Olvasnivaló


Kétezer éve ismerjük a történetet: József és áldott állapotú felesége, Mária, Názáretből elindult Betlehembe, mert a rómaiak által elrendelt összeírásra ott kellett jelentkezniük. A városban – vagyontalan vándorok – senki sem fogadja be őket éjszakára, egy városszéli rozzant istállóban húzódnak meg, és újszülött kisfiát Mária szalma közé, jászolba fekteti. A hűvösödő éjszakában az állatok – ökrök, bárányok, szamarak – leheletükkel melengetik a szalmaágyon didergő Megváltót. Kétezer éve írók, festők, kiművelt írástudók és iskolázatlan parasztemberek, evangélisták és költők, papok és beszédes kedvű polgárok mesélik, színezik, díszítik aranyfüsttel Jézus Krisztus születésének titokzatos történetét.

Magyar Karácsony. A 16. században eleink már anyanyelvünkön olvasták az evangéliumot. Szilveszter János (1541) és Károli Gáspár (1590) veretesen zengő verssorokban magyarul mesélik el a Jézus Krisztus születéséről Máté és Lukács evangélisták által ránk hagyományozott szent legendát. Pázmány Péter áhítatos latin himnusszal köszönti Szűz Máriát, Magyarország liliomos védasszonyát; háromszáz évvel később majd kortársunk, Babits Mihály álmodja hűtlen-hűséggel magyarrá e Mária himnuszt.

Felkelő hajnal, 
lámpa mely nem csal,
 nap dús sugarakkal: 
tőled az éj fut, s kigyullad a nappal.

Lukács evangéliumát századokon át a templomban hallgatták a paraszt­emberek: amikor Keresztelő Szent János apjának, Zakariás papnak Gábriel angyal hírül hozza, hogy fia születik, a hitetlenkedő Zakariás megnémul. A fiút édesanyja, Szent Erzsébet kérésére Jánosnak nevezik, s akkor Zakariás megszólal: „És feloldódék az ő szája és nyelve azonnal, és szóla, áldván az Istent.” Hallgatták a Szentírás szövegét a parasztemberek és ahogy ők értették, úgy mesélték: „Mikor megszületett Szent János, nevet adtak neki a templomban. A zsidóknál a templomban adták a nevet. És akkor Szent János elkezdett mindjárt beszélni. Akkor azt mondták, hogy ez csodálatos dolog.” A templomban hallgatták, mindennapi életükben átélték a csodát. Magyar Karácsony. A 17. században a költők hitükkel aranyozott verskeretbe foglalják a szent titkot: Csuda dolog, új és halhatatlan világ kezdetitől fogva, Hogy tiszta szűz fiat fogadna és szüzességben maradna. Szüzessége megtartatott, Krisztus királyt földre hozott és úgy megmenté e világot.
A papok sokféleképpen értelmezték, magyarázták a Szentírás szövegét. Katolikusok, lutheránusok, kálvinisták igaz hitük védelmében olykor kezükben fegyverrel álltak egymással szemben, de Karácsony éjjelén elhallgattak a fegyverek, elnémultak az egymást átkozó szitokszavak, és katolikusok, lutheránusok, kálvinisták szemükben könnyel ugyanazt a Jézus Krisztus születését ünneplő himnuszt, ugyanazt a dallamot, ugyanazt a szöveget énekelték: Dicsőség a mennyben az Istennek, dicsőség!
Mert a Megváltó mindenkiért, mindannyiunkért született meg kétezer évvel ezelőtt azon az éjszakán. Akik nem hiszik, nem tudják, nem értik, azokért is.
Magyar Karácsony. Régóta szokás volt faluhelyen – még a tudatosan, eltökélten múltpusztító 20. században is – Karácsony napján a kántálás. Tanítójuk segítségével szerepet osztottak egymás között a kamasz fiúk, ki énekmondó lett, ki vattaszakállas csordapásztor, ki szárnyas hírhozó angyal, ki papírkoronás napkeleti király… Fából, sárból, szalmából, kócból, kukoricacsutkából Betlehemet készítettek, útnak indultak, s a faluban csengettyűszóval, kolomppal, dudával jelezték érkezésüket, kampósbottal kopogtatták a házak ajtaját. Ha beengedték őket, elregélték-elénekelték a szülőktől tanult vagy maguk fabrikálta pásztorjátékot: Jézus Krisztus születésének mesés históriáját.
Magyar Karácsony. Decemberben egyre rövidebbek a napok, sötét hajnalokon a rorátéra sietők talpa alatt csikorog a hó, köd mögé rejtőzködnek a tompa fényű csillagok. Várakozunk.
A költők álmodnak.
József Attila álmában Mária hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. Ady Endre Karácsony éjszaka a megszülető új világról ábrándozik:
Egy erő hatná á
A nagy mindenséget,

Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…

Pilinszky János – talán ébren van, talán álmodik – látja a Betlehem fölött tüzes fénnyel ragyogó csillagot, átéli a szentséges, titokzatos éj csodáját
Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,
akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.
Magyar Karácsony. Lelkünk mélyén szívünk titkai közé rejtve őrizzük halálunkig a Karácsony esték könnyfátyolos emlékét. Gyermekkorunkból édesanyánk minket körülölelő mosolyát, amikor kitárult az ajtó, s csillogó szemekkel csodáltuk a mennyezetig érő, gyertyafényben, csillagszóró szikrázásban ragyogó karácsonyfát. Felnőttkorunkból, amikor szerelmünkkel először gyújtottuk meg együtt az adventi gyertyát, először díszítettük közösen a karácsonyfát, először énekelte együtt a család a Mennyből az angyalt… Öregkorunkból, amikor már megtanultunk mások boldogságának őszintén örülni.
Írók emlékezete őrzi mindannyiunk számára a karácsonyi történeteket. Móricz Zsigmondnak írás közben összeszorul a szíve, ha arra a karácsony estére gondol, amikor gyerekkorában egy pohár tej jelentette számára a földöntúli boldogságot. Az álmodozó Krúdy Gyula a haldokló Ady Endrével a magyar jövő születéséről beszélgetett 1918 szomorú karácsonyán. Az emlékeiben bujdosó Cs. Szabó László erdélyi kisfiúként Szenteste a képzeletében élő „karácsonyi” oroszlánokat terelgeti nagyszülei ágya alá.
Írástudók történetei: összeszorul a szívünk, álmodunk a jövőről, újra gyerekek leszünk. Magyar Karácsony. Szomorú Karácsony: Arany János töredezett verssorokban 1849. december 25-én letiport, rabságba nyomorított hazánkat siratja.
Magyar Karácsony. Boldog Karácsony: várakozunk, vásárolunk, készülődünk, szeretteinknek szánt ajándékokat csomagolunk, halászlét, töltött káposztát főzünk, bejglit sütünk, karácsonyfát díszítünk, gyertyát gyújtunk, énekelünk…
Mennyből az angyal…


Aztán éjfélkor az áhítatos csöndben megtelik a szemünk könnyel: átéljük a csodát. A gyertyafényes éjszakában – Betlehem fölött mindannyiunk számára utat mutatva ragyog az égi fényű csillag – nem félünk az élettől, nem félünk a haláltól. Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy..


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Könyvet karácsonyra!

`A karácsony úgy érkezik meg minden esztendőben, mint maga a decemberi hónap, havával és téli gondjaival, költészetével. Akár a telet, mintha az ünnepeket is elegendő volna rábíznunk a csillagok járására, hogy a nagy égi mechanizmus engedelmesen, évről évre meghozza számunkra. De ez nem így van. Az ünnep nemcsak ránk köszönt, az ünnepet ki is kell érdemelnünk` – írjaPilinszky János.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Olvasósarok




"A szerző egyik legnépszerűbb regénye egy 12. századi angliai városkában, Kingsbridge-ben játszódik, a történet a katedrális építése körül bonyolódik, melyért a Benedek-rendi szerzetesek küzdenek szinte az egész világgal és még saját, féltékeny egyházukkal is. Mindez egy polgárháború közepén, körülöttük vér, ármány és szerelem.
A könyv oldalain középkori világ kel életre, amely színes, mint egy festmény, és mozgalmas, mint egy jó film. Olvasása közben belemerülünk a háború borzalmaiba, átélhetjük a zsarnokok önkényeskedéseit, a kínzásokat, a gyilkosságokat és a szerzetesi élet keserveit."

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Olvasósarok



A véres és gyönyörű huszadik század története úgy, ahogy azt csak Ken Follett tudja elmesélni. A titánok bukása a század történelmének első húsz, felkavaró éve, amely nemzetek bukását és felemelkedését hozta. A cselekmény középpontjában egy angol arisztokrata, Fitzherbert gróf áll, akinek Elisaveta, orosz hercegnő a felesége. Miközben a gróf a walesi szénbányákban szipolyozza ki a bányászokat, kastélyában uralkodókat és diplomatákat lát vendégül. Ezen diplomaták egyike a rejtélyes Walter von Ulrich gróf, a német követség attaséja, aki beleszeret a gróf szabadgondolkodású húgába. A vendégek közt több különös alak is felbukkan. Egyikük Wilsonnak, az Egyesült Államok elnökének személyi titkára, Amerikában él egy orosz üzletember, Vyalov, akiről mindenki tudja, hogy a szesztilalmat kihasználva tett szert roppant vagyonára. Vyalov szolgálatába szegődik, majd elcsábítja annak lányát Lev Peskov lovász, aki, hamis útlevéllel vándorol ki a Petrográdból. Bátyja, Grigorij Peskov, öntudatos munkás, a kommunista vitakör tagja, majd az 1917-es oroszországi forradalom egyik vezetője. Lenin és a bolsevikok győzelme után komisszárként a Kreml egyik elegáns lakásába költözhet be családjával. Ezeknek a világ különböző részein élő családoknak a sorsa a nagy történelmi események, elsősorban a világháború során egymásba kapcsolódik. A titánok bukása – Ken Follett többi regényéhez hasonlóan – izgalmas, mesterien felépített cselekményű regény, amely megmutatja, hogyan sodródott bele Európa és Amerika az első világégésbe.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Mindenki olvas



Vannak egyszer használatos könyvek, az ember elolvassa őket, talán még tetszik is neki, élvezi, de sejti, hogy soha többé nem veszi a kezébe, akár ott is hagyhatjuk a vonaton a következő utazónak. Vannak viszont többször használatos könyvek, azokra időről időre gusztusunk támad, öt- tíz évenként belelapozunk, esetleg megint elolvassuk, és az a vicc, hogy ezek mindig mások, valahányszor beléjük mélyedünk. Tulajdonképpen csak ilyeneket érdemes tartani otthon, ami a szépirodalmat illeti.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A könyvekről





Inkább legyek szegény egy könyvekkel teli kunyhóban, mint egy olyan király, akiből hiányzik az olvasás szenvedélye.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Umberto Eco: Legendás földek és helyek története


Képzeletünket sosemvolt földek és helyek népesítik be, a hét törpe kunyhójától a Gulliver által felkeresett szigetekig, Salgari indiai útonállóinak templomától Sherlock Holmes Baker Street-i lakásáig.
Többnyire tudjuk persze, hogy ezek a helyek költők és írók fantáziájának a szüleményei csupán. Az emberiség azonban már a legősibb idők óta álmodozott olyan, valóságosnak tartott helyekről is, mint Atlantisz, Mu, Lemuria, Sába királynőjének földjei, János pap országa, a Boldog Szigetek, Eldorádó, a végső Thule, Hyperborea és a Hesperidák országa, a Szent Grál rejtekhelye, a Hegyi Öreg asszaszinjainak sziklaerődje, Eszem-Iszom-ország, Utópia szigete, a Salamon-szigetek és az ismeretlen déli földrész, az üreges Föld belseje, vagy Agarttha titokzatos föld alatti birodalma. E helyek némelyike csupán elbűvölő legendákat és Umberto Eco kötetében is látható pompás ábrázolásokat ihletett, mások a titokvadászok képzeletére hatottak, megint mások pedig utazásra serkentettek, így téve végül valóságosan is új, ismeretlen földek felfedezőivé az illúziók kergetőit.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Magyar Nobel-díjasok

A névre klikkelve lásd fotó.
Lénárd Fülöp (1862-1947) az 1905. - fizikai Nobel-díj: "a katódsugarakkal kapcsolatos munkásságáért".
Bárány Róbert (1876-1936) az 1914. - fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díj kitüntetettje "a vesztibuláris apparátus (egyensúlyszerv) fiziológiájával és kórtanával kapcsolatos munkáiért".
Zsigmondy Richárd (1865-1929) az 1925. - kémiai Nobel-díj kitüntetettje: "a kolloid oldatok heterogén természetének magyarázatáért és a kutatásai közben alkalmazott módszerekért, amelyek a modern kolloidkémiában alapvető jelentőségűek".
Szent-Györgyi Albert (1893-1986) az 1937. - fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díj kitüntetettje: "a biológiai égésfolyamatok terén tett felfedezéseiért, különös tekintettel a C-vitaminra, valamint a fumársav-katalízisére".
Hevesy György (1885-1966) az 1943. - kémiai Nobel-díj kitüntetettje: "a kémiai folyamatok kutatása során az izotópok indikátorként való alkalmazásáért".
Békésy György (1899-1972) az 1961. - fiziológiai vagy orvostudományi Nobel-díj kitüntetettje "a fül csigájában létrejövő ingerületek fizikai mechanizmusának felfedezéséért".
Wigner Jenő (1902-1995) az 1963. - fizikai Nobel-díj: (megosztva) "az atommagok és az elemi részek elméletének fejlesztéséért, kivált az alapvető szimmetriaelvek felfedezéséért és alkalmazásáért".
Gábor Dénes (1900-1979) az 1971. - fizikai Nobel-díj: "a holográfiai módszer feltalálásáért és továbbfejlesztéséért".
Daniel Carleton Gajdusek (1923-2008) Biológiai Nobel-díj, 1976: a kuru betegség vizsgálatáért.
Milton Friedman(1912-2006) Közgazdasági Nobel-díj, 1976: a fogyasztáselemzés, a pénztörténet és -elméletért.
Polányi János (1929- ) az 1986. - kémiai Nobel-díj kitüntetettje: (megosztva) "az elemi kémiai folyamatok dinamikája terén végzett kutatásokért".
Elie Wiesel (1928- ) az 1986. - béke Nobel-díj kitüntetettje: "legfontosabb vezéralak és szellemi vezető volt azokban az időkben, amikor az erőszak, az elnyomás és a fajgyűlölet nyomta rá bélyegét a világ arculatára".
John C. Polanyi (1929-) 1986-os kémiai Nobel-díj: az elemi kémiai folyamatok dinamikájával kapcsolatos felfedezéseiért.
Oláh György (1927- ) az 1994. - kémiai Nobel-díj kitüntetettje: "a karbokation kémiához való hozzájárulásáért".
Harsányi János (1920-2000) az 1994. - közgazdasági Nobel-díj kitüntetettje (megosztva) "a nem-kooperatív játékok elméletében az egyensúly analízis terén végzett úttörő munkásságáért".
Kertész Imre (1929-) a 2002. - irodalmi Nobel-díj kitüntetettje "a Sorstalanság című könyvéért, mely a II. Világháborús deportáltakról szól".
Herskó Ferenc (1937.- )
izraeli biológus. 1965-ben kapott orvosi címet, és 1969-ben PhD címet a jeruzsálemi Hebrew University
Hadassah Faculty of Medicine karán. Jelenleg a Rappaport Family kutatóintézet professzora a Technion-on (Israel Institutite of Technology)
Haifa-ban és a New York University-n patológia profeszor. 2000-ben Albert Lasker-díjat kapott. Aaron Ciechanover-rel és Irwin Rose-zal
megosztva kapta a kémiai Nobel-díjat 2004-ben az ubiquitin-mediálta fehérjebomlás felfedezéséért.
Az ubiquitin-proteaszóma útnak kritikus szerepe van a sejtek homeosztázisának fenntartásában és olyan betegségek kifejlodésében van
szerepe mint:
rák
izom- és idegbetegségek
immunválaszok
cisztikus fibrózis

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A könyvégetés jelenünk félelmetes valósága

Amikor arról beszélünk, hogy a rémálomból valóság lett, akkor nem is a könyvégetésről van szó, hanem arról, hogy mennyire felemészti a tévé (és most már: internet, okostelefon, szociális média) az értelmes, tartalmas interakciót az emberek között – vagy akár magát az életet, úgy általában. A „zombifeleségek”, akik az őket körülvevő tévéfalakból rájuk vigyorgó mesterséges „családjukkal” jobb, sőt, bensőségesebb kapcsolatban vannak, mint az igazival, nem gondolkodnak, nem beszélgetnek, csak locsognak, pletykálnak, vihorásznak – csupa felszín és üresség. Ez 60 éve még túlzónak számíthatott, 60 éve még szatíra lehetett, és figyelmeztetés, ami úgy hangozhatott, hogy „vigyázzatok, mert ide jutunk”. Ma ugyanezt hétköznapoknak és normálisnak hívjuk. És a cím, a hőmérséklet, amin a nyomtatott papír tüzet fog? Ebben Bradbury tévedett. Minek tiltani, és égetni a könyveket, ha egyszer amúgyis egyre kevesebben olvassák őket?
Bradbury látta, hogy hová tart a világ, és benne az ember, és ez az igazi látnoki erő, ez a science fiction esszenciája. Nem az, hogy néhány év múlva repülnek-e már autók, és kilépünk-e a naprendszeren túlra, hanem, hogy hol leszünk, mi, társadalmilag, szociálisan, intellektuálisan, emocionálisan. És főleg: hogy ott akarunk-e lenni.
Az utóbbi kérdésre adott válasz a nagy különbség a Fahrenheit 451 és Orwell 1984-e között, amiket gyakran összevetnek, és gyakran egyenlőségjelet raknak közéjük. Pedig a nyilvánvaló hasonlóságokon túl van egy nagyon fontos különbség: a fókuszpont, az emberi tényező. Orwell egy totalitárius államot ábrázol, amiben minden, még a gondolatok is szabályozottak, és a kormány a legapróbb devianciát is totális szellemi és testi (ebben a sorrendben) megsemmisítéssel bünteti. Az 1984 a hatalomról, az ellene vívott harc hiábavalóságáról, az individuum pusztulásáról szól. A Fahrenheit 451 képe árnyaltabb. És rémisztőbb.
Bradburynél a karhatalom alattomosabb, manipulatívabb, és látszólag nagyobb szabadságot engedélyez a polgároknak. A könyvek ugyan be vannak tiltva, mint egymásnak ellentmondó, zavaros és értelmetlen, a boldogság útjában álló kártékony elemek (az ún. tűzőrök égetik el őket, a sztori egyikükre, Guy Montagra koncentrál, aki fellázad a rendszer ellen), de azon túl a média és a fogyasztói társadalom ereje terelgeti birkanyájként a népet. Nem erőszakkal, hanem normákkal, sugallatokkal, szórakoztatással. Az autók száguldanak, a fiatalok szórakozásból ölik egymást, egyik sportprogram éri a másikat (nagyjából ez lehet a szociális kapcsolatok netovábbja), a tévénézők a semmitmondó műsorok dialógusaiba kapcsolódnak be – minden gyors és felszínes, a lényeg, hogy ötletei és gondolatai ne legyenek senkinek. És ebben az ember a hibás, aki zokszó nélkül fogadja magába ezt a szép új, gondok nélküli világot – míg Orwell a hatalomról írt, addig Bradbury az elnyomottról. Az elnyomó maga olyannyira irreleváns, hogy nem is tudunk meg róla semmi konkrétumot, messze nem egy mindenütt jelenlévő Nagy Testvér, sőt. Totalitarizmus? Nem, a Fahrenheit 451 akár demokráciában is játszódhat, és ez az igazán ijesztő. A média ember- és kapcsolatromboló hatásának ábrázolásával Bradbury megelőzte a korát (a tévé csak épphogy elkezdte robbanásszerű terjeszkedését Amerikában), de az akkoriban aktuális témák is ott vannak a könyvben. Az ország részletesen ki nem fejtett háborúkban áll más nemzetekkel, és a pusztítás réme folyton ott lebeg a jámbor birkacsorda felett, csak az túlságosan el van foglalva a legeléssel, hogy felfogja – hidegháborús paranoia kényelembe, a szabadság és a biztonság hamis érzetébe fojtva. Bradbury hajlik rá, hogy ossza a nézetet, miszerint az elnyomó hatalom szükségszerűen önpusztító, de a kérdés inkább az, hogy a rendszer összeomlása után maga az ember képes-e, akar-e megváltozni, megmenthető-e elcsökevényesedett elméje. A könyvemberek szerint igen, és mi is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a történetvégi tisztítótűzben majd főnixként születik újjá a szabad és gondolkodó civilizáció, de a kényelmetlen érzés nem tágít, a kétségek megmaradnak. A kétségek önmagunkban, az emberben.
A mű ötletét a szerző több saját, korábbi írásából dolgozta tovább (az anekdota szerint egy könyvtári írógépen pötyögte le, amit leginkább azért bérelt félóránként 10 centért, hogy kijuthasson a házból, mert bezárva érezte magát feleségével és kislányával). Mindig is elvetette azokat a máig népszerű elméleteket, amik szerint a könyve a cenzúráról szól – noha az eredeti inspirációt saját bevallása szerint a náci könyvégetésekből és a mccarthyzmusból merítette. Főleg utóbbiból: 1949-ben, amikor fél Amerika a „vörös veszélytől” rettegett, egy rendőr minden ok nélkül megállította őt és barátját egy Los Angeles-i sétán, és megkérdezte tőlük, mi dolguk errefelé. Ettől függetlenül a könyvégetés és a könyv memorizálása a kulturális és társadalmi értékek megőrzése céljából Bradbury már két évvel korábbi, 1947-es, Bright Phoenix című novellájában is jelen van, mint központi téma, az 1951-es The Fireman pedig annak ötleteit, motívumait fejti ki bővebben. Ebből lett aztán a nagyjából kétszer olyan hosszú Fahrenheit 451, ami néhány hónappal a publikációja után a Playboy magazin három számában (1954 március, április, május), folytatásos formában is megjelent – népszerűsége akkoriban főleg ennek volt köszönhető. Ez lett Bradbury első regénye (a neve ekkor már ismert volt, két évvel a Marsbéli krónikák után jelent meg), és mindig is úgy gondolta, hogy ez az egyetlen realitásban gyökerező műve, vagyis sci-fije (egyéb, a valóságtól jobban elrugaszkodott műveit, mint az előbb említett novellafüzért, fantasynek nevezte).
Ezt a realitást Francois Truffaut, az 1966-os moziadaptáció rendezője még tovább fokozta. A francia újhullám egyik jeles, a 400 csapással elhíresült képviselője (sőt, elindítója), akinek ez volt az első színes és első (illetve egyetlen) angol nyelvű filmje, kigyomlált a történetből csaknem minden sci-fi elemet, Faber kis, fülbe helyezhető kommunikátorától a gépesített rendőrkutyákig. (Ellenben kiegészítette a sztorit repülő rendőrökkel, akik meglehetősen banális módon jelennek meg, mindössze néhány másodperc erejéig.) Truffaut ezenfelül néhány ponton megváltoztatta a sztorit (a Julie Christie alakította Clarisse itt nem hal meg, és csatlakozik Montaghoz a könyvembereknél, a háborús pusztítás pedig elmarad), de összességében az eredeti szellemiségéhez abszolút hű adaptációt forgatott – Bradbury maga is szerette, és elismerte. A Fahrenheit 451-ből ezenkívül készült színdarab, rádiójáték, egy 2009-es képregényes adaptáció (meglehetősen hatásos képi világgal) és egy 1986-os stratégiai videójáték is. Utóbbiban maga Bradbury is közreműködött, így a regény afféle „félhivatalos” folytatásnak tekinthető, amiben Montag 5 évvel annak cselekménye után a könyvemberek ügynökeként tevékenykedik a háború által megtépázott, és a tűzőrök abszolút hatalma alá vont New Yorkban.
Maga a könyv a science fiction egyik legnagyobb becsben tartott klasszikusa, ami szépirodalmi igényességű prózájával, roppant érzékletes leírásaival is elismerést szerzett magának, és máig hivatkozási alap a műfajban, sőt, azon kívül is, illetve kitörölhetetlen része a popkultúrának. Alapgondolatát továbbvitte többek közt a 2002-es Equilibrium című sci-fi akciófilm (itt már nem csak könyvek, hanem minden művészet megsemmisítésre ítéltetett, és nem annyira a gondolkodás, mint az érzelem az, ami nemkívánatos), illetve Charlie Brooker jelenleg is futó brit sorozata, a Black Mirror, ami pont az egyén és a média kapcsolatának visszásságait boncolgatja igen ijesztően és hatásosan.
A Fahrenheit 451 megjelenésének 60. évfordulójára az Agave ismét piacra dobta a könyvet (ideje volt egy új magyar kiadásnak, a régiek szinte beszerezhetetlenné váltak), ezúttal öt Bradbury-novella társaságában (Tűz és jég, R, mint rakéta, Einar bácsi, Az időgép, A nyári futás hangja). Lehet élvezni gazdag nyelvezetét, stílusát, izgulni a cselekményén, elgondolkodni a mondandóján, és elszörnyedni rajta, hogy mindez ma már nem science fiction.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

LEVÉL A KÖNYVRŐL



"A könyv a szellemi manna, amelyből mindenki jóllakhatik, az égi táplálék, amely minél inkább fogyasztják, annál több lesz belőle, a bűvös kenyér, amely senkit nem hagy éhen, minden ínségest kielégít, hatalmassá tesz, úgyhogy mindenki az ismeretek tőkése és nagybirtokosa lehet általa, gondolat-milliomos.
A könyv ez a medicina, ez a lelki gyógyszer, amint Osymandias egyiptomi király nevezte; ez a „beteg lelkeknek való füves könyvecske”, amint egy bájos magyar költő nevezte. A könyv, amely tékozlóan odaadja magát, és sohasem fukarkodik, sohasem titkolózik. A könyv, ez az ékszertartó, amelybe a legértékesebbek mentették bele kincseiket. A könyv, mely századok során volt márvány, érc, papirusz, hártya, kéreg, viasz, fatábla, bőr és rongy, de változtatva anyagát mindig megtartotta belső rejtélyes mivoltát. A könyv, ez a tekercs, ez a gyöngy. A könyv, amely az ókorban és a középkorban kolostorok homályában ritka, egyetlen gyémánt volt s a nyomtatás föltalálásával oly általánossá vált, mintha az utcán kavicsként heverne a gyémánt, s a szellemi jólét oly magasra fokozta, mintha gyárilányaink fülében briliáns szikráznék.
A könyv, amely által megismerjük elődjeinket, hírt kapunk a múltból, és nélküle szellemi sehonnaiak lennénk, bitang jöttmentek, akikre nézve nem is léteznék az, amit előttünk a járó testvéreink tapasztaltak és láttak.
A könyv, amelynek segítségével utódjainkkal érintkezünk és üzenünk a jövendőnek. A könyv, amely nem csak azt tette lehetővé, hogy Budapestről New Yorkba és Yokohamába szálljunk, hanem azt is, hogy elzarándokoljunk a Krisztus után való tizennyolcadik századba és benyissunk a Krisztus előtti nyolcadik századba, mint egy szomszédos szobába. A könyv, amely mindenütt jelenlevővé varázsolta a szellemet, megteremtette az emberiség lelki közösségét."

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Olvass el valamit újra meg újra !


Hiszem, hogy amikor valaki könyvet olvas, a fejében megszületik a saját filmje, arcot teremt a szereplőknek, megrendezi a jeleneteket, hallja a hangokat, érzi a szagokat. És pontosan emiatt van az, hogy ha valaki megnézi a filmes változatát egy könyvnek, ami tetszett neki, mindig csalódottan jön ki a moziból, és mindig azt mondja: "a könyv sokkal jobb volt".

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Mennyi boldogság!


A kanadai Alice Munro kapta az irodalmi Nobel-díjat október 10-én. A kortárs novella nagymesterének nevezték az indoklásban, Jonathan Franzen szerint nincs jobb észak-amerikai írónő nála. A magyarul legutóbb megjelent könyvét mutatjuk be. 
Ha valaki csak a cím alapján választ olvasmányt magának, az a Mennyi boldogság!-galeléggé mellényúlhat. A címbeli boldogság ugyanis csak nyomokban bukkan elő Alice Munro angolul 2009-ben (magyarul 2011-ben) megjelent művében, van helyette azonban minden más – gyilkosság, erőszak, szerelmi sokszögek, torz barátságok és különös érdekszövetségek. Meg egy csomó nő, akik a maguk módján próbálnak kievickélni életük mélypontjairól.
A tíz történet ugyanis mind női sztori, még akkor is, ha történetesen éppen férfiak állnak a középpontban. Munro azonban nem enged teret semmiféle szirupos ömlengésnek vagy könnyes picsogásnak, biztos kézzel tartja egyben a történetek vezérfonalát. Már rögtön az elsővel (Dimenziók) arcul csap, és nem kegyelmez a többivel sem.
Pedig ha jobban belegondolunk, nem is történik bennük semmi különös. Egy nő meglátogatja hozzátartozóját az egyik állami intézményben, egy másik üzenetet kap gyerekkori játszótársától, egy harmadik pedig egy könyvdedikálásra látogat. Banális alaphelyzetek. Lennének. Ha Munro ezekből a mindennapi élethelyzetekből finoman, de annál biztosabb kézzel nem bontogatná ki azokat a korántsem hétköznapi drámákat, melyek a kívülállók számára rendszerint láthatatlanok.
Munrónál azonban szerencsére nincs lamentálás, fájdalmas sorsok fölötti búsongás. Tárgy- és tényszerű, miközben nagyon ért ahhoz, hogy egy-egy mondatával megfagyassza a levegőt. A Wenlock Edge című sztoriban egy egyetemista lány például vacsorameghívást kap szobatársa öreg szeretőjének lakására. A férfi azt akarja, hogy olvasson fel neki meztelenül.
„És megkérhetném, ugye megkérhetném, hogy ne tegye keresztbe a lábát?” (93.)
A hatalom és a hatalommal való visszaélés rendszerint vissza-visszaköszön a művekből, ugyanúgy, ahogy a magány, illetve az attól való félelem. Néha úgy tűnik, mintha Munro hőseinek mindenből csak a rossz jutott volna: a szerelemből csak a féltékenység, az anyaságból a gyötrelem, a barátságból a piszkos titkok. A képlet azonban nem ilyen egyszerű: maguk a szereplők sem szimpla papírmasé alakok, Munrónál ugyanis az áldozatról is hamar kiderülhet, hogy ő maga is elkövető, s ezt az érzést csak fokozzák az időnkénti hirtelen perspektívaváltások.
Feszes, kerek szövegek ezek, melyek koherens, jól összerakott egészet alkotnak (az egyetlen kivétel talán a címadó utolsó novella, amely hosszas felvezetés után kurta-furcsa véget ér), és amelyek mindezek mellett nincsenek híján az öniróniának sem. Saját műfajáról Munro például így vall a Fikció című történetben: „A Hogyan kell élnünkráadásul novelláskötet, nem is regény. Ez már magában is csalódás. Valahogy csökkenti a könyv tekintélyét, a szerző mintha csak toporogna az Irodalom kapujában, nem olyan, mint aki biztonságosan beérkezett.” (60.)
Alice Munrónak mindenesetre sokat nem kellett toporognia, hiszen Margaret Atwood mellett hosszú évekig ő volt Kanada egyik legjobb irodalmi „exportcikke”. Igaz, a Nemzetközi Man Booker-díjas írónő legutóbb – paradox módon – éppen akkor került a nemzetközi reflektorfénybe, amikor a nyáron bejelentette, hogy felhagy az írással. Így volt ez egészen tegnapig, amikor is Munrót hivatalosan is „a kortárs novella mesterévé” kiáltották ki.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

NOBEL-DÍJ 2013


 
 
A Svéd Akadémia idén Alice Munrot díjazta a legnagyobb presztízsű irodalmi elismeréssel. A bizottság indoklása szerint a díjat azért Munro kapta, mert "ő a kortárs történetmesélés mestere".
Kanada és a teljes angolszász nyelvterület egyik legnépszerűbb novellistája, számos észak-amerikai és nemzetközi díj birtokosa. A 82 éves Alice Munro első kötete a Boldog árnyak tánca (Dance of the Happy Shades) 1968-ban jelent meg és főkormányzói állami kitüntetésben részesült (Governor General's Award), majd 1971-es következő kötete, az Asszonyok, lányok élete (Lives Of Girls And Women) elnyerte a Kanadai Könyvkereskedők Szövetségének Nemzetközi Könyvdíját, 1980-ban The Beggar Maid című kötetéért pedig Booker-díjra jelölték. Történeteit többször megfilmesítették, többek között Sarah Polley 2006-ban Egyre távolabb címmel rendezett filmet a The Bear Came over the Mountain című novellából.

Első novellája egyetemista korában jelent meg 1950-ben. Iskolai évei alatt pincérként és könyvtári kisegítőként is dolgozott, de az is előfordult, hogy nyári idénymunkaként dohányt szedett a földeken. A szárnyait bontogató írónő két év után otthagyta az egyetemet, és hozzáment James Munróhoz, akivel Vancouverben alapítottak családot.
Három lánya született. Második gyermekét még egynapos korában elvesztette. Kétségbeesetten írt a terhességei alatt, mert azt hitte, hogy utána soha többé nem lett képes. Minden terhessége arra ösztönözte, hogy valami nagy dolgot hozzon létre, mielőtt a gyereke megszületik. Azt mondja, igazából semmi nagy dolgot nem vitt véghez, de nem lett igaza.

1963-ban férjével és két lányával a kanadai Victoriába költöztek, ahol Munro's Books néven nyitottak egy könyvesboltot, mely a mai napig nyitva áll az olvasók előtt. Munro néhány évvel később elvált férjétől, és visszatért egykori egyetemének (University of Western Ohio) berkeibe, ahol zavartalan körülmények között dolgozhatott a művein. 1976-ban újra férjhez ment a geográfus Gerald Fremlinhez.2009-ben elnyerte a Nemzetközi Booker-díjat. Alice Munro bár elsősorban novellistaként ismert, műveit mégis olyan mélység, precizitás és bölcsesség jellemzi, amelyre számos regényíró egész életében csak törekedni tud. Olvasásával mindig olyan új és új dolgokat fedezünk fel, amelynek még csak a létezéséről sem tudtunk.

A Nobel történetében eddig 12 nő nyerte el az elismerést, Munro a tizenharmadik.

A díj bejelentése után készült rövid interjúban Peter Englund, a Nobel-bizottság titkára elmondta, hogy bár Munro rövid történetekben, mégis hihetetlenül pontosan tudja bemutatni az emberek közötti kapcsolatokat, anélkül, hogy ítélkezne felettük. "Kis emberek nagy érzéseiről ír - mondják róla sokan." Legutolsó kötete önéletrajzi ihletésű, tavaly jelent meg. Az ötvenes években kezdett el írni, első novelláskötete '68-ban jelent meg. Egyetlen regényt írt eddig, magyarul Asszonyok, lányok élete címmel jelent meg, többi könyve novelláskötet.A bizottság indoklása szerint a díjat azért Munro kapta, mert "ő a kortárs történetmesélés mestere".

Eddig megjelent kötetei:

Dance of the Happy Shades – 1968
Lives of Girls and Women – 1971
Something I've Been Meaning to Tell You – 1974
Who Do You Think You Are? – 1978
The Moons of Jupiter – 1982
The Progress of Love – 1986
Friend of My Youth – 1990
Open Secrets – 1994
The Love of a Good Woman – 1998
Hateship, Friendship, Courtship, Loveship, Marriage - 2001
Runaway – 2004
The View from Castle Rock – 2006
Too Much Happiness – 2009
Dear Life – 2012

Magyarul megjelent kötetei - itthon a Park Kiadó jelenteti meg Munro könyveit:

Mennyi boldogság (2011)

A Munrótól már megszokott pontos, szikár, múltidéző szövegek vakmerőbbek és provokatívabbak, mint valaha. Az öntörvényűek, a társadalmon kívüliek és a betegek mellett ezúttal felbukkannak a józanok és átlagosak is, akiknek életét az előbbiek visszafordíthatatlanul megváltoztatják. "John Updike halála óta Alice Munro az, akitől megtudhatjuk, mi a helyzet az amerikai (kanadai) kisvárosban, mit éreznek a jól fésült utca lakói, mitől szenvednek és mire vágynak.

----------------------------------

Asszonyok, lányok élete (2009)

Az önéletrajzi ihletésű Asszonyok,lányok élete Alice Munro egyetlen regénye, amely egy kislány fiatal nővé serdülését követi nyomon az 1940-es évek kanadai kisvárosában, Ontario tartományban. Az elbeszélő, Dell a város és a bozótvidék határán, ezüstróka-tenyésztő apja farmján éli kisgyerekkorát, ahol öccsével és családi barátjukkal, alkalmazottukkal, a különc Benny bátyámmal tölti ideje java részét. Amikor iskolásként a városban kezd élni, szinte csak nők veszik körül: anyja, egy határozott gondolkodású, a kisvárosi normákat áthágó asszony, aki enciklopédiát árul a helyi gazdáknak; albérlőjük és barátnőjük, a szabados életvitelű postáskisasszony és Dell iskolatársa, Naomi, akivel megosztja és átéli a kamaszkor félelmeit és féktelenkedéseit. Velük együtt vagy éppen ellenükben keresi Istent, tapasztalja meg a szerelmet és a szexualitást, próbálja megtalálni a saját útját és szerepét, miközben végig megmarad a kisvárosi élet bölcs és szellemes megfigyelőjének. Dell nyolc története megindító, mégis humoros beszámoló asszonyok és lányok életéről, a társadalmi korlátok elleni kisebb-nagyobb lázadásokról, a női szerepek változásairól, a felnőtté válás naposabb és árnyékosabb pillanatairól. Alice Munro regényét sokan Joyce Ifjúkori önarcképe női változatának, 20. századi Jane Eyre-nek, a fejlődésregény megújításának tekintik. Az Asszonyok, lányok élete megjelenése után Kanadában elnyerte az év könyve díjat, 1994-ben pedig tévéfilm készült belőle.

A Literán is megjelent Bényei Tamás a Műútnak írt kritikája a könyvről, ebből idézünk:

"Ha egy regény már a címében jelzi, hogy témája a nők élete, azzal — legalábbis magyarországi kontextusban — a szöveg korlátozottságát (kisszerűségét, trivialitását, parcialitását stb.) jelzi. Elég ránézi kötelező olvasmányaink listájára (vagy könyvvásárlási szokásainkra), és láthatjuk, mennyire mélyen beivódott irodalom (és élet-)szemléletünkbe a New York-i pszichiáter felfogása: ami a fiúkkal (férfiakkal) történik, az potenciálisan önmagában egyetemes érvényű, mindenki számára fontos, míg az asszonyok, lányok élete eleve csak a címben megnevezett olvasókat érdekli.
Ez azonban nem minden; érdemes röviden szemügyre venni a magyar és az angol cím (Lives of Girls and Women) közötti különbségeket is. A kiváló magyar fordító, Mesterházi Mónika két helyen változtatott az eredeti címen; az egyik változás tudatos döntés eredménye, a másik a két nyelv szerkezetéből adódó kényszerűség. A fordító — talán hogy az olvasó ne gondolhasson a rossz emlékű Lányok, asszonyok című szocreál magazinra — először is megfordította a cím eredeti, időrendet követő sorrendjét, s így az „asszony" már nem a „lány" után következő életszakasz jelzője, hanem mintegy általános kategória (az angolban egyébként a „women" szó alapvetően nőt jelent, illetve felnőtt nőt, hiányzik belőle a férjezettség konnotációja). A másik változtatás valóban elkerülhetetlennek tűnik: míg az eredeti cím lányok és nők „életeiről" beszél, addig a magyarban ez a megoldás nagyon erőltetett lett volna, és maradt az egyes szám, amely viszont egynemű, homogén — na jó, asszonyok és lányok csoportjából álló — kategóriává változtatja a nőket. Az asszonyoknak és lányoknak van valami sajátos élete, amely egyrészt különbözik a férfiakétól, másrészt viszont önmagán belül egységes. Munro regénye pedig nem egyszerűen a sajátosan női testi és lelki tapasztalat megörökítése, hanem épp arról szól — néha hosszabb portrék, néha pár mondatban felvázolt sorsok segítségével —, mennyiféle különböző női (asszonyi, lányi) élet lehetséges (még akkor is, ha a gyakorlatban a képzeletbeli életek általában bizonyos sémákba rendeződnek). A regény egyik legnagyszerűbb vonása — amely csak annak számára meglepő, aki nem olvasta Munro zseniális novelláit — épp az, hogy egy poros és unalmas kanadai kisváros életében is meglátja a sokféleséget, varázslatosan mondva újra azt a közhelyet, hogy annyi világ van, ahány tudat.

A cím tehát feminista módon is olvasható — erre utal az is, hogy a regényben a kifejezés épp a főszereplő felvilágosult és a nőjogi küzdelemben is részt vevő anyjának szájából hangzik el (212–213), ezt az olvasatot azonban számtalan elem bizonytalanítja el — többek közt a főszereplő-elbeszélőt édesanyjához fűző ellentmondásos kapcsolat." ---> FOLYTATÁS

-----------------------------------

Egy jóravaló nő szerelme (2009)

A szerelem áll Alice Munro nyolc történetének középpontjában: az, hogy mi mindent meg nem tesznek érte az emberek, hogyan viselkednek, ha megszerzik, akire vágytak, hogyan hagyják, hogy elsodorja őket a szenvedély, és milyen árat kell fizetniük érte.
Hősei: a lányok, a nők és az asszonyok Kanada kisebb és nagyobb szigetein, városaiban titkok, hazugságok és elfojtások között élik mindennapjaikat, próbálják megérteni jelenüket, egykori döntéseiket, melyek következményeit egy életen át viselik. Személyiségük varázsa jórészt abból a bátorságból ered, amellyel képesek őszintén szembenézni a múltjukkal, képesek átélni a változás és az elmúlás érzését, hogy előbb vagy utóbb, így vagy úgy valamiféle derűs nyugalommal megbékéljenek sorsukkal.

Részlet A gyerekek maradnak című novellából:

Pauline még ki sem nyitotta a szemét, máris tudta, hol van. Semmi nem lepte meg. Aludt, de nem olyan mélyen, hogy bármit elengedjen.
Briant a főépület parkolójában várta meg a gyerekekkel, és elkérte tőle a slusszkulcsot. Azt mondta, ott a szülei előtt, hogy valamire még szüksége van Campbell Riverből. Brian megkérdezte, mire. És van-e pénze.
– Semmi különösre – magyarázta, hogy Brian azt hihesse, tamponra vagy fogamzásgátlóra, amit nem akar a nevén nevezni. – Van.
– De tankolnod is kell – figyelmeztette Brian.
Később beszélnie kellett vele telefonon. Jeffrey azt mondta, neki kell felhívnia.
– Mert tőlem nem fogadná el. Azt hinné, hogy elraboltalak, vagy ilyesmi. Nem hinne nekem.
De a legfurcsább az volt, hogy Brian mintha azonnal elhitte volna. Ugyanott állt, ahol korábban Pauline, a főépület előcsarnokában – a bingó már véget ért, ott mentek el mellette az emberek, Pauline hallotta őket, jöttek ki az étteremből, vacsora után – és Brian azt hajtogatta: „Aha. Aha. Aha. Oké." Nyilván uralkodnia kellett a hangján, de mintha a fatalizmus vagy a balsejtelem olyan forrásából merített volna hozzá, hogy az messze nem volt indokolt.
Mint aki végig tudta, egész végig, hogy mi történik Pauline-nal. ---> FOLYTATÁS

Csend, vétek, szenvedély (2007)

Csend, vétkek, szenvedély című műve, mely nyolc történetet fog egybe, 2004-ben felkerült a New York Times tíz legjobb könyvének listájára.

Alice Munro novellái gyakran egy-egy regényt sűrítenek magukba, prizmásan mondják el történetüket, amelyek időben egymástól távol eső (sorsfordító) epizódokból, a novella különböző szereplőinek nézőpontjából, a napló- vagy levélforma és a narráció váltogatásából rajzolódnak ki. Többnyire határterületen játszódnak: a lázadás és a biztonság, a szabadság és a boldogság, a józan unalom és az életveszélyes szenvedély, a bizalom és a naiv hiszékenység, az igazság és a hazugság, a sors és a véletlen, a lehúzó környezet és a személyes döntés, a jelen és a múlt, a racionalizmus és a fanatizmus, a természet feletti képességek és az olcsó csalások határán. A valóságban pedig valamilyen kisvárosban, ahol hőseiket a kitörés vágya, a lázadás, vagy visszatekintve a megérteni vágyás motiválja.
Néha nem is tudjuk, melyik szereplőre figyeljünk, ki a hőse az írásnak, de az igazi főszereplő általában az, akinek a tudatában, lelkében összeáll a mások vagy akár a maga sorsa. A főhős egy-egy idős asszony, egykori későn érő, a környezetéből kiemelkedni vágyó lány, aki valamilyen véletlen hatására vagy tudatosan tér vissza a múltjához - gyakran a konkrét földrajzi térbe is -, hogy felidézze, megértse, feldolgozza, ami vele vagy a körülötte élőkkel történt.

Részlet a Hamarosan című novellából:

Juliet elmesélte Samnek:
– Azt mondta, szerinte gyalázat volt, amit veled műveltek.
– Igen? Tényleg? És te mit feleltél neki?
– Nem tudtam, mit mondjak. Fogalmam sem volt, mire céloz. De nem akartam, hogy feltűnjön neki.
– Nem.
Juliet leült az asztalhoz.
– Innék valamit, de a whiskey-t nem szeretem.
– Szóval most már te is iszol?
– Bort. Magunk csináljuk a borunkat. Mint mindenki az öbölben.
Mire Sam előadott neki egy viccet, amelyet korábban sosem mondott volna el neki. Egy házaspárról szólt, akik bemennek egy motelba, és azzal ért véget: „Hát most ugyanaz a helyzet, mint amit a lányoknak szoktam mondani a vasárnapi iskolában: az embernek nem kell innia meg dohányoznia, ha jól akarja magát érezni." ---> FOLYTATÁS

-------------------------------------

Szeret, nem szeret (2006, 2009)

Kilenc nő, kilenc sors, kilenc történet. A látszólag hétköznapi, ártalmatlan történetek egy életre rabul ejtik az olvasót, de ennél szebb rabságot senki sem kívánhatna magának. Alice Munro kitűnő novellista. Rengeteget tud az emberekről, ironikus és megbocsátó, stílusa áttetsző, a szerző szinte együtt él a hőseivel. Ezért is hiteles.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

MESEVILÁG




Károlyi Imre: A láthatatlanná vált királyfi


A népmesékből tudjuk, ahhoz, hogy minden szép és jó legyen, egy kis királyfinak minimum le kell győznie a sárkányt, túl kell járnia az ördög eszén, ha szerencséje van, segítségére siet a táltos paripája, esetleg egy csúf öregasszony. Ezekből az elemekből építkezik Károlyi Imre meséje. Naphold királyfi édesapjának segít a királyság irányításában. Eljön az idő, amikor a király átadná az ország vezetését, ezért felszólítja a fiát, hogy járja helyette a vidéket, és ahol kell, tegyen igazságot. Próbatételek, szépséges királykisasszony, népmesei szörnyek, boldog és tanulságos lezárás.

Nagy Zita árnyékrajzai kifejezetten hatásosak: az ördögfiókák sziluettjei félelmetesen hatnak, ugyanakkor a fekete flekkek pajkosságot, esetlenséget is sugároznak. Az ősi népmesék és a 18-19. századra jellemző árnyékképek ötvözése még csak nem is anakronisztikus: párosuk a népmesegyűjtés aranykorát, a Grimm fivérek idejét idézi fel. Gyereknek és felnőttnek is érdekes élmény.

Stian Hole: Garmann nyara


A legenyhébb negatív jelző, amit hallottam már a Garmann nyaráról, a visszatetsző és a bizarr volt. Közhely, hogy a gyerekek szeretik a bizarr dolgokat. De tényleg bizarr volna ez a könyv? A szeretetteljes mese egy hatéves, iskolakezdés előtt álló kisfiú és három idős hölgy élete között von párhuzamotA kollázs technikával készült illusztrációk, hasonlóan a mese szövegéhez, nem szépítenek, nem idealizálnak: Garmann úgy néz ki, mint az átlagos hatévesek, a nénik fogsora úszik a pohárban, Garmann fél az ismeretlen iskolától, a felnőttek az elmúlástól. Érdekes, mi miatt láthatja egy felnőtt visszatetszőnek ezt a könyvet. Mert Stian Hole norvég grafikus ki meri mondani, hogy az idősek ráncosak, hajlottak? Mert a kisfiú – legyen bár szőke is – soványka, maszatos, itt-ott még horzsolásai is vannak? A bátor királyfik és szépséges királykisasszonyok mellett miért ne volna helyük a szorongó kisfiúknak és a zsugorodó, protézises nagynéniknek is?


A mesekönyvek illusztrációi gyakran elvontnak, felnőtt szemmel nézve inkább félelmetesnek, ridegnek, nem gyereknek valónak látszanak. A szöveggel együtt (vagy akár csak második belelapozásra) azonban mégis harmonikus, szerethető vagy legalábbis pontos lesz az összkép. Nem lehet megúszni, hogy ne beszéljünk a gyerekekkel a félelmetes, rettegett, szomorú dolgokról. A gyerekirodalom segíthet feldolgozni azokat a témákat, amik nagyon nehezen megfogalmazhatók, de mégis meg kell érteni őket. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Olvasnivaló








Néha kezembe akad egy-egy ilyen régi kötet, amit nagyon nem bánok. A sok új és szép kiadás mellett jó néha olyat is olvasni, ami már akkor megjelent, amikor én még meg sem születtem.
A példány, amit kölcsönkaptam, mindössze 98 forintba került- hihetetlen, ugye? Ma mit kapunk ennyi pénzért?? Könyvet biztosan nem.
Amit sajnálok a könyvvel kapcsolatban az az, hogy rövid, a másik dolog pedig, hogy nincs új kiadása Ezt azért sajnálom, mert így sokkal több emberhez jutna el ez a remek történet, amiben nincs se boldogság, se vidámság, de a sok szomorúság mellett, van benne valami életszagú, valami nyers, ami miatt kíváncsiak vagyunk rá.
1935-ben halálra ítélnek egy fiatal férfit, Robertnek azért kell meghalnia, amiért segített meghalni valaki másnak, egy lánynak, Gloriának.
Hogy, hogyan zajlott a gyors, tőmondatokban ábrázolt bírósági ügy, hogy mi zajlott a gyilkosság előtt, ezt foglalja össze a vékonyka kötet.
Robert és Gloria véletlenül ismerkednek meg, mindkét fiatalnak nagyra törő vágyai vannak, Gloria színésznőnek, Robert filmrendezőnek készül, semmijük sincs, csak az álmaik. A napi többszöri étkezés, ingyen ruha, és a fődíj miatt beneveznek egy maratoni táncversenyre.
„Rollo belefújt a sípjába, a közönség izgatottan felugrált. A maratoni táncversenyek közönségét nem kell fokozatosan felkészíteni. Ha történik valami, azonnal a tetőfokára hág az izgalom. Ebben a tekintetben a táncverseny éppen olyan, mint egy bikaviadal.”
1935-ben vagyunk, az Egyesült Államokban, egy tengerparti nyaralóhelyen. Egy több hétig tartó kegyetlen, gladiátori küzdelem résztvevője a kisregény két fiatal főhőse: Robert Syverten és Gloria Beatty. A regény időtállásának, modernségének bizonyítéka, hogy 1970-ben film készült belőle, mely nemcsak a harmincas évek válsághangulatát idézi, hanem a mai Amerikáét is.
A verseny nemcsak lötyögést jelent a színpadon, a szervezők hihetetlen dolgokat találnak ki, hogy minél népszerűbb legyen az esemény. Majd két óra táncolás után, csupán tíz perc pihenő jut, ezen kívül esténként versenyfutást is rendeznek, ahol az utolsó pár kiesik a versenyből.. de van itt esküvő is, sőt minden páros örül ,ha patronáló áll mellé, így juthatnak ruhához, de akár ingyen sörhöz is.
"Az a baj, hogy pont olyan ez az egész, mint egy körhinta. Amikor kiszállunk belőle, pontosan ott vagyunk, ahonnét elindultunk."
Gloria és Robert karaktere remek lett, akárcsak a Santa Monica-i táncverseny érzékeltetése is. (Vajon, tényleg rendeztek akkoriban ilyen maratoni táncversenyeket??)
A pici könyvben megannyi dráma rajzolódik ki. A küzdelem, az életben maradás, a felszínen maradás drámai történetét olvashatjuk a könyv lapjain. Feledhetetlen élmény ugynúgy, mint a belőle készült film.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Olvasnivaló


Nem sokkal az idei Oscar-díj átadás után láttam a könyvből készült filmet, nem bírtam kivárni, hogy az általam preferált sorrendet betartsam (-előbb a könyv, aztán a film)! Tartottam tőle, hogy esetleg csalódást okozhat ezután a könyv, illetve többen jelezték, a regényben a filmhez képest még nagyobb szerepe van az amerikai focinak.Pat Peoples nem egyszerű ember, impulzuskontroll-problémái miatt hosszú időre pszichiátriára kerül, hogy egész pontosan miért, az előtte is csak később válik világossá. De néhány dologban egészen mélyen hisz: hogy felesége, Nikki visszatér hozzá, hogy kemény munkával "jobb emberré" válhat, és sikerül a napos oldalon maradnia. Nincs egyszerű dolga, mert a saját "nehéz természete" mellett még látszólag a környezete is akadályozza ebben: rideg, zárkózott apja, egy mindig rosszkor felbukkanó Kenny G. dal, és egy hibbant lány a szomszédból, akit Tiffanynak hívnak. Nekünk nincs más dolgunk mint drukkolni Pat-nek, hogy végül megtalálja a boldogságát.A fent megfogalmazott kételyeimre rácáfolva a könyv szinte az első percben beszippantott. Pat egyszerű gondolkodása és elszántsága egyszerre mosolyra fakasztó és megható. Szerettem a könyv stílusát, szerettem az egyszerű mondatokat, szerettem a karaktereket (különösen a hibbant lányt, a pszichiátert és az anyukát), és a meccseket. Korábban tartottam tőle hogy a fociról szóló részeket unni fogom, de minden percét élveztem, és szinte sajnáltam, hogy én nézőként nem tudok ennyire rajongani a sportért, és nem vagyok egy csapat rajongótáborának sem tagja. A történetben ábrázolt mélypontok ellenére a könyvnek maximálisan optmista kicsengése van, ami talán kissé félrevezető lehet. Azt gondolom az életben ritka a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" típusú végkicsengés, és Pat-nek is újra meg újra meg kell majd vívnia a maga csatáit önmagával, de én úgy képzelem, és úgy hiszem, a végén mindig győzedelmeskedni fog!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Olvasnivaló





"Ha van valami ami a szívedet nyomja, soha ne fojtsd magadba. Mondd el a csillagoknak!"

A Mondd el a csillagoknak! kb. 530 oldal, amit majdnem egy nap alatt olvastam el, igaz nem voltak itthon a gyerekek, de több órán keresztül vásárolni is voltam. A lényeg, hogy lekötötte a figyelmemet, nem néztem az oldalszámot, hogy hol tartok, izgultam, s kíváncsi voltam. Olvastatta magát, amit nem minden tud elérni a mostani finnyás korszakomban. Tény, hogy a harmadik negyedben valami sok volt, a sok esemény zavart egy kicsit, valami nem kellett volna, de végül kerek egész lett, és mindenre válasz is érkezett.
A könyv egyik megközelítés szerint: történet egy testvérpárról, lányokról, akik egy tragédia miatt a nagyszülők felügyelete alá kerülnek. Az itteni élet teljesen különbözőképpen éri őket a hatásokkal, a kapcsolatokkal, de bárhogy is történnek az események, kiderül, hogy a látszat kicsit csalhat is akár. Lydia és Valeria távolodása és egymásra találásának története. Lydia, az idősebb testvér, aki 9 évesen kerül a nagyszüleihez, aki önmagát hibáztatja a bekövetkezett tragédia miatt, aki önmagát hibáztatja a folyamatosan elszenvedett események miatt, akinek két barátja van: egy kisfiú Noah és Lottie nővér, aki folyamatosan próbálja túlélni a jelent és céltudatosan elérni a tervezett jövőjét, miközben a kb. 7 évvel fiatalabb húgát is óvni próbálja.
Másik megközelítés szerint: két problémákkal rendelkező, nem a szülőknél nevelkedő gyerek, egy fiatal lány és egy fiatal fiú egymásrautaltsága, barátsága majd szerelme, és az elszakadásuk története.

Tetszett, őszintén mondom. Azt hittem, hogy egy szerelmes csöpögős történetet fogok olvasni, pedig a fülszöveg sem sejtette ezt, valahogy mégis vonakodva kezdtem neki.
Lydia önfeledt velencei életét egy titokzatos fiatal férfi felbukkanása zavarja meg, aki életre kelti az asszony rég lezártnak hitt múltját.
Lydiát és húgát a vidéki nagyszülők nevelik fel, akiktől nem sok szeretetet kapnak. Így a két lány hamar megtanulja; ne bízz senkiben, és tartsd meg a titkaidat!
A szerelem is korán köszönt rá, amikről diáklányként még nem sejti, hogy egyszer sokkal többet jelent majd számára, mint, múló szenvedélyt…
A régmúlt árnyai azonban nem hagyják nyugodni: érett nőként kénytelen szembenézni az egykor történtek következményeivel, és talán új fejezetet nyitni az életében, hiszen sosem késő.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Olvasnivaló




„Szívből remélem, hogy ennek a könyvnek olvastán visszamosolyog rám az olvasó is. Persze, kell néha mosolyszünet. Mert ha szünet nélkül mosolygunk, akkor – ahogy mondani szokás: úgy maradunk – és mosolyunk elveszti jelentését. Ezért ebben a könyvben lesznek mosolyszünetek is.”
Janikovszky Éva könyveit (ezt pedig különösen) olyan olvasni, mintha a szerző családi fényképalbumát nézegetnénk. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire bensőséges kapcsolat alakulhat ki két ember között, akik nem is ismerik egymást. Ahogy haladunk fejezetről fejezetre, egyre erősödik az az érzés, mintha Janikovszky Éva ott ülne mellettünk a szobában, és kedves hangján maga mesélné el a történeteket. Amik bizony gyakran csalnak mosolyt az ember arcára – a címben szereplő felszólítás nélkül is.
A sorok szinte sugározzák magukból azt a szemléletet, miszerint az élet nehéz pillanataiban is meg lehet találni az okot egy kis vidámságra, néhány kedves szóra, vagy akár csak egy barátságos mosolyra. Ha ez sikerül, kétszeresen is gazdagabbak leszünk. Először azért, mert segítünk önmagunknak a rossz hangulat leküzdésében, másrészt lehetséges, hogy egy másik embert is visszarántunk a kétségbeesés szakadékának széléről.
A könyv minden egyes szava azt a fajta derűt sugározza, amely azon bölcsek sajátja, akik elfogadják és szeretik embertársaikat, akik nem kioktatják vagy példabeszédekkel ostorozzák a többieket, hanem saját életüket bemutatva osztják meg a világgal emlékeiket, és részben „önmagukat” is. Istenem, mennyire hiányzik.
„Tavaly egy fiatal, hosszú hajú nő költözött a szemközti lakásba. Naphosszat az ablakban könyököl és cigarettázik. Valahányszor kinézek az ablakon, őt látom. A fiatal nő nem tudhatja, hogy valaha mi négyen laktunk itt, a férjemmel, a fiammal, anyámmal. Aztán csak hárman. Aztán ketten. Most, ha idenézne, már csak egy öregedő asszonyt látna. De nem néz ide. Az utcát kémleli a magasból. Vár valakit. És hamarosan úgyis elköltözik.”

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS