Megőrült, Jeeves?




"Pí dzsí wudhausz" úrhoz még nem volt szerencsém eddig, mulasztásom súlyosságára egészen addig nem döbbentem rá, amíg rá nem akadtam erre a kötetre a könyvtár egyik polcán. A fülszöveg tökéletesen meggyőzött arról, hogy nekem most erre van szükségem. Így hát, miután boldogan hazabattyogtam a könyvtárból, rögtön neki is estem. És ahogy elolvastam az első belekezdést, teljesen beleszerettem a könyvbe: imádtam és imádtam!
Imádtam ezt az ügyefogyott, kissé beképzelt Bertie Wooster -t, aki azt hiszi, hogy mindenkinél mindent jobban tud és gond nélkül képes a legproblémásabb esetek megoldására - persze, ez mind nyilvánvalóan nem igaz. Olykor kissé fölényeskedő, de mégis meg kell mondjam, hogy kiváló narrátor: tudja hogyan kell odaszegezni az olvasót a könyvhöz, hogy szinte kínnak érezze a letételét. Nem csupán mesélőkéje kiváló, hanem a humora is: olyan hamisíthatatlan angolos.
És persze, hogy még jobban szórakozhassunk, ott van nagyszerű kontrasztként az izgága Bertie mellett a kiváló és visszafogott inasa,Jeeves. Hogy valójában melyikük hordja a nadrágot kettejük közül, azt hiszem nyilvánvaló - legalábbis nekünk, olvasók számára. Ám Bertie -nek elég sokszor nem esik le a tantusz.
Wodehouse stílusáról szintén csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: azok a meghökkentő szóképek, bizonyos kifejezések... mind-mind annyira jópofák és humorosak, hogy az ember legszívesebben megjegyezné magának mindet, hogy az unalmassá váló, ellaposodott társalgásokba egyszer csak bedobja valamelyik kifejezést vagy mondatot, és biztos vagyok benne, hogy máris gördülékenyebben folytatódna a dolog. És még ráadásul milyen jópofának néznének...
Sietve le kell szögeznem, hogy nem a szépsége bénított meg. A maga bolondos, szőke, borjúszemű módján helyes volt, de nem az a lélegzetelállító bombázó.
Nem, a máskor oly gördülékeny nemek közti eszmecserét a lány gondolkodásmódja zavarta meg. Senkit nem akarok megtéveszteni, ezért nem állítom, hogy költő volt, de ahogy beszélt, az időnként komoly aggodalmat ébresztett bennem. Úgy értem, ha egy lány minden előzmény nélkül azt kérdezi, szoktad-e úgy érezni, hogy a csillagok Isten virágkoszorúja, akkor azért gondolkodóba esik az ember.
Egyébként ez a könyv, Wodehouse Jeeves-sorozatának a negyedik kötete volt, de igazából mindenféle gond nélkül olvastam, sőt fel se tűnt, hogy ez talán egy későbbi rész lenne - ez csak a molyon való wodehouse-os kutakodásaim közben derült ki számomra. Szóval, ebből következtettem ki azt (remélem, helyesen), hogy ez a sorozat tulajdonképpen nem úgy sorozat, ahogy mi gondoljuk, hanem igazából csak Jeeves és Bertie valamint pár mellékszereplő személye kapcsolja össze őket. Szóval, külön-külön is tökéletesen érthetőek, bár, gondolom azért mégis egyben és egymás után az igazi.
Ebben a kötetben minden benne van, ami egy igazán jó komédiához kell: civakodó szerelmesek, sértődős főszakács, egy kissé retardált, gőtemániás régi ismerős, egy morcos és lerázhatatlan nagynéni, játékkacsák a fürdőkádban és Bertie tervei a megoldáshoz...
Szóval, rajongásom Wodehouse és az ő Bertie -je iránt az egekbe szökött, szinte már-már tomboló méreteket öltött. Bevallom, igyekszem ebből kicsit visszafogni a bejegyzés írása közben, de ahogy visszaolvasom a dolgokat, rájövök, hogy mennyire nem sikerült. De ezt az imádatot teljesen jogosnak érzem, hiszen ilyen kiváló helyzetkomikummal és humoros főszereplővel ritkán találkozom, és persze Jeeves-t se felejtsük ki. El is határoztam, hogy megszerzem magamnak Wodehouse könyveit, hogy pótoljam ezt a borzalmas mulasztásomat irányában, és bármikor, amikor csak kedvem szottyan, levehessem a polcról és imádhassam a történeteit.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt


Jonas Jonasson könyve nagyon intelligens és figyelemre méltó regény.

A regény főhőse Allan Karlsson, aki éppen századik születésnapját ünnepelné az öregek otthonában. Ám valahogy nincs kedve az egész hajcihőhöz, így a nagy készülődés közepette egyszer csak fogja magát, és kimászik az ablakon. Maga se tudja még pontosan merre menjen, mihez kezdjen a hirtelen jött szabadságával, de egy biztos: nem akar visszatérni a harapós természetű Alice nővérhez, és a többi öreghez. És ekkor kezdetét veszi Allan hihetetlen kalandja, melyben nagy szerephez jut egy nagy rakás pénz, ráadásul üldözni kezdi őt a rendőrség és egy Never again nevezetű bűnszövetkezet is, mindeközben összebarátkozik egy tyúktolvajjal és egy utcai büféssel is...
Ezzel a történettel párhuzamosan pedig figyelemmel kísérhetjük Allan izgalmas és érdekes életét, egészen a születésétől kezdve. S ezt olvasva rájövünk, hogy Allan mostani kalandja, ami az öregek otthonából való szökésével vette kezdetét, kevésbé meglepő – mert talán még ez az öregkori története a legszolidabb mind közül.
Abszurdabbnál abszurdabb helyzetek követik egymást, és egyre hihetetlenebb fordulatokat vesznek a különböző történetek: hamar rájövünk, hogy teljesen kiszámíthatatlan mi fog a következő fejezetekben történni. Erre a könyvre teljesen igaz az a borzalmasan kliséssé vált kifejezés, hogy váratlan fordulatokban gazdag. Mert most őszintén: mégis ki gondolná, hogy egy 6 osztályt végzett svéd fiatalember egyszer csak egy orosz kutatóközpontban találja magát, és ő magyarázza el az orosz kutatóknak hogyan kell atombombát készíteni? Az elefántról a hátsó kertben pedig már ne is beszéljünk....
A történetet ezenkívül még átitatja a nyelvezetben megjelenő irónia, akárcsak Henry Fielding A néhai nagy Jonathan Wild... című regényénél: a narráció a maga választékosságával, finomságával, könnyed stílusával éles kontrasztot alkot a néha, szinte véletlenszerűen felbukkanó valódi párbeszédekkel, ahol a durvább, szlenges kifejezések sem ritkák. S így a végeredmény valóban egy vicces, szórakoztató könyv lesz, de korántsem olyan módon, ahogy azt a borítóból sejteni lehet. Nem szól olvasás alatt a képzeletbeli műnevetés, a narrátor nem kacsingat ki, hogy most és itt kell nevetned: aki egy olcsó poénos, „serpenyővel fejbe verés”-típusú vicces történetre vágyik, az csalódni fog.
Jonasson könyve az intelligens, abszurd helyzetekbe átcsapó humort használja, ennek segítségével kalauzol végig minket a huszadik század történelmén, illetve annak fontosabb eseményein. S valóban: ha jobban belegondolunk, nagyon passzol ehhez az időszakhoz ez a fajta humor. Hát nem egy bolond, kiszámíthatatlan, abszurd századot hagytunk magunk mögött?

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK





Ez a mű a barátság regénye, a barátságé, amely a főhős és bizonnyal Márai szerint is: "...szigorú emberi törvény. A régi világban ez volt a legerősebb törvény, erre épültek fel nagy műveltségek jogrendszerei.A barátot meg lehetett ölni, de a barátságot, mely a gyermekkorban szövődött két ember között, talán még a halál sem öli meg".
A gyerekkorban gyökerezett Henrik és Konrád barátsága is. Tízévesek voltak, mikor megismerték egymást a bécsi hadapródiskolában. Henrik dúsgazdag magyar gróf fia, Konrád apja bárósított hivatalnok volt Galíciában, anyja lengyel. A két fiú sülve-főve együtt volt, a nyári szünidőt, később a karácsonyt is együtt töltötték a grófi kastélyban. Együtt avatták őket tisztté, minden szabad idejüket egymás társaságának szentelték. Nem változott semmi akkor sem, amikor Henrik asszonyt hozott a házhoz, a gyönyörűszép Krisztinát. Egy napon aztán fordulat történt. Vadászatot tartottak a grófi vadaskertben. Henrik észrevette, egy szarvas lépett ki velük szemben a tisztásra, s hallotta, hogy a mögötte tíz lépésnyire haladó Konrád csőre tölt. Nem nézett hátra, de biztosan tudta, hogy Konrád nem a vadat, az ő fejét célozza. Megdermedt, de nem tett semmit. Aztán a szarvas hirtelen megugrott, és Konrád leengedte a puskát. "Elmulasztottad" - szólalt meg nyugodtan Henrik. Este még hármasban együtt vacsoráztak, de Henrikben meggyökeresedett a kínzó gondolat: Krisztina elvágyódik innét. Éjféltájban Konrád hazamegy, a házaspár is lefekszik, de Henrik nem tud aludni; kínzó kétségeire Krisztinának az ő számára írt naplójából akar bizonyosságot találni, de a napló nincs a szokott helyen. Másnap reggel Henrik Konrád lakására hajt, s ott tudja meg: Konrád elutazott. Még Konrád szobájában meditál, amikor sápadtan, feldúlva megérkezik Krisztina: "Elszökött" - mondja - "Gyáva volt". Ez volt az utólsó szó, amit Henrik hallott az asszonytól, s ez épp elég volt arra, hogy teljes világosság gyúljék a fejében. Igen, Krisztina a szeretője Konrádnak, együtt akartak szökni idegen országba, de Konrád nem vállalta barátja meggyilkolását, pedig csaknem büntetlenül megtehette volna: vadászatokon gyakran előfordulnak balesetek. Konrád a történtek után lemond rangjáról, s elmegy a trópusokra, Henrik pedig kiköltözik a vadászházba s addig nem teszi be a lábát a kastélyba, míg néhány év múlva Krisztina meg nem hal.
A regény jelen idejű cselekménye negyvenegy évvel az emlékezetes vadászat után történik. A Londonban élő Konrád a városba látogat, és értesíti Henriket, a tábornokot érkezéséről. A tábornok parádés kocsit küld érte és gyertyák fényénél ott vacsoráznak, ahol negyvenegy év előtt utoljára ültek egy asztalhoz. A vacsora után a tábornok idézi fel hármuk históriáját, és feleletet vár néhány kérdésére, például arra, hogy Konrád tényleg le akarta-e lőni azon a vadászaton. Ő azonban nem válaszol, hiszen némán is mindketten tudják a feleletet. Mire a gyertyák csonkig égnek, a két barát kézfogással búcsúzik egymástól, most már örökre.
A regény nagyszerűen dokumentálja Márai írásművészetét, regényépítkezésének fogásait, de a mai olvasótól a téma kissé idegen. A szerelem, a barátság, a hűség és árulás ilyetén felfogását nem is nagyon érti. Persze az író éppen arra akar utalni, hogy ti. a regény megírásának időpontjában - 1942-ben -, amikor már javában dúlt a második világháború, mindezek a nemes eszmények végzetesen megsemmisültek.

Számomra fontos gondolatok, üzenetek a könyvből:

„Az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk - nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet.”
"A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy?… Mit akartál igazán?… Mit tudtál igazán?… Mihez voltál hűséges és hűtlen?… Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?… Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon; de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel.”


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nyugaton a helyzet változatlan




Az egyik legértelmetlenebb dolog a világon a háború. A háborúkban részt vevő katonák egy része elesik, egy része lelki és/vagy testi sérülésekkel megmenekül a halál torkából. Az a katona pedig, aki karcolás nélkül megússza, a szerencse fia. Akármelyik csoportról van azonban szó, elmondható, hogy mindannyian államférfiak, uralkodók játékszerei. A különböző népek egyes tagjai jól meglennének egymással, vezetőik gyűlölete, kapzsisága vezet véres és értelmetlen összecsapásokhoz.
Remarque személyesen megtapasztalta az I.világháború eseményeit a fronton. Ettől olyan kitűnő a könyv, nagyszerűen adja vissza a különböző események, helyszínek hangulatát, szól az embertelenség ellen, és a testvériességért.
A főszereplő a német Paul Baumer, aki szinte az iskolapadból kerül 18 évesen, a háború kitörésekor a frontra. Iskolatársaival és néhány idősebb katonatársával igazi bajtársi közösséget alkotnak. Nyugodtabb napjaikban az élelem pótlása a legfontosabb feladatuk, mivel a tábori koszt egyhangú és kevés. Baumer megfogalmazása szerint két dolog, ami a katona boldogságához szükséges: a jó étel és a nyugalom. Aztán a harctéren iszonyú borzalmak tanúi és részesei. A gránát szaggatta testrészek, a repeszek okozta halálos sebesülések vagy a lövészárokban mereven, elkékült arccal állók, akik egy váratlan gáztámadás áldozatai, mind-mind a világháború "kellékei". Remarque naturalista leírása néha szinte nekem is fájt olvasás közben, de még így is csak egy csöpp fogalmunk lehet róla, azokhoz képest akik megélték a szörnyűségeket. Jól mutatja ezt, amikor szabadságra hazatér és apja a harcokról kérdezgeti, Paul viszont egyrészt nem szívesen éli át újra a megtörtént eseményeket, másrészt szavakkal nem kifejezhetőek ezek a dolgok. Hogy is foghatnák fel igazán azt, amit átélt? Ezek a fiatal, szinte még gyerek katonák néhány hónap alatt elvesztették ártatlanságukat, megkomolyodtak és kemény kritikával illették az előttük járó, a háborút kirobbantó idősebb nemzedéket.
Az egyik legdrámaibb jelenet az, amikor Paul hogy önmaga túléljen, életében először, egy gránáttölcsérben tőrrel megöl egy ellenséges francia katonát. Órákig haldoklik még, de nem képes még egyszer leszúrni, helyette vizet ad neki és ellátja a sebét. Megsajnálja, hiszen mindketten áldozatai a nagy játszmának.
Később ő maga is megsebesül, egy bajtársával kórházban lábadozik. Amikor felépül újra visszakerül a frontra. Ekkorra már bajtársai többsége meghalt vagy megsebesült, hét osztálytársa közül már csak ő van a fronton. A sors azonban nem kegyes hozzá:
"Paul Baumer elesett 1918 októberében, egy napon, amely az egész fronton oly nyugodtan és csöndesen telt el, hogy a hadijelentés mindössze erre a mondatra szorítkozott: nyugaton a helyzet változatlan."
A szörnyű állóháború sok millió felesleges áldozatának egyike Paul Baumer, akit megfosztottak a boldog felnőttkortól és az élettől.

Az egyik legjobb háborúellenes regény.
Olvasás közben arra gondoltam: milyen szerencse, hogy nemzedékem nem volt részese mindennek!

"Ez a könyv nem vád és nem vallomás. Csak beszámoló szeretne lenni egy nemzedékről, amelyet a háború elpusztított - elpusztított még akkor is, ha a gránátok megkímélték."

"Fiatal vagyok, húszesztendős; de az életből nem ismerek semmi mást, csak a kétségbeesést, a halált, a félelmet s a legesztelenebb felületességek összekapcsolódását a szenvedés örvényével. Látom, hogy népeket hajszolnak egymás ellen, s a népek hallgatva, tudatlanul, ostobán, engedelmesen, ártatlanul megölik egymást. Látom, hogy a világ legokosabb agyvelői fegyvereket és frázisokat találnak ki, hogy mindezt még rafináltabbá és tartósabbá tehessék. S velem együtt látja ezt minden korombeli ember itt és odaát, az egész világon, velem együtt éli át az én nemzedékem. Mit csinálnak majd az apáink, ha egyszer fölállunk, eléjük lépünk, és számadást követelünk?”

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Iskola a határon




Ottlik Gézát szülei a családi hagyományoknak megfelelően katonatisztnek szánták, ezért 1922-től katonai alreál- és főreáliskolákba íratták be.1923-tól 1926-ig a kőszegi katonai alreáliskola, 1926-tól 1929-ig a budai katonai főreáliskola tanulója. Egy életre elment a kedve a kaszárnyai fegyelemtől és később múlhatatlan krónikása lett a katonai nevelés embertelenségének. A könyv a határ menti kisváros katonai iskolájában megélt tapasztalataiból született.
Bébé, alias Both Benedek és Medve (Medve Gábor) élményein keresztül ismerhetjük meg katonaiskolai életüket.
Az iskolába kerülve újoncként, 10 évesen azonnal megtapasztalják a kiképzés, gyakorlatozás nehézségeit, ráadásul a tiszthelyettesek, tisztek kemény retorziói mellett a felsőbb évfolyambeliek basáskodásait is el kell viselniük. A kezdeti, egymás iránti idegenkedések, bizalmatlanságok után az évek során eljutnak az egymás iránti szolidaritásig, az egymásért való kiállásig, barátságig. Különböző alkalmi és állandó érdekcsoportok közt kell választaniuk, egyesektől elhatárolódniuk. A felsőbb évesek "kemény magja" (Merényi, Varjú, Homola és a többiek köre) nem riad vissza a megfélemlítéstől, rablástól, verekedéstől, erőszakoskodástól. A családtól épp hogy elszakadt gyerekeknek az iskola által megkövetelt katonás fegyelem és az idősebbektől érkező fenyegetettség kettős szorításában kellett helyt állniuk. Nem mindenkinek sikerült, szökések, fogda, büntetések, megaláztatások és az iskolából való kirúgások jellemezték jó pár diák sorsát.
Bébé és Medve egymással olykor haragban, de legtöbbször közös kedvteléseiknek köszönhetően egymással együttműködve, nem hiba nélkül, de az esztelen erőszaknak nemet mondva jutnak el a felnőtt kor küszöbére.
Ottlik zárt világba visz, a normális élettől elszakított, szélsőséges helyzetbe, és ott aprólékosan ábrázolja a gyerekhőseivel történő szörnyűségeket, azt, hogy egyéniségüket, a védettségben való hitüket, a családi otthonból hozott szeretetvágyukat, igazságérzetüket hogyan zúzzák szét a lehető legbrutálisabban.
A könyv olvasása közben felidéződött sorkatonai szolgálatom egy-egy pillanata, a szereplőknek átéreztem a helyzetét. Ezen kívül azonban nem találtam túl érdekfeszítőnek a történetet. Zavartak az időrendbeli csapongások, egy idő után pedig a tanulók egymás között folyó, újabb és újabb játszmáinak ismétlődései kevésbé voltak érdekesek. A kidolgozottságot, az összeszedettséget hiányoltam belőle. Talán nem véletlen, hogy Ottlik a könyv 1948-ban Tovább élők címmel elkészült első változatát maga kérte vissza kiadójától és nagy mértékben újra írva jelent meg 1959-ben.
Számomra fontos gondolatok:
"Néma gyereknek az anyja sem érti szavát." Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva."
284-285. oldal
"A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot. Van, aki a szerénységből ért, van, aki a szemtelenségből."
3. rész, 2. fejezet
"Semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen."





  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Akiért a harang szól


A spanyol polgárháború 1936 és 1939 között zajlott. A szemben álló felek: a köztársaság pártiak (liberálisok, demokraták, szocialisták, kommunisták, anarchisták, anarcho-szindikalisták), illetve a felkelők (konzervatívok, francóisták, nacionalisták, monarchisták). A köztársaságiak csekély segítséget kaptak a Szovjetuniótól, valamint az értelmiségiekből, művészekből, írókból és a politikailag elkötelezettekből álló Nemzetközi Brigádok önkéntesei csatlakoztak hozzájuk. A felkelőket Németország és Olaszország támogatta fegyverekkel és katonákkal.
1937-ben Hemingway újságíróként Spanyolországba utazott, hogy tudósításokat küldjön a spanyol polgárháborúról. 1940-ben jelent meg először e polgárháborús regénye.
A regény főszereplője, Robert Jordan, egy amerikai fiatalember, tíz éve él Spanyolországban és egy éve vesz részt a polgárháborúban a köztársaságiak oldalán. Felettese, Golz tábornok utasítására a fasiszta vonalak mögött egy hidat kell felrobbantania, ezzel akadályozva meg a felkelők által indított ellentámadást. A hegyekben tartózkodó, barlangokban meghúzódó, az ellenségtől mindig fenyegetve lévő gerillákkal szövetkezve tudja végrehajtani tervét. Három napig van köztük, ez idő alatt kell az akciót elfogadtatni és megszervezni a kis csoporttal. Feltárulnak a csoport különböző tagjainak polgárháborús tettei, emberi, jellembeli tulajdonságai, úgyszintén a spanyol vérmérséklet és mentalitás karakterei. Elbeszéléseik nyomán kivégzések, robbantások, leszámolások, nyers erőszak elevenedik meg a könyv lapjain. A fasiszták kegyetlenkedései, sokszor a köztársaságiakból is embertelen cselekedeteket váltott ki. Mindkét szemben álló fél véres leszámolásokban vett részt.
A táborhelyen szerelem szövődik Robert Jordan és egy, a gerillák által megmenekített lány, Maria között, aki korábban súlyos testi és lelki sebeket szerzett. Szüleit a szeme láttára kivégezték a falangisták (a spanyol fasiszta párt tagjai), őt magát pedig többen megerőszakolták. Jordan és Maria a háború borzalmaival szemben egymásban megtalálják a vigaszt, a menedéket.
A híd robbantásának időpontjához közeledve Jordanék rájönnek, hogy az eredetileg tervezett meglepetésszerű támadás kudarcra van ítélve, a fasiszták felkészültek rá. Jordan, a támadás elhalasztását kérő üzenete későn jut el Golz tábornokhoz, az akció lefújása nem lehetséges. ezzel együtt az amerikai a gerillák segítségével a rá bízott feladatot elvégzi, a hidat felrobbantja, ám mindez emberéletekbe kerül ,és ő maga is súlyos sebesülést szerez a visszavonulás során.
A történet jól érzékelteti, milyen komoly nehézségekkel kellett szembenézniük a gerilla csapatoknak. Egyrészt a különböző származású, nemzetiségű harcosok is megosztották alkalmanként a csapatok tagjait, másrészt a rosszul szervezett, fegyverekkel nem túl jól álló gerillacsapatok a felső katonai vezetéssel sem mindig tudtak szoros kapcsolatban állni.

Hemingwaynek a polgárháborús Spanyolországban való tartózkodása jó rálátást biztosított ahhoz, hogy saját élményeit, tapasztalatait felhasználva, a spanyol köztársaságiakkal rokonszenvezve, de amerikai nézőpontból, mesélje el történetét.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A VARÁZSHEGY




Hans Castorp nagy utazása, avagy az ember, aki dombra ment fel és hegyről jött le...


A 24 éves Hans Castorp, mindössze három hetes látogatásra utazik a svájci tüdőszanatóriumba, hogy meglátogassa Joachim unokaöccsét. Az egyetemi vizsgáira való készülés meglehetősen kimerítette, egy kis hegyvidéki levegőváltozás éppen jól jön neki, aztán folytathatja tovább hídépítő-mérnöki karrierjét. Igen ám, de amikor belecsöppen ebbe a különleges környezetbe, ott ragad, és hosszú tartózkodásra rendezkedik be.
Lassan tudatosodik benne, hogy a síkföldi élet, az egészségesek világa, ahonnan jött: a "lent", és a szanatórium, a betegek világa: a "fent" - teljesen más világok.
Itt más az életritmus, még az idő természete is különbözik. Az idő az egyik dolog, amelyről igen sokat elmélkednek regénybeli szereplőink. Az egyik érdekes figura, az olasz Settembrini megismerkedésükkor kijelenti:
"Mi idefenn nem ismerjük a hetet, mint időegységet, uram, engedje meg, hogy kioktassam. Legkisebb egységünk a hónap. Nagystílűen számolunk... ez az árnyak előjoga."
Ez már csak azért is így van, mert szigorú napirend szerint múlnak a betegek napjai. A napi ötszöri étkezéseket a teraszokon eltöltött fekvőkúrák és környékbeli séták egészítik ki. Jelesebb alkalmakkor zenés esteket tartanak az étterem, társalgó helyiségeiben.
Az első hetekben csak mint kívülállóra tekintenek a szálló lakói, mígnem Hans fokozatosan, szinte észrevétlenül beilleszkedik az itteni életbe, sőt pár nap elteltével olyan tüneteket "produkál" (láz, orrvérzés, heves szívdobogás), hogy Behrens tanácsos (a főorvos) kifejezetten maradásra bírja, így maga is bentlakóvá válik az intézményben. De úgy tűnik, ezt egy cseppet sem bánja, ekkorra a szabályos életrend, a kényelem, mind-mind jó hatással vannak rá.
Ahogy telnek a hónapok, megismeri, hogy "az igazi évszakok, azok voltaképpen ismeretlenek idefenn." Télen is lehet szikrázóan napsütéses idő, de nem ritka, hogy nyáron is havazik. Ez is egy plusz adalék a fenti idő megfoghatatlanságához.
A szereplők tekintetében különleges figurákban nincs hiány. A már említett Behrens tanácsos, aki az intézmény orvosi vezetője, egyedi humorú személyiség. Korábban eltemette idefenn a feleségét, gyászában egy időre meghibbant, azután itt maradt, mert idekötötte a sír, és mert ő maga is fertőzést kapott. Ha alkalmanként szivarozik, attól depressziós hangulatba kerül, szabadidejében festeget.
Madam Chaucat, a szeszélyes, tatárszemű hölgy, aki iránt szégyenlős vonzalom alakul ki főszereplőnkben. A hölgy különváltan él férjétől, és nem olyan komoly beteg, hogy örökké szanatóriumban kelljen élnie, gyakran utazik el és vissza.
Az olasz Settembrini, a humanista literátus, aki Castorpot az élet féltett gyermekének nevezi, már megismerkedésüktől fogva filozofáló diskurzusokat folytat a fiatalemberrel. Mivel Hans nyitott az új dolgok megismerésére, az olasz próbálja megnyerni nézeteinek.
Amikor az olasz leköltözik a szállóból a közeli településre, és ott szomszédja lesz a jezsuita Naphtának, akivel nagy szellemi csatákat vívnak, különböző ideológiák és szellemi áramlatok küzdenek meg a két idős ember által, Hans világképének befolyásolására, formálására. Ezek a tömény filozófiai diskurzusok, amelyek szinte enciklopédikus teljességgel bontakoznak ki, nos, a könyv ezen részei számomra komoly kihívást jelentettek. Részben száraz mondanivalójuknak, részben talán a felemlegetett eszmékben való csekély jártasságomnak, esetlegesen türelmetlenségemnek köszönhetően. Mindenesetre a sokadik magasröptű csörténél felmerült bennem: most hagyjuk abba!, de aztán sikerült valahogy átlendülnöm rajta. Nálam a "mélypont" ilyen tekintetben a könyv utolsó harmadában volt, de tekintve hogy 1021 oldalt tesz ki a regény, utólag megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy leküzdöttem az efféle akadályokat is.
Hans e különös világban tett utazása, számára addig ismeretlen, új dolgok felé terelik figyelmét, melyek befogadására személyiségének köszönhetően késznek mutatkozik.
"... elmélyedő érdeklődéssel olvasott az életről, az élet szent és tisztátalan rejtélyéről" anatómiai, fiziológiai, élettani, patológiai tematikájú könyveket. (Újabb kihívás a könnyed olvasmányokat kedvelőknek!: Mann itt is szinte orvosi, biológiai részletességgel taglalja ezeket a dolgokat.) Az elmélet mellett ezen a helyen óhatatlanul szembetalálja magát a halál valóságával is, hiszen nem mindenki gyógyul ki betegségéből. Arra azonban kínosan ügyelnek a szállóban, hogy az életben maradottak ne láthassák a holttestek elszállítását, a téma a betegek közt is tabunak számít. Castorp ezt erkölcstelennek tartotta. Szellemi szükséglete volt, hogy komolyan vehesse és tisztelhesse a szenvedést és a halált. Törődik a súlyos betegekkel, látogatja őket, így tiltakozva a szanatóriumban uralkodó önzés ellen.
Később érdeklődése a botanika felé fordul. Ezekre az új ismeretekre való könnyed fogékonyságait egy alkalommal így magyarázza:

"Magány, elvonultság, szemlélődés. Van ebben valami tetszetős elgondolás. Mi idefenn meglehetős elvonultan élünk, ezt bízvást mondhatjuk. Ötezer láb magasságban fekszünk páratlanul kényelmes nyugágyunkon, lenézünk a világra és teremtményeire, s elgondolkozunk a magunk feje szerint. Ha jobban megfontolom és kimondom az igazat, akkor a nyoszolya, mármint a fekvőszék, tetszik tudni, tíz hónap alatt több hasznos felismerésre vezetett, és több gondolatot keltett életre bennem, mint a malom odalenn a síkföldön az esztendők folyamán, ez tagadhatatlan."

A második tél beköszöntével felfedezi a természet szépségeit sítalpon, bejárja a havas hegyvidéki környéket. Egy hatalmas hóviharba kerülve majdnem az életébe kerül az elemekkel szembeni kihívás, de végül túléli, és a helyzet kiváltotta megváltozott tudatállapot egy újabb lehetőséget kínál a szellemi elmélkedésre.
Joachim unokaöccse, aki katonai pályát választott, eltérő karakter. Egy alkalommal így nyilatkozik Hans megérkezése után:

"Néha azt gondolom, betegség és halál igazából nem is komoly dolog, hanem inkább egyfajta lógás; komolyság voltaképpen csak a lenti életben van. Azt hiszem, idővel majd te is megérted ezt, ha tovább leszel idefenn."

Ő Castorppal ellentétben nem volt alkalmas a fenti körülmények nyújtotta lehetőségek kihasználására, mindig csak ideiglenes állomásnak tekintette a szállót, és elvágyott a síkföldre, hogy betöltse hivatását. Idejekorán távozik a szállóból, hogy pár hónap elteltével kiújuló betegsége miatt visszatérjen - meghalni.

Clawdia Chaucat-tal, a számára szimpatikus nővel, egy farsangi esten sikerül Hansnak szóba elegyednie, de rögtön másnap a hölgy elutazik. 10 hónap múlva tér vissza a holland Mynheer Peeperkorn oldalán. Hanst ez érzékenyen érinti, ám nagy hatást gyakorol rá a férfi, aki különös "személyiség". A trópusi láz gyötörte hollandus pár hónap elteltével önként mond le az életről.
A történet vége felé rögeszmés viselkedések is felütik a fejüket a lakók közt. Van, aki azon tanakodik, hogyan lehet a kőrt négyszögesíteni (!). Hans is kezd elkedvetlenedni, a rátörő egyhangúság ellen passziánsszal múlatja ideje egy részét. Egy kis változatosságot visz a betegek és Hans életébe, amikor a tanácsos egy gramofont helyez el a társalgóban jó néhány lemezzel. Hanst elbűvöli a masina és a zenék. Késő éjszakába nyúlóan ismerkedik az operákkal, műdalokkal. Egy 19 éves dán leány természetfölötti képességeinek segítségével szeánszokat rendeznek. Hans két szellemidézésen vesz részt, a másodikon Joachim "megjelenik".
Mintha a közelgő világháború zűrzavarát éreznék, a szálló vendégei körében ingerültség, türelmetlenség, veszekedés tapasztalható. Olyannyira általános ez, hogy Castorp nem kis megrőkönyödésére a két szellemi vitapartner: Naphta és Settembrini összekülönbözése is párbajba torkollik. A tragédia elkerülhetetlen.

Hét év a síkföldön hosszú idő. Hét év alatt újulnak meg a sejtjeink. De mint tudjuk, odafönn az idő relatív. Hét évre nyúlt Hans Castorpnak a berghofi Nemzetközi Szanatóriumban töltött tartózkodása. A hetedik évre szinte minden kapcsolatát megszakította a külvilággal. Varázslatosan hatott rá a hely szelleme, a természet, a művészet, a gondolkodás hatalmas tartományai bontakoztak ki előtte ez idő alatt. A megismerés különféle szférái. A világháború kitörésével azonban "felébred álmából" és elhagyja a szállót, hogy kivegye részét a háborúban. Visszatér az életbe - talán meghalni.
Utólag örömmel nyugtázom, hogy sikerült megbirkóznom ezzel a nem kevés elmélyülést, filozófiai érdeklődést kívánó regénnyel, amelynek számomra akadtak szépségei, mélységei, de voltak mélypontjai is. Nem egy habkönnyű olvasmány. Nem ez a könyv lesz a nagy kedvencem, de van ilyen. Nem hagyott egy ideje nyugodni, el kellett olvasnom. Habár "nem lettünk egymáséi", elismerem, hogy az irodalom fontos regényei közt a helye

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Keserű




Lehet, hogy ebben a történetben a hallgatás ér a legtöbbet, hogy az a legbeszédesebb. Hogy a hallgatás az egyetlen lehetőség. Az egyetlen kiút.

17
Ma végre leültem megírni ezt az egészet, kitöltöttem egy pohárka vodkát, és eszembe jutott, hogy régen azért nem ittam írás közben. Vagy ivás, vagy írás, mondta valaki, és igaza volt. De most már mindegy. Vége a játéknak, ahogy a kémfilmekben mondják. Lebuktál, öreg. Lebuktam. Az előző rendszerben beszerveztek, ebben meg lebuktattak. Ennyi. Megírom még nekik a sztorimat, aztán annyi. Megírom a „memoárjaimat", ahogy ti mondanátok. Azon a kifinomult kis nyelveteken, basszátok meg. Az első mondat már megvan: „Egy szar vagyok". Hát ez nem fog nektek tetszeni. Na, ez nem fog nekik tetszeni. Nem lesztek vele boldogok. Mert ti megbocsájtottatok nekem. Mert ők megbocsájtottak nekem. Vagyis: már aki megbocsájtott. De aki megbocsájtott, éppen az, aki az úgynevezett barátom volt, vagy legalábbis a mentorom, a műveim első támogatója. Miatta lettem író. Bassza meg. A „Szenátor" miatt. (Ezt a gúnynevet adták neki az ávósok, és sajnos később én is rákaptam erre.) Ő aztán nagyon megkegyelmezett, annyira, hogy levegőt sem kapok tőle. Nagyon odarakta magát a kegyelemben. Nagyvonalúságában fulladozom. És olyan tekintélye volt, hogy ennek örömére mások is megbocsájtottak. Legalábbis ideiglenesen. Mert azok szemében, akik megbocsájtottak, én nem lehetek szar. Mert ha szar lennék, akkor ők is szarok lennének, ők, akik támogattak akkor, és támogatnak most is, és akkor ők nem lehetnek szarok, ők nem tévedhettek ekkorát, ez nem megengedhető. Mert akkor hol maradna a katarzis. Plusz: A rendszer volt szar, és ezért mindenki fölmenthető, aki nem szolgálta közvetlenül. De nem baj, akkor is megírom. Eleget írtam nekik. Mostantól magamnak írok. Megírom az egészet, de közben nem tudom, mi ez az egész. Megírom, ami volt, de közben úgy érzem, nincs is múltam. Nincsenek memoárjaim, fiúk, pedig mennyire szeretnétek. Nálam nincs „Gyónás". Minden jelen időben van. Hogy tudnék kiszállni az örökös jelenből? Rontás van rajtam.

18
Buta voltam és vagyok, műveletlen, ezért nem megy. Ezt folyton éreztem közöttük, ezt éreztem folyton, állandóan. Hogy nem olvastam a megfelelő nagyokat, az akkori és mindenkori ászokat. Csak úgy röpködtek a nevek, a századát se ismertem, nemhogy a tizedét, és aztán otthon kellett őket megfejteni, utánanézni a neveknek, az utalásoknak, de azt se tudtam, hogy kell helyesen leírni ezeket a neveket, szóval nem is tudtam rendesen utánanézni a neveknek. És akkor még internet sem volt. A könyvtárban meg néha kiröhögtek, amikor érdeklődtem. Pedig még a jelentésekhez is kellettek volna. A nevek és az internet is. Bár Kemenczés elvtárs szarta le. Neki csak az anyag kellett, lehetőleg minél nagyobb mennyiségben. „Menjen oda, és aztán írjon le mindent. Elvégre író, vagy mi a bánatos lófasz! Minél több legyen, nem érdekel, mi a lényeg. Engem is oldalra fizetnek, mint magát, Keserűkém."

19
Ma már nem fizetnek oldalra. Már sehogy se fizetnek. Nem tudnak fizetni, nem vagyok piacképes. Munkanélküli lettem. A gyárban már évekkel ezelőtt nyugdíjaztak – azóta már a gyár is leállt. Akkor még nem bántam, nagyon ment a szekér, tévéjáték, film, minden, azt hittem, a nyugdíj mellett, vidáman megélek az irodalomból. De aztán gyorsan kiderült, hogy nemcsak a melósok nem kellenek, hanem a róluk szóló irodalom se kell. Aztán lebuktam, és annyi. De alig is írok valamit. Még ha akarnának, se tudnának fizetni. Nincs mire. Nem küldök semmit, nem írok semmit. Régebben szólt a telefon, állandóan. „Mikor küldi Sólyom úr a tárcát. Ferikém, csak a te novelládra várunk, ki van hagyva neki a hely. Feri, akkor küldöm a levonatot, majd nézd át, de szerintem teljesen rendben van." Most elfelejtettek. Mintha a lebukásom után már nem lennék ugyanaz az író, aki előtte voltam. Most hirtelen rosszabb író lettem? Ezt nem hihetem. A mondatok ugyanazok maradtak, mint régen. A témák is. Minden megmaradt. Nem lettem rosszabb író, csak hiteltelenebb. Régen mindent elhittek nekem, ma nem hisznek el semmit. Nem hitték el a forgatókönyvemet sem, amit az ügyemről írtam. „Ez amolyan BM-es romantika, Ferikém", mondta a könyvkiadó vezetője, „tiszta operett". A filmgyárban csak kiröhögtek: „ebben jobbak az amcsik, öreg, ne próbálkozz ezzel". A Szenátornak, akivel még egy ideig jóban voltam, fölajánlottam a honorárium egy részét. Ő már nem röhögött. Egyszerűen megvetett. „Ezzel a szarral nem váltod meg magad. Ez csöpögős, nyálas szirup. Előbb a katarzis, öreg, aztán a biznisz." Ezt mondta. Nekem meg ezt
kellett volna mondanom: „Rendben. De a te katarzisod, nem az enyém." Ezt kellett volna mondanom. De nem mondtam, mert akkor nem jutott eszembe. Helyette szó nélkül letettem a kagylót. Nem biztos, hogy igazam volt. De ez akkor nem jutott eszembe.

20
Lassan két hete ülök itt, előbb a papír előtt, most a gép előtt, alig mentem utcára. Decemberben járunk, már aki. Mert van, aki nem jár. Ha néha kinézek ennek a második emeleti panelborzalomnak az ablakán, a leeresztett redőny résein, látom, ahogy alkonyatkor erre megy a tolókocsis Pista, egykor nagyvállalkozó, milliomos, ma lábatlan hulladék. Pista, akkor még lábasan, az adósságok elől a vonat alá ugrott, de peches volt, megúszta. Bár a széke elektromos, szaknevén, mint folyton hangoztatja a kocsmában, „elektromos kültéri kerekesszék". Nagyra van ezzel a járgánnyal. Ezüst tréningmackóban feszít benne a nyálkás, kátyús út közepén. Néha persze beborul az évek óta hasfelmetszett munkagödörbe, és onnan még a fényvisszaverős csodagépe se szabadítja ki. Jól jön viszont ilyenkor a vészkürt a kormány mellett. A vészkürt csengőhangja: We are the world. Megérkezik a sógora meg a húga, kihúzzák az árokból, adnak neki két kemény kokit, aztán vissza a családi házba, ahol már minden az övék. A szemközti házban a szomszédom még jár, bár olykor fellökik a disznók, melyeket nagy számban tart. Híres állatbarát és megveszekedett fradidrukker; ahogy most elnézem a redőny résein át, szinte meghat, amint széles mozdulatokkal eledelt szór a köréje gyűlő macskáknak, kutyáknak. Kutya, macska, nyúl, galamb, neki egyre megy, és társaságában az állatok se marják egymást. Vannak szárnyasai is. Néha elkiáltja magát: „Zöld sasok!" Fején honfoglalás kori nemezkalap, mellényén trianonos jelvény, és két német vaskereszt, utóbbiak alighanem az ócskapiacról. „Cigánymentes övezet" – ez áll a háza falára festve. Alatta rovásírással ugyanez, de ezt senki nem tudja elolvasni, nyilván ő sem, egy erre járó vándorbolond festette föl neki. Régi törzshelyén, a „Zárt osztály"-on állandóan ezzel húzzák, beszólnak neki: „Sok van a rovásodon Gyuszi!" De csak mosolyog. Talán tudja, hogy az idő neki dolgozik. Reggel láttam, hogy már felállította kertjében a karácsonyfát. Tényleg, hamarosan Karácsony.

21
Rohadékok. Az úgynevezett kollegák. Öt éve, amikor lebuktam, teleírták a sajtót. Jól van, lebuktam, annyi. De ezeknek még más is kell. Az egyiknek az kell, hogy tegyek bűnvallomást, mondjak el mindent, részletesen, írjam meg az egészet, aztán akasszam föl magam, de tényleg, ne csak képletesen. „Menjen az emberek közé, és mondjon el mindent!" Írta Dosztojevszkij. Idézte egy cikkében valami tetű. A másik meg azt mondja, áldozat vagyok, én vagyok az áldozat, nem azok, akiket beköptem, én vagyok a rendszer áldozata, azoké, akik mosogatórongyot csináltak belőlem. (És tessék, ez is Dosztojevszkijt idézte, úgy látszik, ilyenkor ő a legnépszerűbb magyar szerző.) Ezek is azt akarják, hogy írjak, írjam meg az egészet, részletesen, tegyek bűnvallomást, de gyónásom vádirat legyen a régi rendszer ellen, süvöltő szél a hazugság erdejében, tisztító vihar. „Tisztító vihar", ezt felírom. Tisztító vihar, na, ez jó, gurítsunk csak erre egy pohárkával! Mindenki rohadt, de ezek még rohadtabbak, mert nem engedik, hogy a magam módján, a magam ízlése szerint bűnhődjek. Régen se akartak mást. Ezek következetesek, becsületükre legyen mondva. Azt akarták, hogy azt írjam, ami nekik tetszik, ami az ő magasabb érdekeiket szolgálja. Írjak a fekete vonatokról, írjak az ingázókról, írjak a gyárról, ahol élek, írjak a megnyomorított munkásokról, írjak a még jobban megnyomorított cigányról, beszéljek helyettük, mert ezek meg se tudnak szólalni. Most meg a besúgók nevében írjak, azok helyett, akiket beszerveztek, de hallgatnak. Példám legyen messze mutató és legyen egyben a régi rendszer leleplezése. Legyek forradalmi viharmadara az ügynökügy képviseletének és rendezésének. Vagyis táncoljak megint az ő akaratuk szerint. És szolgáltassam ki magam teljes mértékben valami nagyobb, nálam, a csekély személyemnél sokkal fontosabb ügy, egyfajta történelmi tett érdekében. Vagyis legyek az előtáncos egy lelki sztriptízbárban. Lehetséges ennél aljasabb követelés? És ostobább vagy perverzebb se igen lehetséges, mert minél többet tépelődöm, annál jobban érzem, hogy esetem nem nagyszabású, nem tragikus, nem démonikus, hanem szánalmasan banális, tökéletesen köznapi és lehengerlően kisszerű. Látom ilyenkor magam, a pitiáner spiclit, a középszerű írót, a sunnyogó melóst, a felkapaszkodott művezetőt, később diszpécsert, és Dosztojevszkij helyett is elszégyellem magam.

22
De hogyan kötelezhetnek arra, hogy meztelenül lépjek a nyilvánosság elé? Hogyan követelhetik, hogy feltárjam magam a nyilvánosság előtt, hogy vadidegenek előtt valljak a legbensőbb titkaimról? Hogyan követelhetik ezt tőlem, egyáltalán bármelyik embertől? És éppen tőlem, aki olyan szemérmes voltam, hogy gyerekkoromban a strandon, vagy később az Elba partján sem mertem levenni a zoknit a lábamról,
és annyira szégyelltem magam, hogy a gyárban a zuhanyozás a legnagyobb kínokkal járt, és hiába próbáltam trükközni, és kivárni, amíg mindenki lemosakszik, mert addigra meg elfogyott a meleg víz. De nekik ez kellene, hogy ezt is leírjam, hogy még a bőrömet is levessem, hogy belássanak a lelkembe. Hát nem ismernek? Még ha csak rólam lenne szó! De nem. Mert hogyan követelhetik meg tőlem, hogyan várhatják el, hogy írjak másokról is, hogy leleplezzek másokat, hiszen nem egyedül voltam ebben a történetben? Hiszen Kemenczés zászlósnak meg a híresen szép feleségének is megvan a maga sorsa; Bordán alesnek, az állítólagos zsidó, szinte teljesen elmebeteg Sebestyénnek is megvan a maga története, megvan a maga igaza, amit én nem mondhatok el helyettük. A pinabubus Csiszár helyett sem beszélhetek. Szinte hallom, ahogy kórusban kántálják: „Hát éppen ez a lényeg! Csak azt kell tenned, amit eddig tettél! Beszélj mások helyett, olyanak helyett, akik nem különféle okokból tudnak, nem képesek beszélni!" De hogyan lenne ez lehetséges? Az senkinek nem fordul meg a fejében, hogy ezek az emberek esetleg nem akarják, hogy beszéljek helyettük. Lehet, hogy ők nem akarnak beszélni, és arra sem vágynak, hogy képviseljem őket a beszédemmel. Lehet, hogy ebben a történetben a hallgatás ér a legtöbbet, hogy az a legbeszédesebb. Hogy a hallgatás az egyetlen lehetőség. Az egyetlen kiút.

"A szabadság hiánya, a kiszolgáltatottság foszt meg emberi tartásunktól. Ha félnünk kell attól, hogy vállaljuk önmagunkat, nézeteinket, kapcsolatainkat, akár szenvedélyeinket, magunkat veszítjük el, akárhogy nevezik is a politikai rendszert, amely körülvesz bennünket.
A Keserű egy lezárult korszakban játszódik. Nincs ma ennél időszerűbb könyv."

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Anyám könnyű álmot ígér



A második világháború utáni határontúli magyar irodalom alapműve Sütő András könyve, az Anyám könnyű álmot ígér. Ha szigorúan megvizsgáljuk, akkor a történet valós ideje csak néhány hónapot tesz ki - ennyi időt tölt el szülőfalujában, Pusztakamaráson az író, Bukarestből hazalátogatván. Ám Sütő ezalatt az idő alatt egy falu élete és fél év eseményei helyett az egész romániai magyar társadalmat mutatja be a világháború utáni két évtizedben.

A regény egymáshoz lazán kötődő történetek sokaságából áll. Néhány forrása írásos: családi és hivatalos feljegyzések kerülnek elő a közeli és távoli múltból. Ám a legtöbb visszaemlékezés maguktól a pusztakamarási emberektől származik: ők mesélik el miket éltek át, miken mentek keresztül egy kis erdélyi faluban a történelem fordulatai során. Sokuknak földjük, házuk, vagyonuk, egész életük munkája ment tönkre egy pillanat alatt; számos családtagukat kísérték már utolsó útjára és mégis: élnek és dolgoznak, mert nem tehetnek mást, mint hogy elfogadják sorsukat. Ezt mondja utolsó napjai egyikén az író nagyapja is Jónás történetére utalva: "ne rugdalózz a sorsod ellen, fiam".

Sütő András szociográfiailag is komoly munkát vitt véghez ezzel a művével - mégsem felejtette el egy pillanatra sem azt, hogy amit ír, az a legmagasabb nívójú szépirodalom. Gyönyörűen festi meg a Mezőséget: tájait, élőlényeit és az ott élő emberek mindennapjait. Szívhez szóló, felejthetetlen könyv az Anyám könnyű álmot ígér, a magyar irodalom legszebb műveinek egyike

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Színjáték


"Mackenzie "Max" Millernek van egy problémája. A szülei meglepetésként váratlanul meglátogatják, és ha meglátják festett haját, a tetoválásait és a piercingjeit, talán még ki is tagadják a lányukat. És ami ennél is rosszabb, arra számítanak, hogy a barátja egy rendes, kedves fiú, nem pedig egy Mace nevű, tetovált nyakú srác, aki egy bandában zenél. A hazugságok hálója kis híján megfojtja Maxet, ám ekkor találkozik Cade-del. Cade azért költözött Philadelphiába, hogy színész legyen, és maga mögött hagyja a problémáit Texasban. Eddig azonban a problémáktól nem sikerült megszabadulnia, a színpadra pedig nem sok alkalommal jutott fel. Amikor Max megszólítja egy kávézóban, és azzal az őrült ötlettel áll elő, hogy játssza el a barátja szerepét... Cade beleegyezik. Az alakítása azonban túl jól sikerül, ezért arra kényszerülnek, hogy tovább folytassák a játékot. Minél hosszabb ideig színlelik a kapcsolatot, annál valóságosabbá válik.
Cora Carmack egy huszonegynehány éves író, aki huszonegynehány évesekről ír. Sok mindennel foglalkozott már életében. Volt unalmas munkája (pl. egy hipermarketben), izgalmas munkája (pl. színházban), stresszes állása (pl. tanárként) és álommunkája (pl. az írás). Imádja a színházat, az utazást és bármit, ami megnevetteti. Szereti a szereplőit a lehető legképtelenebb helyzetekbe hozni, és miközben segít rajtuk, megpróbálja őket összeboronálni valakivel. Hiszen a kétbalkezes embereknek is szükségük van szerelemre..."
A Színjáték történetében teljesen eltér az első részben megismert Bliss és Garrick történetétől, de azért egy kicsit mégis kötődik hozzájuk. Cade, Bliss legjobb barátja a Színjáték egyik főhőse, a másik pedig egy lázadozásra nagyon hajlamos lány, aki inkább Max, mint Mackanzie, és akinek egy teljes fa van tetoválva az oldalára, és részben a mellkasára... Hogy nekem ez miért is tetszett? Hányszor, de hányszor találkoztunk már olyannal, hogy a teremtés koronája agyon van varrva? És hányszor találkoztunk már azzal, hogy egy nő volt telerajzolva? Hát ez az!
Tudathasadásom egyik fő oka az, hogy ugyanúgy látom a realitást, mint ahogy az álmokat, és fikciókat is. Egyszerre buzog bennem a könyvelni vágyás (kizárt), és a művészetek imádata (hell yeah - addig amíg nem kezdünk el Bartókot hallgatni...), így engem lenyűgöznek a mívesen kivitelezett tetoválások - függetlenül, hogy nőn avagy pasin vannak-e. Csak valamiért a közvélemény még mindig óckodik ettől a kifejezésmódtól, akkor pláne, ha hölgyemények testén elevenedik meg. De mivel én nagyon kedvelem ha tökös asszonyok egy történet főszereplői, akiknek legfőbb erősségük a szájuk, és a vélt vagy valós határozottságuk - nem is értem miért kedvelem ezt -, így nekem Max első pillantásra szimpatikus lett. És itt lép a képbe a saját kis érzelmi világom. Max egyik legnagyobb dilemmája, hogy azért nem illik Cade-hez, mert totális ellentéte a pasinak. Míg Cade a két lábon járó szülők álma, addig Ő egy gyártáshibás, funkcióiban erősen korlátozott egyed, ami jobbára nem alkalmas semmire. És hogy én ezt mennyire át tudtam érezni! Szinte az egész gyermekkorom erről szólt. Ismerem én nagyon is közelről a beilleszkedési problémákat, az értetlenséget ami kiül az emberek arcára, ha véletlenül, ne adj isten őszinte mondat hagyja el az ember száját. Nagyon sokat kellett ám tanulnom, és tapasztalnom ahhoz, hogy rájöjjek, nem feltétlenül az a jó, ha az ember beáll a tömegbe. És nem volt egyszerű az út míg oda jutottam ahol jelenleg vagyok, és nem egyszer volt magányos ez az út. Tudom milyen az, amikor sok évnyi nélkülözés után, olyasvalakivel hozza össze a sors az ember lányát, aki befejezi helyette az elkezdett mondatot, és akinek nem kell oldalakon keresztül magyarázni mindent, mert elsőre ugyanúgy átlátja az összefüggéseket. Bele sem merek gondolni abba, mi lett volna ha nem találkozom ilyen emberrel. Szóval visszakanyarodva... Igen ismerem azt az érzést is, amikor egy olyan férfi, aki soha az életben nem szívott el még egy száll cigit sem, aki soha nem volt berúgva egyszer sem, aki a legnagyobb udvariassággal, és gyengédséggel közelít feléd, úgy néz rád, mint valami megismételhetetlen csodára. Emlékszem arra a fojtogató, légszomjhoz hasonló érzésre, amikor elkap a pánik, hogy nem vagy elég jó ehhez a pasihoz, és hogy csak idő kérdése mikor fog lefalcolni, hogy mikor veszi észre benned az összes hibát. Jó, persze én már arra is emlékezhetem, amikor ez a görcs feloldódik, és egy szép napon rájön az ember lánya, hogy a kérdéses férfi már az első pillanatban felismerte minden hibádat, és ezekkel együtt (vagy részben éppen ezek miatt) nézett rád úgy, mint egy csodára... És én már azt is tudhatom, hogy míg idáig eljutunk, addig évek repülnek tova a fejünk felett, de nem is ez a lényeg... A torzult önkép, a belső bizonytalanság mind, mind olyan érzelmek, amikhez minden nőnek vagy volt, vagy lesz köze egyszer az életben, és ezt az ugróiskolát kijárni, szinte sosem egyszerű. És pont ezért vett meg engem ez a könyv. Annyit olvastunk már hányattatott sorsú nőkről az ilyen típusú könyvekben. Annyiszor merültünk már nyakig eltúlzott fantazmagóriákba, hogy kifejezetten pihentető volt végre valami olyasmiről olvasni, amihez még nekem is volt közöm. Ez az eressz el - fogj meg, elengedlek - elkaplak játék Cade és Max közt egy jó szóval leírható: aranyos. Kedves. Hétköznapi. Emberi. Most függetlenül attól mi volt Max katalizátora.
Cade belső motivációja egyszerű, leginkább a megfelelési kényszer hajtja, nem akar csalódást okozni sem magának, sem másnak. Teszi, amit tennie kell, nem kérdőjelezi meg a döntései helyességét, lineáris, nem csapong - első gondolatra tűnhetne unalmasnak is, de nem az. Benne is ott van a vadóc, csak jóval kiszámíthatóbb, nevelhetőbb formában. Van annyira lázadó, hogy megértse Max lázongásának az okát, de van annyira stabil is, hogy kikötője legyen a lánynak. Van benne annyi magabiztosság, ami mindkettőjüknek elég addig, amíg Max elfogadja amit el kell neki, és feldolgozza amit fel kell. Imádtam!
Emellett a könyv szellemes, olvasmányos, nem csöpög, és folyamatosan ébren tartja a figyelmet.
Az első szex - és amúgy az utolsó is a könyvben, hihetetlen de itt nem a hancúré a főszerep - leírása nagyon megfogott. Nem tudom hogyan csinálta Carmack, de sikerült annyira beleélnem magam, hogy már előre tudtam hol lesz a krízispont, hogy mi lesz a baj, hogy mi fogja megtörni az idilli hangulatot. Zsigerből tiltakozott minden sejtem, mormoltam magamban, hogy "ne, ne nézz rá!", "kerüld el a tekintetét!", "ne ennyire közel!", "túl sok, túl hamar...", de nem ért az egész semmit, mert persze hogy minden bekövetkezett amitől tartottam. Ezután a fordulópont után szívem szerint mindkettő szereplőt megtéptem volna - a mai eszemmel. Azonban az Ő szemszögükből figyelve az eseményeket, mindkettőt megértettem miért reagál úgy ahogy, amitől csak még ingerültebb lettem. És marhára élveztem, hogy indulatok öntenek el, de nem azok a típusúak, amiktől habzani kezd a szám, hanem azok a várakozással teliek, amik azt üzenik: hiába minden kavarás, a vége úgyis az lesz, hogy ezek az őrültek összejönnek. Szóval röviden, nekem kerek volt. Teljesen. Tipikusan az a könyv, ami nem váltja meg a világot, nem renget meg alapjaiban, de felébreszti egy olyan oldaladat, amit egykoron nagyon is jól ismertél, és amit ha csak egy kis szerencséd van már feldolgoztál, amin már továbbléptél, de amire még mindig jó dolog emlékezni, mert általa lettél az aki most vagy. Nekem ezt jelentette ez a kis romantikus bugyutaság. Tudom, nem vagyunk egyformák, így több mint valószínű, hogy lesznek szép számmal olyan olvasói is ennek a történetnek, akiknek nem lesz egyéb ez a sztori, mint egy újabb felvonás a romantika rózsaszín színpadán... Lássuk be, azért ebben a felfogásban is van valami. Ez az "elkapom az első szerencsétlent a kávézóban, hogy eljátssza a kedvesem anyu, és apu előtt" klisé - és persze a srác ténylegesen maga tökély, még véletlenül sem egy pszichopata... Meg ez a táncosnő vagyok, plusz alkalmazott egy tetoválószalonban, de még van időm a saját együttesemre is, éééés a későbbiekben még a pasimra is dolog - le kell ülnöm ezzel a csajjal beszélgetni, hogyan képes beosztani ennyi mindenre a nap 24 óráját... Szóval igen, érthető hogy miért nem fog mindenkit elkapni a lelkesedés azonnal a könyv iránt, de azért nagyon bízom abban, hogy lesznek olyanok, aki meglátják benne azt, amit én.
Az első részhez viszonyítva - ami részemről még mindig nem volt rossz élmény - ez szintekkel jobb lett. Csak ajánlani tudom mindenkinek. És itt vége is van a véleményemnek. Ilyen se volt még, mi? Pedig itt ennek most tényleg vége lesz, mert a felesleges szócséplésnek jelenleg nincs helye.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Költők, ringyók, pojácák


Versikéi közül a legerősebbek a római emberek nemi életét kifigurázó epigrammák, amelyek többnyire durvák, erősen szexuális jellegűek, de azért van amit le lehet írni ide mézesmadzagnak:


"Líbia-szerte nejed, Gallus, rossz hírbe keverték:
nincs zsugoribb - mondják - asszony a föld kerekén!
Csak meddő locsogás! Nem vett el még soha semmit,
ellenben bárhol, bárkinek adni serény! (2,56.)"
"Azt kérded, Themison - Fabullusom -, miért
nőtlen? Kell-e nej ott, ahol hug is van? (12,20.)"
"Egy éjjel négyszer tudok, ám Telesilla, veled még
négyévente az egy is csak alig sikerül! (11, 97.)"
"Lesbia esküdözik: sose dugták ingyen. Ez így van.
Hogyha kefélni akart, épp eleget fizetett. (11,62.)"
"Száz dolgot kezd el Sestorius, és sose végez.
Hogyha netán kamatyol, eljut a csúcsra azért? (3,79.)"
Ez csak ízelítő, valójában a legjobbakat nem kívántam elsütni itt, ráadásul komolyan durva versekről van szó. Maga nagy költőnk, Janus Pannonius is próbálkozott Martialis utánzásával, de mindkettőt olvasva, ki kell jelentenem, hogy a közelébe sem jutott. Az ókori kultúra szerelmeseinek mindenképpen javaslom olvasásra Martialist, méghozzá Csehy fordításában, mert lényegesen közelebb áll az eredetiekhez, mint a megszépített átfogalmazások, amelyek korábbi gyűjteményes kiadásokba (pl.: Római költők antológiája) bekerültek. Hiába, az ókort nem csak Vergilius felől kell megismerni, hanem a kevésbé fennkölt, ám legalább annyira valóságos másik oldaláról is: olvassunk Martialist, pompeii-i falfeliratokat és bepillanthatunk egy másik Rómába is.
A kötet durvaságait már az a bejegyzés is előrejelzi, amit annak átadásakor néhány barátom beleírt:
"Gondolkodtunk rajta, hogy merjük-e a nevünket adni ehhez a könyvhöz... "

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A Pál utcai fiúk





Játék és harc, barátság és árulás, összetartás és pártoskodás, győzelem és halál. Tengernyi könyv született, amely az élet nagy pillanatait, sikereit és kudarcait egy csapat gyerek sorsán keresztül akarja megmutatni, de maradandó regényt írni erről csak keveseknek sikerült. Molnár Ferenc közéjük tartozik. Könyve napjainkra sem vesztett varázsából, a világon mindenütt érthető és átélhető, száz évvel első megjelenése után is friss és érdekes. Készült belőle némafilm és hangosfilm, közel két tucat nyelvre fordították le, és több országban kötelező vagy ajánlott olvasmánnyá tették. Szereplői, akik Molnár Ferenchez hasonlóan a budapesti Józsefváros szülöttei, ma már valamennyien az ifjúsági irodalom halhatatlan hősei. Gyerekkorunkban mindannyian olyan bátrak szeretnénk lenni, mint Boka, olyan elszántak, mint Nemecsek, és vágyunk egy helyre, ahol ugyanúgy otthon érezhetjük magunkat, mint a Pál utcai fiúk a grundon.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy felnőtt fejjel újra vegye elő ezt a regényt és olvassa el. Nekem fantasztikus élmény volt.

Sokszor mondják, hogy a kötelező olvasmányokat ma már nem élvezik a gyerekek, nem is értik, csak szenvednek tőlük. Részben ez igaz is, mert sok nagyon régi regényt kell nekik megtanítani, amit már én sem értek igazán, így hát szegény gyerek sem fogja. Viszont ez a meglátás erre a regényre nem helytálló. Több szempontból sem. Egyrészt a nyelvezete nagyon közeli a maihoz és nagyon igényes szófordulatokat használ benne az író, amivel nem baj, ha már ilyenkor megismerkedik a diák. Ettől egyébként nem válik nehézkessé az olvasása, az én kiadásomban például a ma már idegen, régies kifejezések mind meg voltak magyarázva lábjegyzetben. Másrészt a benne szereplő gyerekek jelleme is olyan pozitív követendő példa, ami a mai gyerekekből már lassan kiveszőben van: tiszteletben tartják egymás szabályait, becsületesek, aki pedig áruló, az nagyon áruló és ő a lehető legnegatívabb szereplő. Az külön tetszik, hogy az ellenségnek is vannak pozitív tulajdonságaik, mint az életben: lehet, hogy valakivel haragban vagy, attól ő még nem rossz ember. Olyan üzenete van ennek a könyvnek a mai kiskölykök számára, amit tanítani sem lehet jobban.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Így szerettek ők


Minden porcikámmal vágytam erre a könyvre úgy, hogy csak 1-2 Facebook-bejegyzést olvastam el. Már maga a tudat, hogy a valós szerelmi sztorikat meg lehet ismerni, teljesen felcsigázott. Aztán végül is otthon kiharcoltam, hogy megkaphassam . Csodálatos karácsonyi ajándék volt ez a könyv Dóri lányomtól. :)
A könyv kinézete, arculata valami fantasztikusan gyönyörű. Egyszerűen rajongani tudok az ilyen szép munkákért, bár ennek volt egy hátránya: túl nagy és ezáltal túl nehéz, így nem lehet bedobni a válltáskába és csak úgy magunkkal vinni bárhova (pontosabban lehet, próbáltam, csak az embernek leszakad a válla). Arra nem sikerült rájönnöm, hogy a fotókkal mi történt. Nagyon sok írónál, költőnél ugyanazok a képek voltak, amik a tankönyvekben is szerepelnek, de most valamiért másnak láttam őket, sokkal élethűbbnek, élesebbnek, maibbnak. Aztán felvetődött bennem, hogy talán ezeket a képeket ilyen jól feljavították, és így már tényleg látszódnak az arcvonások, az öltözék, de az is lehetséges, hogy csak attól, hogy emberibb oldalukról ismertem meg a felmagasztalt művészeket, más szemmel néztem a képekre, és így már sokkal jobban láttam Őket.
Mert az tény, hogy most már hús-vér embereknek gondolom Szerb Antalt, Benedek Eleket, Pilinszky Jánost, sorolhatnám, akik eddig csak életrajzi adatok voltak, illetve egy-egy mű, amit nem lehetett hova kötni. Itt is szeretném megköszönni Nyáry Krisztiánnak, hogy ezt lehetővé tette, mert az egyetem 5 éve alatt magyar szakon ezt nem sikerült elérni. És hát az is tény, hogy csak úgy lehet igazán jól megtanítani valamit, ha az ember közel érzi magához, nem pedig egy adat-tengernek. (Olvastam is a moly.hu-n egy észlelést, ahol az egyik diák mesélte, hogy a magyartanáruk ezt a könyvet vitte be irodalomórára és felolvasta azt a részt, amelyik köthető volt a tananyaghoz. Nagyon jó ötlet, így legalább a diákok is embernek képzelik majd az írókat / költőket.)
A könyv legnagyobb pozitívuma az, ami a fülszöveg utolsó pár szava: "a szerelem sokféle arcáról". Nem csak a botrányos szerelmek, nem csak a gyönyörű szerelmek voltak itt leírva, hanem minden! Izgalmas, unalmas, fura - de egy biztos, hogy mivel irodalmi alakokról szólt, nagyon érdekes volt mindegyik. Minden fejezetet nagy-nagy izgalommal kezdtem el olvasni, mert sosem tudhattam előre, hogy ez most hogy fog végződni.
Egy szó mint száz: ez a könyv eszméletlen jó ötlet volt!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Így szerettek ők 2.


Imádtam elmerülni ezekben a történetekben, valahogy olyan meghitt hangulatba tudtak hozni, amiben csak jól érezheti magát az ember. Pedig nem csak vidám történetekről szól a könyv, sokszor nagy csalódásokról, elválásról és halálról. Szerintem ebben a hangulat-dologban segít a könyv kinézete is, a képek, és az, hogy nem zökkenek ki a helyesírási hibák miatt sem, én a 160 oldalon csak 2 darabot fedeztem fel, ez pedig a mai kiadásdömpingben nagyon jó arány!
Nyáry Krisztián amúgy nagyon cseles: szándékosan el akarja érni, hogy felfigyeljünk, pontosabban újra odafordítsuk a figyelmünket ezekre a művészekre. Ezt abból gondolom, hogy sok olyan dologról tesz említést, amik tanúsíthatják az adott történetet, és amelyet az X című műben ki is fejez az alkotó, de ebben a könyvben ezekből a művekből nem közölnek részletet, idézetet. Azt vettem észre, hogy egyik ilyen esetben arra figyelmeztettem saját magam, hogy majd el ne felejtsek rákeresni az interneten erre a versre vagy szövegre. És akkor rajtakaptam, hogy valószínűleg ez a célja.
Elcsépelt lesz a következő mondandóm, de a képeket nagyon szerettem benne. Attól, hogy ilyen jó minőségű, a szövegbe beleágyazott képekkel tűzdelték tele a könyvet, arra késztetik az olvasót, hogy jó alaposan megnézze őket. Így pedig sokkal hitelesebb és elmélyültebb lesz a történet - mondhatnám, hogy színesebb is, de ezek mind fekete-fehér fotók. :)
Az író sokszor hangoztatja, hogy ezt a könyvet nem iskolai tankönyvként vagy segédanyagként kell használni, nem arra való, de ezzel a gondolatával nem értek egyet. Már csak azért sem, mert emlékszem magamra, amikor középiskolában például tanultuk Csokonaitól a Lilla-verseket: nem mondtak az ég világon semmit. Viszont ha egy kicsit is értettem volna a szerelmüket, a hátterüket, Csokonai személyiségének fontosabb jegyeit, akkor könnyebben fogadom be ezeket a verseket és talán még meg is értem őket. Nehéz a mai diákoknak nem mai verseket tanítani, mert nehezen értelmezik és szerintem ez tényleg segítség lehet.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szent Péter esernyője




A romantikus hatások és stílusjegyek egyik legszebb megnyilvánulása a Szent Péter esernyője (1895). A regény a szerelem diadalát fogalmazza meg a pénzvágy fölött. A két szálon futó történet két világot rajzol: a glogovai papét és a különc Gregorics Pálét. A pap és faluja meggazdagodását annak az esernyőnek köszönheti, melyet a népek Szent Pétertől eredeztetnek. Az író fricskája, hogy a "csodás" esernyő valójában egy bizarrnak tetsző cselekedet miatt nem hétköznapi: a nyelében rejtette el Gregorics Pál minden pénzét. Tette ezt rajongásig szeretett törvénytelen gyermekéért, szó szerint az ő életét óvta a sóvár rokonságtól. A különc halála megakadályozta, hogy az erkölcsileg jogos örökség a fiúra szálljon. Másképp alakul az esernyő és a benne levő pénz sorsa, mint ahogy az apa eltervezte. S a férfivá serdült gyermek, megsejtve az igazságot, az esernyő nyomába ered. A Szent Péter esernyője bája és derűje teszi, hogy az egyik legolvasottabb regénye ez Mikszáthnak. A mű optimizmusa a szerelem csodatevő erejét példázza. Hiszen a szerelem tényleg legyőzött mindent, még a legnehezebbet is: az emberben rejlő önzést. Hadüzenet a könyv a pénz vélt vagy valós mindenhatóságának.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS