne lenni egy nemzedékről, amelyet a háború elpusztított - elpusztított még akkor is, ha a gránátok megkímélték."

"Fiatal vagyok, húszesztendős; de az életből nem ismerek semmi mást, csak a kétségbeesést, a halált, a félelmet s a legesztelenebb felületességek összekapcsolódását a szenvedés örvényével. Látom, hogy népeket hajszolnak egymás ellen, s a népek hallgatva, tudatlanul, ostobán, engedelmesen, ártatlanul megölik egymást. Látom, hogy a világ legokosabb agyvelői fegyvereket és frázisokat találnak ki, hogy mindezt még rafináltabbá és tartósabbá tehessék. S velem együtt látja ezt minden korombeli ember itt és odaát, az egész világon, velem együtt éli át az én nemzedékem. Mit csinálnak majd az apáink, ha egyszer fölállunk, eléjük lépünk, és számadást követelünk?”

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Iskola a határon




Ottlik Gézát szülei a családi hagyományoknak megfelelően katonatisztnek szánták, ezért 1922-től katonai alreál- és főreáliskolákba íratták be.1923-tól 1926-ig a kőszegi katonai alreáliskola, 1926-tól 1929-ig a budai katonai főreáliskola tanulója. Egy életre elment a kedve a kaszárnyai fegyelemtől és később múlhatatlan krónikása lett a katonai nevelés embertelenségének. A könyv a határ menti kisváros katonai iskolájában megélt tapasztalataiból született.
Bébé, alias Both Benedek és Medve (Medve Gábor) élményein keresztül ismerhetjük meg katonaiskolai életüket.
Az iskolába kerülve újoncként, 10 évesen azonnal megtapasztalják a kiképzés, gyakorlatozás nehézségeit, ráadásul a tiszthelyettesek, tisztek kemény retorziói mellett a felsőbb évfolyambeliek basáskodásait is el kell viselniük. A kezdeti, egymás iránti idegenkedések, bizalmatlanságok után az évek során eljutnak az egymás iránti szolidaritásig, az egymásért való kiállásig, barátságig. Különböző alkalmi és állandó érdekcsoportok közt kell választaniuk, egyesektől elhatárolódniuk. A felsőbb évesek "kemény magja" (Merényi, Varjú, Homola és a többiek köre) nem riad vissza a megfélemlítéstől, rablástól, verekedéstől, erőszakoskodástól. A családtól épp hogy elszakadt gyerekeknek az iskola által megkövetelt katonás fegyelem és az idősebbektől érkező fenyegetettség kettős szorításában kellett helyt állniuk. Nem mindenkinek sikerült, szökések, fogda, büntetések, megaláztatások és az iskolából való kirúgások jellemezték jó pár diák sorsát.
Bébé és Medve egymással olykor haragban, de legtöbbször közös kedvteléseiknek köszönhetően egymással együttműködve, nem hiba nélkül, de az esztelen erőszaknak nemet mondva jutnak el a felnőtt kor küszöbére.
Ottlik zárt világba visz, a normális élettől elszakított, szélsőséges helyzetbe, és ott aprólékosan ábrázolja a gyerekhőseivel történő szörnyűségeket, azt, hogy egyéniségüket, a védettségben való hitüket, a családi otthonból hozott szeretetvágyukat, igazságérzetüket hogyan zúzzák szét a lehető legbrutálisabban.
A könyv olvasása közben felidéződött sorkatonai szolgálatom egy-egy pillanata, a szereplőknek átéreztem a helyzetét. Ezen kívül azonban nem találtam túl érdekfeszítőnek a történetet. Zavartak az időrendbeli csapongások, egy idő után pedig a tanulók egymás között folyó, újabb és újabb játszmáinak ismétlődései kevésbé voltak érdekesek. A kidolgozottságot, az összeszedettséget hiányoltam belőle. Talán nem véletlen, hogy Ottlik a könyv 1948-ban Tovább élők címmel elkészült első változatát maga kérte vissza kiadójától és nagy mértékben újra írva jelent meg 1959-ben.
Számomra fontos gondolatok:
"Néma gyereknek az anyja sem érti szavát." Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva."
284-285. oldal
"A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot. Van, aki a szerénységből ért, van, aki a szemtelenségből."
3. rész, 2. fejezet
"Semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen."





  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Akiért a harang szól


A spanyol polgárháború 1936 és 1939 között zajlott. A szemben álló felek: a köztársaság pártiak (liberálisok, demokraták, szocialisták, kommunisták, anarchisták, anarcho-szindikalisták), illetve a felkelők (konzervatívok, francóisták, nacionalisták, monarchisták). A köztársaságiak csekély segítséget kaptak a Szovjetuniótól, valamint az értelmiségiekből, művészekből, írókból és a politikailag elkötelezettekből álló Nemzetközi Brigádok önkéntesei csatlakoztak hozzájuk. A felkelőket Németország és Olaszország támogatta fegyverekkel és katonákkal.
1937-ben Hemingway újságíróként Spanyolországba utazott, hogy tudósításokat küldjön a spanyol polgárháborúról. 1940-ben jelent meg először e polgárháborús regénye.
A regény főszereplője, Robert Jordan, egy amerikai fiatalember, tíz éve él Spanyolországban és egy éve vesz részt a polgárháborúban a köztársaságiak oldalán. Felettese, Golz tábornok utasítására a fasiszta vonalak mögött egy hidat kell felrobbantania, ezzel akadályozva meg a felkelők által indított ellentámadást. A hegyekben tartózkodó, barlangokban meghúzódó, az ellenségtől mindig fenyegetve lévő gerillákkal szövetkezve tudja végrehajtani tervét. Három napig van köztük, ez idő alatt kell az akciót elfogadtatni és megszervezni a kis csoporttal. Feltárulnak a csoport különböző tagjainak polgárháborús tettei, emberi, jellembeli tulajdonságai, úgyszintén a spanyol vérmérséklet és mentalitás karakterei. Elbeszéléseik nyomán kivégzések, robbantások, leszámolások, nyers erőszak elevenedik meg a könyv lapjain. A fasiszták kegyetlenkedései, sokszor a köztársaságiakból is embertelen cselekedeteket váltott ki. Mindkét szemben álló fél véres leszámolásokban vett részt.
A táborhelyen szerelem szövődik Robert Jordan és egy, a gerillák által megmenekített lány, Maria között, aki korábban súlyos testi és lelki sebeket szerzett. Szüleit a szeme láttára kivégezték a falangisták (a spanyol fasiszta párt tagjai), őt magát pedig többen megerőszakolták. Jordan és Maria a háború borzalmaival szemben egymásban megtalálják a vigaszt, a menedéket.
A híd robbantásának időpontjához közeledve Jordanék rájönnek, hogy az eredetileg tervezett meglepetésszerű támadás kudarcra van ítélve, a fasiszták felkészültek rá. Jordan, a támadás elhalasztását kérő üzenete későn jut el Golz tábornokhoz, az akció lefújása nem lehetséges. ezzel együtt az amerikai a gerillák segítségével a rá bízott feladatot elvégzi, a hidat felrobbantja, ám mindez emberéletekbe kerül ,és ő maga is súlyos sebesülést szerez a visszavonulás során.
A történet jól érzékelteti, milyen komoly nehézségekkel kellett szembenézniük a gerilla csapatoknak. Egyrészt a különböző származású, nemzetiségű harcosok is megosztották alkalmanként a csapatok tagjait, másrészt a rosszul szervezett, fegyverekkel nem túl jól álló gerillacsapatok a felső katonai vezetéssel sem mindig tudtak szoros kapcsolatban állni.

Hemingwaynek a polgárháborús Spanyolországban való tartózkodása jó rálátást biztosított ahhoz, hogy saját élményeit, tapasztalatait felhasználva, a spanyol köztársaságiakkal rokonszenvezve, de amerikai nézőpontból, mesélje el történetét.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A VARÁZSHEGY




Hans Castorp nagy utazása, avagy az ember, aki dombra ment fel és hegyről jött le...


A 24 éves Hans Castorp, mindössze három hetes látogatásra utazik a svájci tüdőszanatóriumba, hogy meglátogassa Joachim unokaöccsét. Az egyetemi vizsgáira való készülés meglehetősen kimerítette, egy kis hegyvidéki levegőváltozás éppen jól jön neki, aztán folytathatja tovább hídépítő-mérnöki karrierjét. Igen ám, de amikor belecsöppen ebbe a különleges környezetbe, ott ragad, és hosszú tartózkodásra rendezkedik be.
Lassan tudatosodik benne, hogy a síkföldi élet, az egészségesek világa, ahonnan jött: a "lent", és a szanatórium, a betegek világa: a "fent" - teljesen más világok.
Itt más az életritmus, még az idő természete is különbözik. Az idő az egyik dolog, amelyről igen sokat elmélkednek regénybeli szereplőink. Az egyik érdekes figura, az olasz Settembrini megismerkedésükkor kijelenti:
"Mi idefenn nem ismerjük a hetet, mint időegységet, uram, engedje meg, hogy kioktassam. Legkisebb egységünk a hónap. Nagystílűen számolunk... ez az árnyak előjoga."
Ez már csak azért is így van, mert szigorú napirend szerint múlnak a betegek napjai. A napi ötszöri étkezéseket a teraszokon eltöltött fekvőkúrák és környékbeli séták egészítik ki. Jelesebb alkalmakkor zenés esteket tartanak az étterem, társalgó helyiségeiben.
Az első hetekben csak mint kívülállóra tekintenek a szálló lakói, mígnem Hans fokozatosan, szinte észrevétlenül beilleszkedik az itteni életbe, sőt pár nap elteltével olyan tüneteket "produkál" (láz, orrvérzés, heves szívdobogás), hogy Behrens tanácsos (a főorvos) kifejezetten maradásra bírja, így maga is bentlakóvá válik az intézményben. De úgy tűnik, ezt egy cseppet sem bánja, ekkorra a szabályos életrend, a kényelem, mind-mind jó hatással vannak rá.
Ahogy telnek a hónapok, megismeri, hogy "az igazi évszakok, azok voltaképpen ismeretlenek idefenn." Télen is lehet szikrázóan napsütéses idő, de nem ritka, hogy nyáron is havazik. Ez is egy plusz adalék a fenti idő megfoghatatlanságához.
A szereplők tekintetében különleges figurákban nincs hiány. A már említett Behrens tanácsos, aki az intézmény orvosi vezetője, egyedi humorú személyiség. Korábban eltemette idefenn a feleségét, gyászában egy időre meghibbant, azután itt maradt, mert idekötötte a sír, és mert ő maga is fertőzést kapott. Ha alkalmanként szivarozik, attól depressziós hangulatba kerül, szabadidejében festeget.
Madam Chaucat, a szeszélyes, tatárszemű hölgy, aki iránt szégyenlős vonzalom alakul ki főszereplőnkben. A hölgy különváltan él férjétől, és nem olyan komoly beteg, hogy örökké szanatóriumban kelljen élnie, gyakran utazik el és vissza.
Az olasz Settembrini, a humanista literátus, aki Castorpot az élet féltett gyermekének nevezi, már megismerkedésüktől fogva filozofáló diskurzusokat folytat a fiatalemberrel. Mivel Hans nyitott az új dolgok megismerésére, az olasz próbálja megnyerni nézeteinek.
Amikor az olasz leköltözik a szállóból a közeli településre, és ott szomszédja lesz a jezsuita Naphtának, akivel nagy szellemi csatákat vívnak, különböző ideológiák és szellemi áramlatok küzdenek meg a két idős ember által, Hans világképének befolyásolására, formálására. Ezek a tömény filozófiai diskurzusok, amelyek szinte enciklopédikus teljességgel bontakoznak ki, nos, a könyv ezen részei számomra komoly kihívást jelentettek. Részben száraz mondanivalójuknak, részben talán a felemlegetett eszmékben való csekély jártasságomnak, esetlegesen türelmetlenségemnek köszönhetően. Mindenesetre a sokadik magasröptű csörténél felmerült bennem: most hagyjuk abba!, de aztán sikerült valahogy átlendülnöm rajta. Nálam a "mélypont" ilyen tekintetben a könyv utolsó harmadában volt, de tekintve hogy 1021 oldalt tesz ki a regény, utólag megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy leküzdöttem az efféle akadályokat is.
Hans e különös világban tett utazása, számára addig ismeretlen, új dolgok felé terelik figyelmét, melyek befogadására személyiségének köszönhetően késznek mutatkozik.
"... elmélyedő érdeklődéssel olvasott az életről, az élet szent és tisztátalan rejtélyéről" anatómiai, fiziológiai, élettani, patológiai tematikájú könyveket. (Újabb kihívás a könnyed olvasmányokat kedvelőknek!: Mann itt is szinte orvosi, biológiai részletességgel taglalja ezeket a dolgokat.) Az elmélet mellett ezen a helyen óhatatlanul szembetalálja magát a halál valóságával is, hiszen nem mindenki gyógyul ki betegségéből. Arra azonban kínosan ügyelnek a szállóban, hogy az életben maradottak ne láthassák a holttestek elszállítását, a téma a betegek közt is tabunak számít. Castorp ezt erkölcstelennek tartotta. Szellemi szükséglete volt, hogy komolyan vehesse és tisztelhesse a szenvedést és a halált. Törődik a súlyos betegekkel, látogatja őket, így tiltakozva a szanatóriumban uralkodó önzés ellen.
Később érdeklődése a botanika felé fordul. Ezekre az új ismeretekre való könnyed fogékonyságait egy alkalommal így magyarázza:

"Magány, elvonultság, szemlélődés. Van ebben valami tetszetős elgondolás. Mi idefenn meglehetős elvonultan élünk, ezt bízvást mondhatjuk. Ötezer láb magasságban fekszünk páratlanul kényelmes nyugágyunkon, lenézünk a világra és teremtményeire, s elgondolkozunk a magunk feje szerint. Ha jobban megfontolom és kimondom az igazat, akkor a nyoszolya, mármint a fekvőszék, tetszik tudni, tíz hónap alatt több hasznos felismerésre vezetett, és több gondolatot keltett életre bennem, mint a malom odalenn a síkföldön az esztendők folyamán, ez tagadhatatlan."

A második tél beköszöntével felfedezi a természet szépségeit sítalpon, bejárja a havas hegyvidéki környéket. Egy hatalmas hóviharba kerülve majdnem az életébe kerül az elemekkel szembeni kihívás, de végül túléli, és a helyzet kiváltotta megváltozott tudatállapot egy újabb lehetőséget kínál a szellemi elmélkedésre.
Joachim unokaöccse, aki katonai pályát választott, eltérő karakter. Egy alkalommal így nyilatkozik Hans megérkezése után:

"Néha azt gondolom, betegség és halál igazából nem is komoly dolog, hanem inkább egyfajta lógás; komolyság voltaképpen csak a lenti életben van. Azt hiszem, idővel majd te is megérted ezt, ha tovább leszel idefenn."

Ő Castorppal ellentétben nem volt alkalmas a fenti körülmények nyújtotta lehetőségek kihasználására, mindig csak ideiglenes állomásnak tekintette a szállót, és elvágyott a síkföldre, hogy betöltse hivatását. Idejekorán távozik a szállóból, hogy pár hónap elteltével kiújuló betegsége miatt visszatérjen - meghalni.

Clawdia Chaucat-tal, a számára szimpatikus nővel, egy farsangi esten sikerül Hansnak szóba elegyednie, de rögtön másnap a hölgy elutazik. 10 hónap múlva tér vissza a holland Mynheer Peeperkorn oldalán. Hanst ez érzékenyen érinti, ám nagy hatást gyakorol rá a férfi, aki különös "személyiség". A trópusi láz gyötörte hollandus pár hónap elteltével önként mond le az életről.
A történet vége felé rögeszmés viselkedések is felütik a fejüket a lakók közt. Van, aki azon tanakodik, hogyan lehet a kőrt négyszögesíteni (!). Hans is kezd elkedvetlenedni, a rátörő egyhangúság ellen passziánsszal múlatja ideje egy részét. Egy kis változatosságot visz a betegek és Hans életébe, amikor a tanácsos egy gramofont helyez el a társalgóban jó néhány lemezzel. Hanst elbűvöli a masina és a zenék. Késő éjszakába nyúlóan ismerkedik az operákkal, műdalokkal. Egy 19 éves dán leány természetfölötti képességeinek segítségével szeánszokat rendeznek. Hans két szellemidézésen vesz részt, a másodikon Joachim "megjelenik".
Mintha a közelgő világháború zűrzavarát éreznék, a szálló vendégei körében ingerültség, türelmetlenség, veszekedés tapasztalható. Olyannyira általános ez, hogy Castorp nem kis megrőkönyödésére a két szellemi vitapartner: Naphta és Settembrini összekülönbözése is párbajba torkollik. A tragédia elkerülhetetlen.

Hét év a síkföldön hosszú idő. Hét év alatt újulnak meg a sejtjeink. De mint tudjuk, odafönn az idő relatív. Hét évre nyúlt Hans Castorpnak a berghofi Nemzetközi Szanatóriumban töltött tartózkodása. A hetedik évre szinte minden kapcsolatát megszakította a külvilággal. Varázslatosan hatott rá a hely szelleme, a természet, a művészet, a gondolkodás hatalmas tartományai bontakoztak ki előtte ez idő alatt. A megismerés különféle szférái. A világháború kitörésével azonban "felébred álmából" és elhagyja a szállót, hogy kivegye részét a háborúban. Visszatér az életbe - talán meghalni.
Utólag örömmel nyugtázom, hogy sikerült megbirkóznom ezzel a nem kevés elmélyülést, filozófiai érdeklődést kívánó regénnyel, amelynek számomra akadtak szépségei, mélységei, de voltak mélypontjai is. Nem egy habkönnyű olvasmány. Nem ez a könyv lesz a nagy kedvencem, de van ilyen. Nem hagyott egy ideje nyugodni, el kellett olvasnom. Habár "nem lettünk egymáséi", elismerem, hogy az irodalom fontos regényei közt a helye

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Keserű




Lehet, hogy ebben a történetben a hallgatás ér a legtöbbet, hogy az a legbeszédesebb. Hogy a hallgatás az egyetlen lehetőség. Az egyetlen kiút.

17
Ma végre leültem megírni ezt az egészet, kitöltöttem egy pohárka vodkát, és eszembe jutott, hogy régen azért nem ittam írás közben. Vagy ivás, vagy írás, mondta valaki, és igaza volt. De most már mindegy. Vége a játéknak, ahogy a kémfilmekben mondják. Lebuktál, öreg. Lebuktam. Az előző rendszerben beszerveztek, ebben meg lebuktattak. Ennyi. Megírom még nekik a sztorimat, aztán annyi. Megírom a „memoárjaimat", ahogy ti mondanátok. Azon a kifinomult kis nyelveteken, basszátok meg. Az első mondat már megvan: „Egy szar vagyok". Hát ez nem fog nektek tetszeni. Na, ez nem fog nekik tetszeni. Nem lesztek vele boldogok. Mert ti megbocsájtottatok nekem. Mert ők megbocsájtottak nekem. Vagyis: már aki megbocsájtott. De aki megbocsájtott, éppen az, aki az úgynevezett barátom volt, vagy legalábbis a mentorom, a műveim első támogatója. Miatta lettem író. Bassza meg. A „Szenátor" miatt. (Ezt a gúnynevet adták neki az ávósok, és sajnos később én is rákaptam erre.) Ő aztán nagyon megkegyelmezett, annyira, hogy levegőt sem kapok tőle. Nagyon odarakta magát a kegyelemben. Nagyvonalúságában fulladozom. És olyan tekintélye volt, hogy ennek örömére mások is megbocsájtottak. Legalábbis ideiglenesen. Mert azok szemében, akik megbocsájtottak, én nem lehetek szar. Mert ha szar lennék, akkor ők is szarok lennének, ők, akik támogattak akkor, és támogatnak most is, és akkor ők nem lehetnek szarok, ők nem tévedhettek ekkorát, ez nem megengedhető. Mert akkor hol maradna a katarzis. Plusz: A rendszer volt szar, és ezért mindenki fölmenthető, aki nem szolgálta közvetlenül. De nem baj, akkor is megírom. Eleget írtam nekik. Mostantól magamnak írok. Megírom az egészet, de közben nem tudom, mi ez az egész. Megírom, ami volt, de közben úgy érzem, nincs is múltam. Nincsenek memoárjaim, fiúk, pedig mennyire szeretnétek. Nálam nincs „Gyónás". Minden jelen időben van. Hogy tudnék kiszállni az örökös jelenből? Rontás van rajtam.

18
Buta voltam és vagyok, műveletlen, ezért nem megy. Ezt folyton éreztem közöttük, ezt éreztem folyton, állandóan. Hogy nem olvastam a megfelelő nagyokat, az akkori és mindenkori ászokat. Csak úgy röpködtek a nevek, a századát se ismertem, nemhogy a tizedét, és aztán otthon kellett őket megfejteni, utánanézni a neveknek, az utalásoknak, de azt se tudtam, hogy kell helyesen leírni ezeket a neveket, szóval nem is tudtam rendesen utánanézni a neveknek. És akkor még internet sem volt. A könyvtárban meg néha kiröhögtek, amikor érdeklődtem. Pedig még a jelentésekhez is kellettek volna. A nevek és az internet is. Bár Kemenczés elvtárs szarta le. Neki csak az anyag kellett, lehetőleg minél nagyobb mennyiségben. „Menjen oda, és aztán írjon le mindent. Elvégre író, vagy mi a bánatos lófasz! Minél több legyen, nem érdekel, mi a lényeg. Engem is oldalra fizetnek, mint magát, Keserűkém."

19
Ma már nem fizetnek oldalra. Már sehogy se fizetnek. Nem tudnak fizetni, nem vagyok piacképes. Munkanélküli lettem. A gyárban már évekkel ezelőtt nyugdíjaztak – azóta már a gyár is leállt. Akkor még nem bántam, nagyon ment a szekér, tévéjáték, film, minden, azt hittem, a nyugdíj mellett, vidáman megélek az irodalomból. De aztán gyorsan kiderült, hogy nemcsak a melósok nem kellenek, hanem a róluk szóló irodalom se kell. Aztán lebuktam, és annyi. De alig is írok valamit. Még ha akarnának, se tudnának fizetni. Nincs mire. Nem küldök semmit, nem írok semmit. Régebben szólt a telefon, állandóan. „Mikor küldi Sólyom úr a tárcát. Ferikém, csak a te novelládra várunk, ki van hagyva neki a hely. Feri, akkor küldöm a levonatot, majd nézd át, de szerintem teljesen rendben van." Most elfelejtettek. Mintha a lebukásom után már nem lennék ugyanaz az író, aki előtte voltam. Most hirtelen rosszabb író lettem? Ezt nem hihetem. A mondatok ugyanazok maradtak, mint régen. A témák is. Minden megmaradt. Nem lettem rosszabb író, csak hiteltelenebb. Régen mindent elhittek nekem, ma nem hisznek el semmit. Nem hitték el a forgatókönyvemet sem, amit az ügyemről írtam. „Ez amolyan BM-es romantika, Ferikém", mondta a könyvkiadó vezetője, „tiszta operett". A filmgyárban csak kiröhögtek: „ebben jobbak az amcsik, öreg, ne próbálkozz ezzel". A Szenátornak, akivel még egy ideig jóban voltam, fölajánlottam a honorárium egy részét. Ő már nem röhögött. Egyszerűen megvetett. „Ezzel a szarral nem váltod meg magad. Ez csöpögős, nyálas szirup. Előbb a katarzis, öreg, aztán a biznisz." Ezt mondta. Nekem meg ezt
kellett volna mondanom: „Rendben. De a te katarzisod, nem az enyém." Ezt kellett volna mondanom. De nem mondtam, mert akkor nem jutott eszembe. Helyette szó nélkül letettem a kagylót. Nem biztos, hogy igazam volt. De ez akkor nem jutott eszembe.

20
Lassan két hete ülök itt, előbb a papír előtt, most a gép előtt, alig mentem utcára. Decemberben járunk, már aki. Mert van, aki nem jár. Ha néha kinézek ennek a második emeleti panelborzalomnak az ablakán, a leeresztett redőny résein, látom, ahogy alkonyatkor erre megy a tolókocsis Pista, egykor nagyvállalkozó, milliomos, ma lábatlan hulladék. Pista, akkor még lábasan, az adósságok elől a vonat alá ugrott, de peches volt, megúszta. Bár a széke elektromos, szaknevén, mint folyton hangoztatja a kocsmában, „elektromos kültéri kerekesszék". Nagyra van ezzel a járgánnyal. Ezüst tréningmackóban feszít benne a nyálkás, kátyús út közepén. Néha persze beborul az évek óta hasfelmetszett munkagödörbe, és onnan még a fényvisszaverős csodagépe se szabadítja ki. Jól jön viszont ilyenkor a vészkürt a kormány mellett. A vészkürt csengőhangja: We are the world. Megérkezik a sógora meg a húga, kihúzzák az árokból, adnak neki két kemény kokit, aztán vissza a családi házba, ahol már minden az övék. A szemközti házban a szomszédom még jár, bár olykor fellökik a disznók, melyeket nagy számban tart. Híres állatbarát és megveszekedett fradidrukker; ahogy most elnézem a redőny résein át, szinte meghat, amint széles mozdulatokkal eledelt szór a köréje gyűlő macskáknak, kutyáknak. Kutya, macska, nyúl, galamb, neki egyre megy, és társaságában az állatok se marják egymást. Vannak szárnyasai is. Néha elkiáltja magát: „Zöld sasok!" Fején honfoglalás kori nemezkalap, mellényén trianonos jelvény, és két német vaskereszt, utóbbiak alighanem az ócskapiacról. „Cigánymentes övezet" – ez áll a háza falára festve. Alatta rovásírással ugyanez, de ezt senki nem tudja elolvasni, nyilván ő sem, egy erre járó vándorbolond festette föl neki. Régi törzshelyén, a „Zárt osztály"-on állandóan ezzel húzzák, beszólnak neki: „Sok van a rovásodon Gyuszi!" De csak mosolyog. Talán tudja, hogy az idő neki dolgozik. Reggel láttam, hogy már felállította kertjében a karácsonyfát. Tényleg, hamarosan Karácsony.

21
Rohadékok. Az úgynevezett kollegák. Öt éve, amikor lebuktam, teleírták a sajtót. Jól van, lebuktam, annyi. De ezeknek még más is kell. Az egyiknek az kell, hogy tegyek bűnvallomást, mondjak el mindent, részletesen, írjam meg az egészet, aztán akasszam föl magam, de tényleg, ne csak képletesen. „Menjen az emberek közé, és mondjon el mindent!" Írta Dosztojevszkij. Idézte egy cikkében valami tetű. A másik meg azt mondja, áldozat vagyok, én vagyok az áldozat, nem azok, akiket beköptem, én vagyok a rendszer áldozata, azoké, akik mosogatórongyot csináltak belőlem. (És tessék, ez is Dosztojevszkijt idézte, úgy látszik, ilyenkor ő a legnépszerűbb magyar szerző.) Ezek is azt akarják, hogy írjak, írjam meg az egészet, részletesen, tegyek bűnvallomást, de gyónásom vádirat legyen a régi rendszer ellen, süvöltő szél a hazugság erdejében, tisztító vihar. „Tisztító vihar", ezt felírom. Tisztító vihar, na, ez jó, gurítsunk csak erre egy pohárkával! Mindenki rohadt, de ezek még rohadtabbak, mert nem engedik, hogy a magam módján, a magam ízlése szerint bűnhődjek. Régen se akartak mást. Ezek következetesek, becsületükre legyen mondva. Azt akarták, hogy azt írjam, ami nekik tetszik, ami az ő magasabb érdekeiket szolgálja. Írjak a fekete vonatokról, írjak az ingázókról, írjak a gyárról, ahol élek, írjak a megnyomorított munkásokról, írjak a még jobban megnyomorított cigányról, beszéljek helyettük, mert ezek meg se tudnak szólalni. Most meg a besúgók nevében írjak, azok helyett, akiket beszerveztek, de hallgatnak. Példám legyen messze mutató és legyen egyben a régi rendszer leleplezése. Legyek forradalmi viharmadara az ügynökügy képviseletének és rendezésének. Vagyis táncoljak megint az ő akaratuk szerint. És szolgáltassam ki magam teljes mértékben valami nagyobb, nálam, a csekély személyemnél sokkal fontosabb ügy, egyfajta történelmi tett érdekében. Vagyis legyek az előtáncos egy lelki sztriptízbárban. Lehetséges ennél aljasabb követelés? És ostobább vagy perverzebb se igen lehetséges, mert minél többet tépelődöm, annál jobban érzem, hogy esetem nem nagyszabású, nem tragikus, nem démonikus, hanem szánalmasan banális, tökéletesen köznapi és lehengerlően kisszerű. Látom ilyenkor magam, a pitiáner spiclit, a középszerű írót, a sunnyogó melóst, a felkapaszkodott művezetőt, később diszpécsert, és Dosztojevszkij helyett is elszégyellem magam.

22
De hogyan kötelezhetnek arra, hogy meztelenül lépjek a nyilvánosság elé? Hogyan követelhetik, hogy feltárjam magam a nyilvánosság előtt, hogy vadidegenek előtt valljak a legbensőbb titkaimról? Hogyan követelhetik ezt tőlem, egyáltalán bármelyik embertől? És éppen tőlem, aki olyan szemérmes voltam, hogy gyerekkoromban a strandon, vagy később az Elba partján sem mertem levenni a zoknit a lábamról,
és annyira szégyelltem magam, hogy a gyárban a zuhanyozás a legnagyobb kínokkal járt, és hiába próbáltam trükközni, és kivárni, amíg mindenki lemosakszik, mert addigra meg elfogyott a meleg víz. De nekik ez kellene, hogy ezt is leírjam, hogy még a bőrömet is levessem, hogy belássanak a lelkembe. Hát nem ismernek? Még ha csak rólam lenne szó! De nem. Mert hogyan követelhetik meg tőlem, hogyan várhatják el, hogy írjak másokról is, hogy leleplezzek másokat, hiszen nem egyedül voltam ebben a történetben? Hiszen Kemenczés zászlósnak meg a híresen szép feleségének is megvan a maga sorsa; Bordán alesnek, az állítólagos zsidó, szinte teljesen elmebeteg Sebestyénnek is megvan a maga története, megvan a maga igaza, amit én nem mondhatok el helyettük. A pinabubus Csiszár helyett sem beszélhetek. Szinte hallom, ahogy kórusban kántálják: „Hát éppen ez a lényeg! Csak azt kell tenned, amit eddig tettél! Beszélj mások helyett, olyanak helyett, akik nem különféle okokból tudnak, nem képesek beszélni!" De hogyan lenne ez lehetséges? Az senkinek nem fordul meg a fejében, hogy ezek az emberek esetleg nem akarják, hogy beszéljek helyettük. Lehet, hogy ők nem akarnak beszélni, és arra sem vágynak, hogy képviseljem őket a beszédemmel. Lehet, hogy ebben a történetben a hallgatás ér a legtöbbet, hogy az a legbeszédesebb. Hogy a hallgatás az egyetlen lehetőség. Az egyetlen kiút.

"A szabadság hiánya, a kiszolgáltatottság foszt meg emberi tartásunktól. Ha félnünk kell attól, hogy vállaljuk önmagunkat, nézeteinket, kapcsolatainkat, akár szenvedélyeinket, magunkat veszítjük el, akárhogy nevezik is a politikai rendszert, amely körülvesz bennünket.
A Keserű egy lezárult korszakban játszódik. Nincs ma ennél időszerűbb könyv."

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Anyám könnyű álmot ígér



A második világháború utáni határontúli magyar irodalom alapműve Sütő András könyve, az Anyám könnyű álmot ígér. Ha szigorúan megvizsgáljuk, akkor a történet valós ideje csak néhány hónapot tesz ki - ennyi időt tölt el szülőfalujában, Pusztakamaráson az író, Bukarestből hazalátogatván. Ám Sütő ezalatt az idő alatt egy falu élete és fél év eseményei helyett az egész romániai magyar társadalmat mutatja be a világháború utáni két évtizedben.

A regény egymáshoz lazán kötődő történetek sokaságából áll. Néhány forrása írásos: családi és hivatalos feljegyzések kerülnek elő a közeli és távoli múltból. Ám a legtöbb visszaemlékezés maguktól a pusztakamarási emberektől származik: ők mesélik el miket éltek át, miken mentek keresztül egy kis erdélyi faluban a történelem fordulatai során. Sokuknak földjük, házuk, vagyonuk, egész életük munkája ment tönkre egy pillanat alatt; számos családtagukat kísérték már utolsó útjára és mégis: élnek és dolgoznak, mert nem tehetnek mást, mint hogy elfogadják sorsukat. Ezt mondja utolsó napjai egyikén az író nagyapja is Jónás történetére utalva: "ne rugdalózz a sorsod ellen, fiam".

Sütő András szociográfiailag is komoly munkát vitt véghez ezzel a művével - mégsem felejtette el egy pillanatra sem azt, hogy amit ír, az a legmagasabb nívójú szépirodalom. Gyönyörűen festi meg a Mezőséget: tájait, élőlényeit és az ott élő emberek mindennapjait. Szívhez szóló, felejthetetlen könyv az Anyám könnyű álmot ígér, a magyar irodalom legszebb műveinek egyike

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Színjáték


"Mackenzie "Max" Millernek van egy problémája. A szülei meglepetésként váratlanul meglátogatják, és ha meglátják festett haját, a tetoválásait és a piercingjeit, talán még ki is tagadják a lányukat. És ami ennél is rosszabb, arra számítanak, hogy a barátja egy rendes, kedves fiú, nem pedig egy Mace nevű, tetovált nyakú srác, aki egy bandában zenél. A hazugságok hálója kis híján megfojtja Maxet, ám ekkor találkozik Cade-del. Cade azért költözött Philadelphiába, hogy színész legyen, és maga mögött hagyja a problémáit Texasban. Eddig azonban a problémáktól nem sikerült megszabadulnia, a színpadra pedig nem sok alkalommal jutott fel. Amikor Max megszólítja egy kávézóban, és azzal az őrült ötlettel áll elő, hogy játssza el a barátja szerepét... Cade beleegyezik. Az alakítása azonban túl jól sikerül, ezért arra kényszerülnek, hogy tovább folytassák a játékot. Minél hosszabb ideig színlelik a kapcsolatot, annál valóságosabbá válik.
Cora Carmack egy huszonegynehány éves író, aki huszonegynehány évesekről ír. Sok mindennel foglalkozott már életében. Volt unalmas munkája (pl. egy hipermarketben), izgalmas munkája (pl. színházban), stresszes állása (pl. tanárként) és álommunkája (pl. az írás). Imádja a színházat, az utazást és bármit, ami megnevetteti. Szereti a szereplőit a lehető legképtelenebb helyzetekbe hozni, és miközben segít rajtuk, megpróbálja őket összeboronálni valakivel. Hiszen a kétbalkezes embereknek is szükségük van szerelemre..."
A Színjáték történetében teljesen eltér az első részben megismert Bliss és Garrick történetétől, de azért egy kicsit mégis kötődik hozzájuk. Cade, Bliss legjobb barátja a Színjáték egyik főhőse, a másik pedig egy lázadozásra nagyon hajlamos lány, aki inkább Max, mint Mackanzie, és akinek egy teljes fa van tetoválva az oldalára, és részben a mellkasára... Hogy nekem ez miért is tetszett? Hányszor, de hányszor találkoztunk már olyannal, hogy a teremtés koronája agyon van varrva? És hányszor találkoztunk már azzal, hogy egy nő volt telerajzolva? Hát ez az!
Tudathasadásom egyik fő oka az, hogy ugyanúgy látom a realitást, mint ahogy az álmokat, és fikciókat is. Egyszerre buzog bennem a könyvelni vágyás (kizárt), és a művészetek imádata (hell yeah - addig amíg nem kezdünk el Bartókot hallgatni...), így engem lenyűgöznek a mívesen kivitelezett tetoválások - függetlenül, hogy nőn avagy pasin vannak-e. Csak valamiért a közvélemény még mindig óckodik ettől a kifejezésmódtól, akkor pláne, ha hölgyemények testén elevenedik meg. De mivel én nagyon kedvelem ha tökös asszonyok egy történet főszereplői, akiknek legfőbb erősségük a szájuk, és a vélt vagy valós határozottságuk - nem is értem miért kedvelem ezt -, így nekem Max első pillantásra szimpatikus lett. És itt lép a képbe a saját kis érzelmi világom. Max egyik legnagyobb dilemmája, hogy azért nem illik Cade-hez, mert totális ellentéte a pasinak. Míg Cade a két lábon járó szülők álma, addig Ő egy gyártáshibás, funkcióiban erősen korlátozott egyed, ami jobbára nem alkalmas semmire. És hogy én ezt mennyire át tudtam érezni! Szinte az egész gyermekkorom erről szólt. Ismerem én nagyon is közelről a beilleszkedési problémákat, az értetlenséget ami kiül az emberek arcára, ha véletlenül, ne adj isten őszinte mondat hagyja el az ember száját. Nagyon sokat kellett ám tanulnom, és tapasztalnom ahhoz, hogy rájöjjek, nem feltétlenül az a jó, ha az ember beáll a tömegbe. És nem volt egyszerű az út míg oda jutottam ahol jelenleg vagyok, és nem egyszer volt magányos ez az út. Tudom milyen az, amikor sok évnyi nélkülözés után, olyasvalakivel hozza össze a sors az ember lányát, aki befejezi helyette az elkezdett mondatot, és akinek nem kell oldalakon keresztül magyarázni mindent, mert elsőre ugyanúgy átlátja az összefüggéseket. Bele sem merek gondolni abba, mi lett volna ha nem találkozom ilyen emberrel. Szóval visszakanyarodva... Igen ismerem azt az érzést is, amikor egy olyan férfi, aki soha az életben nem szívott el még egy száll cigit sem, aki soha nem volt berúgva egyszer sem, aki a legnagyobb udvariassággal, és gyengédséggel közelít feléd, úgy néz rád, mint valami megismételhetetlen csodára. Emlékszem arra a fojtogató, légszomjhoz hasonló érzésre, amikor elkap a pánik, hogy nem vagy elég jó ehhez a pasihoz, és hogy csak idő kérdése mikor fog lefalcolni, hogy mikor veszi észre benned az összes hibát. Jó, persze én már arra is emlékezhetem, amikor ez a görcs feloldódik, és egy szép napon rájön az ember lánya, hogy a kérdéses férfi már az első pillanatban felismerte minden hibádat, és ezekkel együtt (vagy részben éppen ezek miatt) nézett rád úgy, mint egy csodára... És én már azt is tudhatom, hogy míg idáig eljutunk, addig évek repülnek tova a fejünk felett, de nem is ez a lényeg... A torzult önkép, a belső bizonytalanság mind, mind olyan érzelmek, amikhez minden nőnek vagy volt, vagy lesz köze egyszer az életben, és ezt az ugróiskolát kijárni, szinte sosem egyszerű. És pont ezért vett meg engem ez a könyv. Annyit olvastunk már hányattatott sorsú nőkről az ilyen típusú könyvekben. Annyiszor merültünk már nyakig eltúlzott fantazmagóriákba, hogy kifejezetten pihentető volt végre valami olyasmiről olvasni, amihez még nekem is volt közöm. Ez az eressz el - fogj meg, elengedlek - elkaplak játék Cade és Max közt egy jó szóval leírható: aranyos. Kedves. Hétköznapi. Emberi. Most függetlenül attól mi volt Max katalizátora.
Cade belső motivációja egyszerű, leginkább a megfelelési kényszer hajtja, nem akar csalódást okozni sem magának, sem másnak. Teszi, amit tennie kell, nem kérdőjelezi meg a döntései helyességét, lineáris, nem csapong - első gondolatra tűnhetne unalmasnak is, de nem az. Benne is ott van a vadóc, csak jóval kiszámíthatóbb, nevelhetőbb formában. Van annyira lázadó, hogy megértse Max lázongásának az okát, de van annyira stabil is, hogy kikötője legyen a lánynak. Van benne annyi magabiztosság, ami mindkettőjüknek elég addig, amíg Max elfogadja amit el kell neki, és feldolgozza amit fel kell. Imádtam!
Emellett a könyv szellemes, olvasmányos, nem csöpög, és folyamatosan ébren tartja a figyelmet.
Az első szex - és amúgy az utolsó is a könyvben, hihetetlen de itt nem a hancúré a főszerep - leírása nagyon megfogott. Nem tudom hogyan csinálta Carmack, de sikerült annyira beleélnem magam, hogy már előre tudtam hol lesz a krízispont, hogy mi lesz a baj, hogy mi fogja megtörni az idilli hangulatot. Zsigerből tiltakozott minden sejtem, mormoltam magamban, hogy "ne, ne nézz rá!", "kerüld el a tekintetét!", "ne ennyire közel!", "túl sok, túl hamar...", de nem ért az egész semmit, mert persze hogy minden bekövetkezett amitől tartottam. Ezután a fordulópont után szívem szerint mindkettő szereplőt megtéptem volna - a mai eszemmel. Azonban az Ő szemszögükből figyelve az eseményeket, mindkettőt megértettem miért reagál úgy ahogy, amitől csak még ingerültebb lettem. És marhára élveztem, hogy indulatok öntenek el, de nem azok a típusúak, amiktől habzani kezd a szám, hanem azok a várakozással teliek, amik azt üzenik: hiába minden kavarás, a vége úgyis az lesz, hogy ezek az őrültek összejönnek. Szóval röviden, nekem kerek volt. Teljesen. Tipikusan az a könyv, ami nem váltja meg a világot, nem renget meg alapjaiban, de felébreszti egy olyan oldaladat, amit egykoron nagyon is jól ismertél, és amit ha csak egy kis szerencséd van már feldolgoztál, amin már továbbléptél, de amire még mindig jó dolog emlékezni, mert általa lettél az aki most vagy. Nekem ezt jelentette ez a kis romantikus bugyutaság. Tudom, nem vagyunk egyformák, így több mint valószínű, hogy lesznek szép számmal olyan olvasói is ennek a történetnek, akiknek nem lesz egyéb ez a sztori, mint egy újabb felvonás a romantika rózsaszín színpadán... Lássuk be, azért ebben a felfogásban is van valami. Ez az "elkapom az első szerencsétlent a kávézóban, hogy eljátssza a kedvesem anyu, és apu előtt" klisé - és persze a srác ténylegesen maga tökély, még véletlenül sem egy pszichopata... Meg ez a táncosnő vagyok, plusz alkalmazott egy tetoválószalonban, de még van időm a saját együttesemre is, éééés a későbbiekben még a pasimra is dolog - le kell ülnöm ezzel a csajjal beszélgetni, hogyan képes beosztani ennyi mindenre a nap 24 óráját... Szóval igen, érthető hogy miért nem fog mindenkit elkapni a lelkesedés azonnal a könyv iránt, de azért nagyon bízom abban, hogy lesznek olyanok, aki meglátják benne azt, amit én.
Az első részhez viszonyítva - ami részemről még mindig nem volt rossz élmény - ez szintekkel jobb lett. Csak ajánlani tudom mindenkinek. És itt vége is van a véleményemnek. Ilyen se volt még, mi? Pedig itt ennek most tényleg vége lesz, mert a felesleges szócséplésnek jelenleg nincs helye.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS