Hazatérés




A regény főszereplője a húszéves Cassie Madison, aki elhagyja a szülővárosát, a Georgia állambeli Waltont, a Nagy Almába költözik, és soha többé nem akar visszatérni. Cassie mindent elkövet annak érdekében, hogy új életet kezdjen New Yorkban: beleveti magát a munkába, és levetkőzi déli akcentusát. Ám egy késő éjszakai telefonhívás felszínre hozza mindazt, amit megpróbált elfelejteni. Nem beszélt a húgával, Harriettel, amióta a testvére elcsábította a vőlegényét, és hozzáment feleségül. Most azonban Harriet azzal a hírrel jelentkezik, hogy az apjuk haldoklik.
Cassie hazaindul, és az egyetlen dolog, amely még az édesapja halálánál is jobban megrémiszti, a találkozás Harriettel és a családjával, amely akár az övé is lehetne. Ám képtelen ellenállni az unokahúgai és az unokaöccse szeretetének, ahogy annak is, hogy otthonának tekintse a városkát, ahol az emberek egymás hogyléte felől érdeklődnek, és a kérdésükre valóban őszinte választ várnak. Miközben meg kell küzdenie egy elfelejtett baráthoz fűződő egyre meglepőbb kapcsolatával és a családot fenyegető tragédiával, Cassie rádöbben: önmagunk elől nem menekülhetünk el, és az otthonunkat nem törölhetjük ki a szívünkből.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Égből lopott szerelem


Az Égből lopott szerelem Laura Paddington, egy húszéves festőnövendék és Harry Winter, a negyvenes éveiben járó világhírű avantgard művész szerelmének története. A pár egy londoni kiállításmegnyitón találkozik, s ezzel talán a 20. század egyik legnagyobb szerelmi története kezdődik el.
Szülei akarata ellenére Laura követi a harmincas évek Párizsába Harryt, ahol az élet a művészek között folyamatos ünnep, fiesta, a napok folytonos varázslatban telnek. Amikor a párnak mégis elege lesz Párizsból, a provence-i Sainte-Odile-ban vesznek házat, ami a földi Paradicsomot jelenti számukra, s ahol fantázia és valóság állandóan keveredik egymással. Itt kezdenek neki közös alkotásuknak, az Égi zsákmánynak, szerelmük krónikájának. De rossz idők járnak Európára, s a szerelmesek elszakadnak egymástól… Nem tudni, mi az erősebb: a valóság vagy az álomvilág, a barbárság vagy a szerelem.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Freud szeretője





Karen Mack és Jennifer Kaufman a századfordulós Bécs pezsgő, dekadens világába kalauzolja az olvasót a Freud szeretője című regényében. A szerzőpáros a szerelem, a hűség és az árulás e lenyűgöző történetében egy kivételes nő portréját rajzolja meg. Egy nőét, aki gyötrődött a testvére iránt érzett szeretet és a pszichoanalízis megteremtője iránt érzett elsöprő szerelem között. A szerzőpárosnak egyébként ez a harmadik közös könyve; Karen korábban televíziós producerként, Jennifer pedig újságíróként szerzett hírnevet magának.
A regény főszereplője Minna Bernays, az éles eszű, tanult társalkodónő, aki hirtelen munka nélkül, az utcán találja magát. Bécs az avantgárd művészek és a forradalmi gondolatok otthona, ahol azonban egy ifjú hölgy számára még mindig a házasság jelenti az egyetlen biztonságot. Minna azonban ennél jóval többre vágyik, és kétségbeesésében nővéréhez, Marthához fordul segítségért.
Ám Marthának is megvan a maga gondja: hat gyermeket nevel, túlhajszolt, közönyös férje pedig nem más, mint a zseniális, ám zsarnoki természetű Sigmund Freud. Freud ebben az időszakban sokat küszködik, kollégái kerülik, különös elméletei pedig támadások kereszttüzében állnak. Martha megdöbbentőnek és visszataszítónak találja férje „munkáját, Minnát azonban lenyűgözik Freud korszakalkotó felfedezései. Minna mindenben Martha ellentéte: intellektuális kíváncsiság hajtja, vonzó és szenvedélyes. Freud szellemi társa lesz, ám a felszín alatt valami ennél sokkal mélyebb is lappang. Valami, amitől egyikük sem menekülhet.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A megtalált idő




Marcel Proust regényciklusa számomra az elmúlt másfél évtized talán legmeghatározóbb olvasói élményét jelentette. Az ember életében vagy olvasói pályafutása során legfeljebb két-három olyan mű akad egy évtizedben, amely releváns hatást gyakorol rá, és Bernhard, Nádas, illetve Kertész mellett Proust volt az a szerző, aki nem egyszerűen egy fontos olvasmánnyal ajándékozott meg, hanem lényegében átalakította a világképemet.
Amíg Az eltűnt idő nyomában című regényt nem ismertem, azt hittem, hogy a túlérzékenység betegség, amelyet a külvilágban rejtegetnem kell. A Swann elolvasása után döbbentem rá, hogy ez nem így van. Léteznek ugyanis olyan emberek, akik az átlagnál érzékenyebb mentális hullámokkal és pszichikai antennákkal rendelkeznek. Ez pedig egyáltalán nem valamilyen kóros fogyatékosság, hanem egy olyan emberi képesség, amely nem mindenkinek adatik meg, és ha elég okosan bánunk vele, rendkívül gyümölcsöző is lehet. Nem könnyű persze ezzel a szellemi adottsággal boldogulni a világban, sőt mondhatni irdatlanul megnehezíti az ember életét, de ha sikerül felhasználnunk és megbékélnünk vele, akár nagy eredményekre vezethet.
A Swannt annak idején egyetlen éjszaka alatt olvastam el, és szó szerint beleizzadtam. Soha korábban nem volt rám irodalmi mű akkora hatással: nemcsak szellemi értelemben tett rám mély benyomást, hanem fizikailag is közvetlenül érzékeltem az energiáját. Azon az éjszakán újjászülettem. Megértettem, hogy azok az érzések, gondolatok, az idő és a tér, az emberek és a világ ennyire intenzív befogadása és megtapasztalása nem pusztán az én saját ügyem. Nem vagyok egyedül, hiszen Proust hajszálpontosan ugyanazt a lélektani működést örökítette meg, amely gyermekkorom óta engem is jellemzett. Olyan műgonddal, aprólékos részletességgel kidolgozta és formába öntötte ezt az érzékenységet, mintha a saját pszichémbe pillantottam volna bele

Az eltűnt idő nyomában hét kötetből áll és francia 
nyelven 1913 és 1927 között jelent meg. Magyarul legelőször 1937-ben látott napvilágot az első kötet, majd 1938-ban a második, mindkettő Gyergyai Albertfordításában. Utána pedig csak 1981-ben jött a harmadik, szintén Gyergyai munkája, és csak 1995-ben követte a negyedik, amelyet már Jancsó Júlia jegyzett. (A fordításokról a későbbiekben.) 2009-ben jelent meg végre a hetedik, befejező könyv, A megtalált idő, amely végre pontot tett a magyar Proust-kiadás viszontagságos évtizedeire, csaknem 82 évvel az első francia nyelvű kiadás után. De végre itt van.
Amíg azonban eljut a megoldáshoz, a hetedik kötet első felében az első világháború párizsi világát ragadja meg. Az önéletrajzi emlékfolyam ezúttal történelmi, illetve társadalmi gondolatfutamok sokaságával kezdődik. Bepillantást nyerünk a háború korabeli francia hatástörténetébe, a különféle politikai vélemények világába, ütközetekről és a bombázásokról olvashatunk. Később művészetelméleti fejtegetésekkel folytatódik, ahol az elbeszélő esztétikai problémákat elemez. Itt tűnik fel többek közt az a kitűnő gondolat, hogy kedvenc regényeinket újraolvasva a régi könyveket mindig az az énünk olvassa, amelyik először találkozott vele, hozzátársítva az első olvasás akár évtizedes környezetét, illatait vagy emberi viszonylatait. (Magyarán, ha most újraolvasnám Kafkát, akkor érezném a gimnázium levegőjét.)
Csak a kötet derekánál indul a voltaképpeni művészi identifikáció. Ami következik, valóban a Proust-életmű betetőzése. A narrátor ellátogat a Guermantes-szalon délutáni hangversenyére, ahol különféle benyomások során rádöbben arra, hogy neki mindazt, ami történt vele, tehát egész élete tapasztalatát meg kell írnia. Ez a gondolat csupán egyetlen pillanat terméke, de közel kétszáz oldalnyi emlékező, impressziókkal, érzékletekkel átszőtt szövegben kibontva. Ez a szövegrész, minthogy az első kötettel párhuzamosan készült, persze kísértetiesen hasonlít a Swann emlékező tudatáramához. Előkerülnek azok a motívumok, melyek a gyermek világát meghatározták, és amelyek elemi erővel törnek fel ismét. A Madaleine-sütemény, a Vinteuil-szonáta vagy Berma művészete, Balbec tengerpartja vagy Combray galagonyabokrai ismét teljes pompájukban mutatkoznak meg, és vezetik hősünket létezése gyökereihez, hogy végre megmutassák mit mulasztott el: az alkotást, amely mindennek értelmet adhat.
A narrátor itt olyan belátásokig jut el egyik percről a másikra, amelyeket korábban nem látott át egészében. Ráébred, hogy a szenvedés mindvégig hasznos volt számára, és minden tapasztalat a mű megteremtését szolgálta.
„Valami szenvedésre várunk, hogy dolgozhassunk” – talán ez A megtalált idő kulcsmondata.
A féltékenység, a fájdalom kifejezetten nyereséges volt, hiszen olyan kivételes tapasztalatokat eredményeztek, melyekből nagy horderejű művet formálhat meg. Amit átélt, megfigyelt és megszenvedett, arra szolgált, hogy végül szöveggé kovácsolja. Szinte végeláthatatlanul sorolhatnánk azokat a megfigyeléseket, gondolatokat és percepciókat, melyeket a tudat hosszasan termel. Az emberi felejtés gyorsabb, mint hinnénk, és miközben a sérelmeket hamar elfeledjük, a kapcsolatok kialakulásának mozzanata továbbra is élénk marad. A másik emberről kialakított képzetünk, még legközelebbi hozzátartozóink esetében is, mindig hamis, ráadásul egyszerre több embert ismerünk ugyanabban az emberben, aki egyszerre több térben és időben létezik számunkra.
Ilyen és ehhez hasonló konklúziók sorjáznak a regényciklus utolsó jelenetében. A tudatfolyam végül odáig vezet, hogy az elbeszélő szembesül saját emberi határaival, az öregséggel és az elmúlással. A szalon vendégeit figyelve és önmagában kutatva azt kell látnia, hogy az idő eltűnt, barátai megöregedtek, és az ő fiatalsága is elmúlt, tehát nem késlekedhet, írnia kell. De a mű nem áll meg az alkotói feladat meghatározásánál, hanem eljut az Idő működésének lényegéig. A kötet első része társadalomábrázolás, a második egy művész fejlődéstörténetének végpontja, utolsó harmada pedig halálszöveg. A szalont, amely korábban évtizedekig az élet és az ifjúság terepe volt, itt már egy temetőnek látja, ahol az „arcok geológiájával” és az Idő pusztításával szembesül.
„Nincs is akkora megaláztatás, amelyet ne viselhetnénk könnyű szívvel annak tudatában, hogy néhány év múlva mélyre temetett hibáink már csak láthatatlan porréteggé lesznek, amely fölött a természet vidám és virágos békéje mosolyog” – írja, és szép lassan rádöbben arra, hogy talán élete művét sem sikerül megalkotnia majd, mert akár egy baleset, agyvérzés vagy más halálos betegség, tehát a fizikai valóság meggátolhatja. És bár a kötet közepén kimondja, hogy önéletrajzi anyaga ellenére ez a regényciklus minden mondatában fikció – ami akár posztmodern gesztusként is felfogható a múlt század elején –, itt még arra is buzdít minket, hogy ebben a műben ne őt, a szerzőt, hanem önmagunkat keressük meg. Egy olyan regényt akar írni, melynek segítségével minden olvasó önmagában olvashat. Azt hiszem, ez a vágya teljesült, legalábbis, ami engem illet.

Az eltűnt idő nyomában egyik nehézsége nemcsak a hosszú mondatokban, hanem a társasági összejövetelek, a korabeli szalonélet embertelenül aprólékos bemutatásában, sok száz szereplő nyomon követésében is rejlett. A sznob Proust, aki élményanyagát ebből a közegből gyűjtötte, néhol próbára teszi olvasói türelmét.
De ha valakit foglalkoztat az idő és az emberi psziché működése, annak el kell olvasnia. Nem csupán egy izgalmas szöveg megismerésében, hanem önmaga újraalkotásában is részesülhet.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A mélygarázs




Három szereplő. Egy történet. Mindhárom áldozat, mindhárom elkövető, és azok is ők hárman, akik véletlen keverednek az eseményekbe. Egy, ki a mesék világa felől szemlél, egy, ki az okokat kutatja, egy, ki vádakat olvas a világra, hogy mért olyan, amilyen. Egy férfi és két nő. Mindhárman ki akarnának keveredni a napvilágra, mégis ott bolyonganak valahol a mélygarázsban. Három, szerelem utáni élet és egy valahai szerelmi viszony három sarka, s egy készülődő titokzatos bűntett. Mit jelent élni, érezni, kötődni, sorsot építeni? Mit jelent egy olyan világban lenni, ahol minden élet egyedi és autentikus, de az életek közös világa telis-teli van hamissággal? Számvetés azzal, ahogy élünk és éltünk, s egyben sors és korkritika A mélygarázs. Sodró monológok, meghökkentő gondolatfutamok, a múlt és az életépítés kendőzetlen feltárása. Szembesítés képzeteinkkel és tévképzeteinkkel.

"Egy olyan körmönfont társadalom vesz minket körül, amihez gyakorlatilag nem is lehet nem paranoid módon közeledni, hiszen fogalmad sincsen, hogy milyen erőviszonyok, milyen erők, milyen mechanizmusok szervezik mögötted az életed. Azt viszont tapasztalod, hogy már egy sejted, egy másodperced sincsen „szabad lábon". Nem tudod, hogy meddig tart a munkád, és hol kezdődik a szabadidőd. A társadalom mindenképpen rajtad tartja a szemét, a kezét, a megfigyelőrendszerét. Ha valaminek nem teszel eleget, a rendszer rögvest megbüntet, elvétettél egy számlát, kikapcsolják a villanyt, kiiktatják a telefonodat, s ha újra használni akarod, büntetést fizetsz a számlatartozáson túl. S ha hosszan fenntartod az engedetlenséget, hamarosan az utcán találod magad, fedél és élelem nélkül"
Ez a könyv nem a reménytelenség gyűjteménye, épp az elélenkezője: lehetőséget kínál, hogy gondolkodj a sorsodon, és mi volna ennél nagyobb remény. De az is tény, A mélygarázs belső gondolati rendszere nagyon-nagyon kötődik ahhoz a retardáltsághoz, amibe be vagyunk zárva és elég nyersen ostorozza ezt a zárványlétet. Mert nem akarjuk észrevenni, hogy a világ hihetetlenül megváltozott körülöttünk. Mi még mindig ezen az elaggott euroatlanti tengelyen csüngünk, és azt hisszük, a világ csak ennyi. Nem akarjuk észrevenni, mert úgy kényelmes, ha nem akarjuk, hogy a körülöttünk lévő világ radikálisan átrendeződött. Azt hisszük, harminc évvel ezelőtt van, hogy az akkori premisszák még mindig érvényesek. Csak gondolj arra, mennyit tököltek azon, hogy bevegyék-e a keresztény mit tudom én micsodát az Európa Alkotmányba, vagy ne vegyék be. Ez már nagyon necces, mert akkor mi van az egyre intenzívebben növekvő muzulmán lakossággal. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy mi zajlik Indiában, Kínában, és egyáltalán a Távol-Keleten vagy Dél-Amerikában. Nem egy globális, posztindusztriális társadalom világában gondolkodunk, hanem még mindig a nemzetállami, a nemzetgazdasági és az európai tradíció mentén. Ami szerintem valójában öngyilkosság.
Olyan értékorientációban élünk, olyan gazdasági erővel vagyunk benne a világban, ami egy indiai számára tulajdonképpen nem is látszik. Létrehoztuk az Európai Uniót, amit egy olyan gazdasági egységnek szántak, amely fel tudja venni a versenyt a nagy világgazdaságokkal, de az EU-ban termelt árunak a 90 százaléka az EU-n belül van eladva. Még véletlenül sem tudtunk kilépni a saját határainkból. Jó lenne átlépni azokat a zárt gondolkodási köröket, amikben toporog az egész európai civilizáció, és toporgunk mi is, akik nemcsak Indiáig nem látunk el, hanem még Baranya vagy Bács-Kiskun megyéig sem.
Nyilván nem ugyanazt gondolom a családról, mint a Semjén Zsolt, ez egyértelmű. Szerintem értelmetlen olyan módon viszonyulni a családhoz, ahogyan száz évvel ezelőtt viszonyultak. Mondom ezt most, épp egy rendkívül destruktív, és archaizáló családjogi törvény elfogadásának idején.A legnagyobb probléma az, hogy nem azt mondjuk, legyen jó kapcsolat, őszinteség és igazi szeretés ezek között az emberek között, hanem mindenáron ragaszkodni akarunk a családhoz mint formához. Pedig ha nincs igazi érzelem benne, akkor a család akár pokol is lehet, ami végérvényesen megkeseríti a benne lévő emberek az életét. Úgyhogy jó lenne, ha nem családokról beszélnénk, hanem jó kapcsolatokról.
A polgári család amúgy szerintem a legrosszabb minta, mert a polgári család, elég gyakran érdekből van fenntartva, s a hátterében, ahogy a könyvben is szerepel, a promiszkuitás hálózata húzódik. A felszínen eljátsszuk a születésnapokat, a karácsonyokat, meg sok mást valódi odaadás nélkül, s közben arról álmodozunk, hogy mikor jönnek már a hétköznapok, amikor végre dughatunk a szeretőnkkel. Amikor azt látjuk, hogy a magyar házasságok több mint fele válással végződik, akkor arról is beszélni kell, hogy nemcsak házasodni kell tudni, hanem elválni is. Felelősséget kell vállalni a gyerekeink és a volt társunk iránt, és nem gyilkos viszonyokat folytatni.
Régen könnyű volt azt mondani, hogy éljünk monogám világban, legyen neked egy társad az életben, mert a legtöbb ember vagy elpatkolt ötven körül, vagy rettenetes fizikai állapotban volt. De most 50 után még vár rád mondjuk 30 év. Azzal mi lesz? Mivel lesz megtöltve. Ráadásul elég logikus, hogy két ember, akik ilyen sokáig volt egymás mellett - és most abszolút semmi rosszindulat nincs bennem - úgymond elfejlődik egymás mellől: egyhelyről indultak, közös célok, akaratok, de az évek során más-más irányba kanyarodott a sorsuk. Nem azért, mert rossz emberek, vagy mert nem szeretik egymást. De honnan tudod 25 évesen, hogy mi lesz a másikból 55 évesen? Számtalan olyan kapcsolatot ismerek, amiben ugyan együtt vannak, de valójában már tök mást akarnak az életüktől. Nekik miért kellene együtt tolniuk a szekeret? Hiszen egyik jobbra tolja, a másik meg balra. Persze ez nem jelenti azt, hogy nekik nincs közük egymáshoz, hiszen sok évet együtt töltöttek. Szóval közük van, felelősségük van egymás iránt, a múltjuk iránt, és persze a gyerekeik iránt.
Simán elindulhatsz egy olyan úton, ami lehet, hogy nem a te utad, hanem az általános társadalmi értékrendet leképező út. Sikeres, gazdag akarsz lenni, hogy a közösség, ami körbevesz téged, pozitívan ítéljen meg, miközben elfelejted azt, hogy valójában van egy belső történetünk is, a személyiségünk folyamatos mozgásának a belső története, és te ezt simán feláldozod a külső elvárások oltárán. Rájönni 50 évesen, hogy ez a hamis áldozathozatal megtörtént, az elég szar dolog. Merthogy van-e még mód, s nem utolsósorban idő, hogy korrigáljunk! Legtöbbször hiányzik az erő, a belső akarat a korrekcióhoz, s akkor a váloztatásról lemondó ember elkezdi isteníteni a saját életútját, egyedülinek, kizárólagosnak és a legjobbnak minősíteni. A szembesülés helyett belefutnak egy újabb csapdába: teljesen belecsontosodnak a hamis döntések láncolatába, és végül úgy kerülnek majd a túlra át, hogy a hamisság szelencéje csak az utolsó pillanatban pattan fel, de akkor már tényleg késő.
Az egy fontos kérdés a könyvben is végig, hogy mennyire a saját döntéseink határozzák meg az életünket, vagy mennyire a társadalmi, a biológiai, a genetikai meghatározottságunk miatt teszünk meg bizonyos lépéseket. A főhős véleménye az, hogy bizonyos fajta, rajta kívüli determináltságok igazgatják a sorsát, amivel szembe nem... tehát széllel szembe nem lehet pisálni
Ugyanakkor valóban a könyvnek ez a nagy kérdése, hogy mennyiben van szabad döntésed, szabad akaratod. Mi az a szabadságfaktor, amiben te mozogni tudsz? Mert hiába vagyok kész arra, hogy változtassak, ha nincs meg a szabadságom a változtatásra. A főhős végülis ezt feszegeti, és nem hiszem, hogy a negatív döntései vagy a rossz döntéseinek az áldozata lett - mert ez egy másik értelmezése az ő sorsának -, egyszerűen kurvára belefáradt abba, amit él. És szerintem ez egy reális probléma. Nem volt még a világon társadalom, ami ilyen mértékben kizsigereli az embert, ilyen mértékben követeli tőle a munkaidőt, ilyen mértékben mászik bele mindenedbe, a magánéletedbe, s a szolgáltatásaival ilyen mértékben függőségben tart. Tehát igaz, hogy jómódú világban élünk, de ennek rohadt nagy az ára és hogy ettől kurvára ki lehet fáradni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

ezt is el...


„Erdős Virág egy voyeur. Abból a szerencsétlen fajtából, aki nem perverz örömmel bámulja, sőt nem is önként választja esti meséül a ki-, be- és átbaszást, de sokkal közelebbről kénytelen végignézni, mint ahonnan szeretné. Feltételezem, sehonnan sem szeretné. Ebben egyáltalán nem különbözik a többi magyar állampolgártól, valakivel mindig ki van baszva. Az asztalt verve anyázó, vagy a kiábrándult sóhaj mögé odabiggyesztett szó azonban elszáll, a verset viszont könyvbe szedik. Belemászik a fejekbe, meg a főiskolai tananyagba, és a legváratlanabb időpontokban kényszerít arra, hogy napokig ismételgessünk egy-egy „baromi primitív" rímet. "jönni-menni szandi nélkül/összebújni randi nélkül/becuccolva bárhova/a legszebb vers egy szálloda/egy dakszliját mosó masa/egy döglött hal fehér hasa/vonattfütty és dudaszó/a legszebb vers egy csunya szó" Az év legfontosabb és legnépszerűbb közéleti versei a Rájátszásnak köszönhetően dalokként is befészkelték magukat az agyunkba, a szerző kimondja, leírja, meggyónja, sőt elénekli helyettük is. A szólásszabadság vezeti a népet, Erdős Virág nevét pedig idén az is megismerhette, aki az elmúlt 20 évet egy kő alá rejtett reklámszatyorban töltötte.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

KÉPZELT ERDÉLY




Egy képzelt helyről, Erdélyről ír idei könyvében György Péter. Sokféle Erdély van, máshogy hozzuk létre Magyarországról, máshogy Kolozsváron és máshogy a politikai közbeszédben. Erdély érzékeny és érdekes téma, mert ahogy György Péter írta: "Erdélyhez azért ért mindenki, amiért a focihoz. A foci sem szakkérdés, az identitás része. Erdély is az".

"2012 december végén a Műcsarnokban egy, az intézmény jövőjéről szóló konferencián, Szombathy Bálint előadásában kitért saját helyzetének ismertetésére. "Tizenkét éve élek Magyarországon", mondta, "odaát úgy könyvelnek el, mint aki már eltávozott, ideát pedig úgy, mint aki meg sem érkezett. Sem itt, sem ott nem vagyok hát, valahol egy határsávon, a senki földjén érzem magam, miközben pedig úgy gondolom, mindenkié vagyok, legalábbis az szeretnék lenni. Oly jó lenne már egyszer ezt a fajta határt is elmosni." Tudnivaló, hogy a konferenciát megelőző, Mi a Magyar? című kiállításon bemutatott Szombathy bemutatta egyik performance-video- dokumentációját, amelyben levizelte a szerb-magyar határt.

Az őt követő előadó, Dr. Máriás is visszatért a menekült tapasztalatára. "Sokan segítettek rajtam", mondta, "az egyik azért, mert egy több kultúrával felvértezett, ezért kulturálisan nyitottabb, megértőbb figurát látott bennem, a másik azért, mert a magyarság legszámkivetettebb közösségéhez tartozó menekültnek tartott. Minden segítség egyaránt rengeteget számított, minden segítség egyformán embert mentett.” Hosszan sorolhatóak azok a szövegek, amelyekből visszaköszön az exterritórium élménye. Ahogyan azt Végel László írja egy 1969-es élményéről: „A pesti utazás ötlete először tetszett a szüleidnek, de az apád váratlanul megmakacsolta magát... Újra elindulhatott volna, de most már nem a zöld határon, hanem vonaton, hogy lássa, miféle világ az a Magyarország, de meggondolta magát. Soha nem értetted meg, miért. Meglehet, nem akart találkozni azzal a valósággal, amit a Kossuth-rádióból ismert.” Visky András, szinte magától értetődő természetességgel jegyzi meg egy helyütt: „Az én hazám nem Magyarország.” A magyarországi idegenség, kívülállás retorikája feltűnik Orbán János Dénesnél is, aki amúgy – hosszú időn át okkal - igencsak otthon érezte magát a magyar irodalomtörténetben. „Bútor, mely szerelmünket elbírta, / nem létezett. A város peremén, / ahol éltünk, / a szerelem állt vastagon / a földön és a falakon..... Felnőtté tett. Mosolyra alig volt idő./ Két szeretkezés között dolgoztunk. Ő / főzött, mosott, vasalt, festett. / Én írtam. Vagy jártam Budapestet..... De nem volt ez a testek harca. / Ő főzött , mosott, vasalt, festett./ Én írtam, bármit – persze pénzért, / s végiglopkodtam Budapestet.”

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Rájátszás




2011-ben indult a Margó Irodalmi Fesztiválon a Rájátszás egy önálló eseményként. A zenészek és költők közös alkotásából idén áprilisra összállt egy CD és egy könyv. Összesen 17 dal, valamint az ezekhez kapcsolódó versek és novellák kaptak helyet a könyvben. A kiadványt elsősorban irodalomnépszerűsítő értékei miatt válogattuk be. A 30y énekes, Beck Zoltán azt mondta: "arról szól a Rájátszás, hogy az irodalom egy nagyon korszerű ügy. Nem egy zárt szövegrendszer, amelybe a felkentek bejuthatnak, a többiek viszont nem férhetnek hozzá, ezért aztán nem is akar senki hozzájutni. A Rájátszás nem arról szól, hogy a rock n'roll zenészek nimbuszát tovább növelje, hanem hogy tíz emberből kettő, ha a koncert után hazamegy, akkor keressen rá Háy Jánosra vagy Erdős Virágra, menjen el a Katonába megnézni egy Grecsó-darabot, és alkosson róla véleményt."

Erdős Virág, Grecsó Krisztián, Háy János, Karafiáth Orsolya, Kemény István és Szálinger Balázs a költők, és Beck Zoltán (30y), Kardos-Horváth János (Kaukázus), Kollár-Klemencz László (Kistehén), Szűcs Krisztián (HS7), Takáts Eszter a zenészek. A produkció sikeresen mutatkozott be, a nyári fesztiválszezonban az Ördögkatlanon, a Művészetek Völgyében és a Szigeten is lehetett látni a költőket és zenészeket.

Néhány dal tőlük: Karácsonyod, Van egy ország, Ezt is elviszem, Még egy mondat, Pont oda.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Magyarka


Valós személy ihlette Magyarka, a kilátástalanság elől egy osztrák bordélyba menekült magyar nő történetét, Kőrösi Zoltán regénye azonban ennél többről szól. „Mostantól minden jó lesz (...), nem is csak, hogy jobb, de jó. (...) és meglátod azt is, hogy ha valamit nagyon akar az ember, az előbb-utóbb úgyis sikerül, lehet, hogy nem úgy és nem akkor, de sikerül, ez biztos", mantrázza újra és újra az egymást követő három női generáció. Életükben mindig van egy ígéretes kezdet (egy szépnek induló szerelem, egy túlélt háború, egy rendszerváltás tele lehetőségekkel), ám a dolgok valahogy mégis félresiklanak. „Hármójuk történetében az igazán megrázó nem az, hogy a harmadik generáció végül egy osztrák bordélyban köt ki, hanem hogy mindez milyen természetességgel, szinte az események logikus folyományaként történik. Kati nem lázad, egyszerűen beletörődik, hogy neki ez jutott, ezzel egyidejűleg pedig nem csak ő, hanem a környezete is prostituálódik. Sokatmondó, ahogy a fia ráhagyja a döntést: 'Anya, a te tested, te tudod, mi az, amit kibírsz"",olvasható a könyvben, melynek szereplői az esetek túlnyomó többségében nem alakítói, csupán elszenvedői a saját sorsuknak.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Tánciskola



Ánizsos ég és trágyaszagú föld, pálinkagőz és női testnedvek illata kavarog a fiatal író újabb regényében, mely egy elképzelt, de nagyon is valóságos alföldi kisváros mágikus és fülledt világát idézi meg.

A Tánciskola generációs regény. A szocializmus utolsó éveiben kamaszodó, serdülő generációé. Főhőse Voith József utolsó éves ügyvédbojtárként kerül az alföldi városba, ahol azután az élet a maga kényszerítő lüktetésével, elemi erővel viszi, sodorja magával. A városoknak nemcsak lelkük van, mint a korpás szakállú szakértők mondják, de testük is, fölfedezni, megízlelni, megsimogatni való fizikumuk - az író ilyen Krúdyt idéző szavakkal igézi meg az olvasót, végig szinte tobzódik az érzékek, fények, ízek, illatok leírásában. A szó szerint mámorító regény a kortárs próza színvonalas alkotása, érdemes széles körben ajánlani - kizárólag felnőtt olvasóknak.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Isten hozott!


Gallér Gergelyt munkahelyén, a tótvárosi könyvtárban éri a hír, hogy szülőfalujában előkerült a Klein-napló, amely keletkezése idején olyan botrányt kavart, hogy a téeszelnök szavaival még "az épülő kommunista világrendet" is veszélyeztette...
Klein Ede kelmeárust 1948-ban vádolták meg azzal Sáraságban, hogy az ostoba néphit szerint a zsinagóga felépítése érdekében rituálisan megölt egy leányt. Az ő emlékének tisztára mosása, "a babonáktól terhes hiedelemvilág" felkutatása volt annak a négy fiatalnak a célja, akik 1981-ben megalakították a Klein Ede Egyletet. Az egylet egykori elnöke visszaemlékszik a hét évvel ezelőtt kezdődött történetre, a különleges és titokzatos eseményekre, olyan árnyékokra, amelyeket csak a helybeliek látnak, olyan bűnökre, amelyeket még el sem követtek, s elsősorban a Klein-naplóra, amit mindenki másként értelmez, "a falusiak többsége azonban úgy véli, hogy saját haláluk időpontját jósolta meg benne nem tudni ki." A szerző második prózakötete eredetileg 2005-ben jelent meg az Ünnepi Könyvhét kiadványaként, ez a kiadvány a második, javított kiadás utánnyomása.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Zabhegyező



A szerzőjét világhírre segítő regény cselekménye a meg nem értett, a társadalmi konvenciókat befogadni és gyakorolni képtelen, s ezért mindenünnen kitaszított kamasz fiú háromnapos kálváriája.

A kollégiumból eltanácsolt, New Yorkban bolyongó gimnazista hiába próbál kapcsolatot teremteni az emberekkel, csak kishúga érti meg valamennyire, de segíteni ő sem tud: a főhős egy ideggyógyintézet lakójaként meséli el a történteket. A lassan klasszikussá érő alkotás nemcsak a kamaszélet hiteles rajza, de a társadalmi konformizmus ellen lázadó ember kudarcának szimbóluma is. A mű, ha máshonnan nem, 1980-ban széles körben ismertté vált John Lennon gyilkosa révén, aki a regény főhősével azonosulva hajtotta végre tettét, s a merénylet színhelyére érkező rendőrök is a Zabhegyezőt találták a kezében. Salinger a hetvenes évek óta letette a tollat, s vidéki magányba vonulva él, zabot hegyez. A kötet nem csak a modern regények kedvelőinek ajánlható.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A szőlővirág illata


Az írónő újabb kötetével folytatja eddigi novellagyűjteményeinek sorát. Halk szavú, lírai érzékenységű történetei egy-egy emberi életút lenyomatait rögzítik pillanatképekbe sűrítve...
A falusi gyógyító asszony bölcs korkritikája mögött a természettel együtt élő ember létszemlélete húzódik meg, míg a kétségbeesett ötvenes asszony telefonhívása a rohanó modern élet felszínességét példázza. Az irodalomban az emberit kereső olvasók fogják örömmel forgatni az írónő küllemében is igényes kötetét.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A boldogság művészete




"A boldogság művészete" megérintett valamit az olvasók szívében. Megtalálható volt a világ bestsellerlistáin, 97 hétig állt az első helyen, 50 nyelvre fordították le, milliók számára vált örök érvényű olvasmánnyá.

Ez indította a pszichológus szerzőt, hogy a napjainkban tapasztalható emberi és világválság okait keresse és a boldogságot aláásó szélesebb társadalmi kérdések felé forduljon. A nyugati pszichológussal folytatott beszélgetés arról szól, hogyan férnek meg egymás mellett a keleti és nyugati ember által képviselt hitelvek, Egyik oldalon áll a pozitív pszichológia, amelyet gyakorta neveznek az "emberi boldogság tudományának" is, a másikon a Dalai láma által képviselt szellemiség. Az alapkérdés: ha a cél az emberek boldogsága, mi a hatékonyabb módszer, hogy a belső fejlődésre koncentráljunk, vagy a társadalom jólétére? A dilemmát, úgy tűnik, egyetlen alapkérdésre lehet leszűkíteni: Én vagy Mi? Őszentsége és a szerző ezúttal - a megváltozott külső körülményekre reagálva olyan kérdésekre keresik a választ, mint: Milyen hatással van a társadalom az egyén boldogságára? Milyen gyakorlati tanácsok segítenek a problémák megoldásában, a negatív, ártó érzelmek átalakításában? Hogy küzdjünk meg félelmeinkkel? Miből meríthetünk erőt, optimizmust és a reményt? Hogyan ismerhetjük fel a bennünk rejlő erőszak gyökereit? Mit kezdjünk az előítéletekkel? Mi az egyén felelőssége a társadalmi változásokkal kapcsolatban, mit tehet egyetlen ember ebben a felfordult, zavaros értékrendű világban?

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS