Olvass el valamit újra meg újra !


Hiszem, hogy amikor valaki könyvet olvas, a fejében megszületik a saját filmje, arcot teremt a szereplőknek, megrendezi a jeleneteket, hallja a hangokat, érzi a szagokat. És pontosan emiatt van az, hogy ha valaki megnézi a filmes változatát egy könyvnek, ami tetszett neki, mindig csalódottan jön ki a moziból, és mindig azt mondja: "a könyv sokkal jobb volt".

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Mennyi boldogság!


A kanadai Alice Munro kapta az irodalmi Nobel-díjat október 10-én. A kortárs novella nagymesterének nevezték az indoklásban, Jonathan Franzen szerint nincs jobb észak-amerikai írónő nála. A magyarul legutóbb megjelent könyvét mutatjuk be. 
Ha valaki csak a cím alapján választ olvasmányt magának, az a Mennyi boldogság!-galeléggé mellényúlhat. A címbeli boldogság ugyanis csak nyomokban bukkan elő Alice Munro angolul 2009-ben (magyarul 2011-ben) megjelent művében, van helyette azonban minden más – gyilkosság, erőszak, szerelmi sokszögek, torz barátságok és különös érdekszövetségek. Meg egy csomó nő, akik a maguk módján próbálnak kievickélni életük mélypontjairól.
A tíz történet ugyanis mind női sztori, még akkor is, ha történetesen éppen férfiak állnak a középpontban. Munro azonban nem enged teret semmiféle szirupos ömlengésnek vagy könnyes picsogásnak, biztos kézzel tartja egyben a történetek vezérfonalát. Már rögtön az elsővel (Dimenziók) arcul csap, és nem kegyelmez a többivel sem.
Pedig ha jobban belegondolunk, nem is történik bennük semmi különös. Egy nő meglátogatja hozzátartozóját az egyik állami intézményben, egy másik üzenetet kap gyerekkori játszótársától, egy harmadik pedig egy könyvdedikálásra látogat. Banális alaphelyzetek. Lennének. Ha Munro ezekből a mindennapi élethelyzetekből finoman, de annál biztosabb kézzel nem bontogatná ki azokat a korántsem hétköznapi drámákat, melyek a kívülállók számára rendszerint láthatatlanok.
Munrónál azonban szerencsére nincs lamentálás, fájdalmas sorsok fölötti búsongás. Tárgy- és tényszerű, miközben nagyon ért ahhoz, hogy egy-egy mondatával megfagyassza a levegőt. A Wenlock Edge című sztoriban egy egyetemista lány például vacsorameghívást kap szobatársa öreg szeretőjének lakására. A férfi azt akarja, hogy olvasson fel neki meztelenül.
„És megkérhetném, ugye megkérhetném, hogy ne tegye keresztbe a lábát?” (93.)
A hatalom és a hatalommal való visszaélés rendszerint vissza-visszaköszön a művekből, ugyanúgy, ahogy a magány, illetve az attól való félelem. Néha úgy tűnik, mintha Munro hőseinek mindenből csak a rossz jutott volna: a szerelemből csak a féltékenység, az anyaságból a gyötrelem, a barátságból a piszkos titkok. A képlet azonban nem ilyen egyszerű: maguk a szereplők sem szimpla papírmasé alakok, Munrónál ugyanis az áldozatról is hamar kiderülhet, hogy ő maga is elkövető, s ezt az érzést csak fokozzák az időnkénti hirtelen perspektívaváltások.
Feszes, kerek szövegek ezek, melyek koherens, jól összerakott egészet alkotnak (az egyetlen kivétel talán a címadó utolsó novella, amely hosszas felvezetés után kurta-furcsa véget ér), és amelyek mindezek mellett nincsenek híján az öniróniának sem. Saját műfajáról Munro például így vall a Fikció című történetben: „A Hogyan kell élnünkráadásul novelláskötet, nem is regény. Ez már magában is csalódás. Valahogy csökkenti a könyv tekintélyét, a szerző mintha csak toporogna az Irodalom kapujában, nem olyan, mint aki biztonságosan beérkezett.” (60.)
Alice Munrónak mindenesetre sokat nem kellett toporognia, hiszen Margaret Atwood mellett hosszú évekig ő volt Kanada egyik legjobb irodalmi „exportcikke”. Igaz, a Nemzetközi Man Booker-díjas írónő legutóbb – paradox módon – éppen akkor került a nemzetközi reflektorfénybe, amikor a nyáron bejelentette, hogy felhagy az írással. Így volt ez egészen tegnapig, amikor is Munrót hivatalosan is „a kortárs novella mesterévé” kiáltották ki.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

NOBEL-DÍJ 2013


 
 
A Svéd Akadémia idén Alice Munrot díjazta a legnagyobb presztízsű irodalmi elismeréssel. A bizottság indoklása szerint a díjat azért Munro kapta, mert "ő a kortárs történetmesélés mestere".
Kanada és a teljes angolszász nyelvterület egyik legnépszerűbb novellistája, számos észak-amerikai és nemzetközi díj birtokosa. A 82 éves Alice Munro első kötete a Boldog árnyak tánca (Dance of the Happy Shades) 1968-ban jelent meg és főkormányzói állami kitüntetésben részesült (Governor General's Award), majd 1971-es következő kötete, az Asszonyok, lányok élete (Lives Of Girls And Women) elnyerte a Kanadai Könyvkereskedők Szövetségének Nemzetközi Könyvdíját, 1980-ban The Beggar Maid című kötetéért pedig Booker-díjra jelölték. Történeteit többször megfilmesítették, többek között Sarah Polley 2006-ban Egyre távolabb címmel rendezett filmet a The Bear Came over the Mountain című novellából.

Első novellája egyetemista korában jelent meg 1950-ben. Iskolai évei alatt pincérként és könyvtári kisegítőként is dolgozott, de az is előfordult, hogy nyári idénymunkaként dohányt szedett a földeken. A szárnyait bontogató írónő két év után otthagyta az egyetemet, és hozzáment James Munróhoz, akivel Vancouverben alapítottak családot.
Három lánya született. Második gyermekét még egynapos korában elvesztette. Kétségbeesetten írt a terhességei alatt, mert azt hitte, hogy utána soha többé nem lett képes. Minden terhessége arra ösztönözte, hogy valami nagy dolgot hozzon létre, mielőtt a gyereke megszületik. Azt mondja, igazából semmi nagy dolgot nem vitt véghez, de nem lett igaza.

1963-ban férjével és két lányával a kanadai Victoriába költöztek, ahol Munro's Books néven nyitottak egy könyvesboltot, mely a mai napig nyitva áll az olvasók előtt. Munro néhány évvel később elvált férjétől, és visszatért egykori egyetemének (University of Western Ohio) berkeibe, ahol zavartalan körülmények között dolgozhatott a művein. 1976-ban újra férjhez ment a geográfus Gerald Fremlinhez.2009-ben elnyerte a Nemzetközi Booker-díjat. Alice Munro bár elsősorban novellistaként ismert, műveit mégis olyan mélység, precizitás és bölcsesség jellemzi, amelyre számos regényíró egész életében csak törekedni tud. Olvasásával mindig olyan új és új dolgokat fedezünk fel, amelynek még csak a létezéséről sem tudtunk.

A Nobel történetében eddig 12 nő nyerte el az elismerést, Munro a tizenharmadik.

A díj bejelentése után készült rövid interjúban Peter Englund, a Nobel-bizottság titkára elmondta, hogy bár Munro rövid történetekben, mégis hihetetlenül pontosan tudja bemutatni az emberek közötti kapcsolatokat, anélkül, hogy ítélkezne felettük. "Kis emberek nagy érzéseiről ír - mondják róla sokan." Legutolsó kötete önéletrajzi ihletésű, tavaly jelent meg. Az ötvenes években kezdett el írni, első novelláskötete '68-ban jelent meg. Egyetlen regényt írt eddig, magyarul Asszonyok, lányok élete címmel jelent meg, többi könyve novelláskötet.A bizottság indoklása szerint a díjat azért Munro kapta, mert "ő a kortárs történetmesélés mestere".

Eddig megjelent kötetei:

Dance of the Happy Shades – 1968
Lives of Girls and Women – 1971
Something I've Been Meaning to Tell You – 1974
Who Do You Think You Are? – 1978
The Moons of Jupiter – 1982
The Progress of Love – 1986
Friend of My Youth – 1990
Open Secrets – 1994
The Love of a Good Woman – 1998
Hateship, Friendship, Courtship, Loveship, Marriage - 2001
Runaway – 2004
The View from Castle Rock – 2006
Too Much Happiness – 2009
Dear Life – 2012

Magyarul megjelent kötetei - itthon a Park Kiadó jelenteti meg Munro könyveit:

Mennyi boldogság (2011)

A Munrótól már megszokott pontos, szikár, múltidéző szövegek vakmerőbbek és provokatívabbak, mint valaha. Az öntörvényűek, a társadalmon kívüliek és a betegek mellett ezúttal felbukkannak a józanok és átlagosak is, akiknek életét az előbbiek visszafordíthatatlanul megváltoztatják. "John Updike halála óta Alice Munro az, akitől megtudhatjuk, mi a helyzet az amerikai (kanadai) kisvárosban, mit éreznek a jól fésült utca lakói, mitől szenvednek és mire vágynak.

----------------------------------

Asszonyok, lányok élete (2009)

Az önéletrajzi ihletésű Asszonyok,lányok élete Alice Munro egyetlen regénye, amely egy kislány fiatal nővé serdülését követi nyomon az 1940-es évek kanadai kisvárosában, Ontario tartományban. Az elbeszélő, Dell a város és a bozótvidék határán, ezüstróka-tenyésztő apja farmján éli kisgyerekkorát, ahol öccsével és családi barátjukkal, alkalmazottukkal, a különc Benny bátyámmal tölti ideje java részét. Amikor iskolásként a városban kezd élni, szinte csak nők veszik körül: anyja, egy határozott gondolkodású, a kisvárosi normákat áthágó asszony, aki enciklopédiát árul a helyi gazdáknak; albérlőjük és barátnőjük, a szabados életvitelű postáskisasszony és Dell iskolatársa, Naomi, akivel megosztja és átéli a kamaszkor félelmeit és féktelenkedéseit. Velük együtt vagy éppen ellenükben keresi Istent, tapasztalja meg a szerelmet és a szexualitást, próbálja megtalálni a saját útját és szerepét, miközben végig megmarad a kisvárosi élet bölcs és szellemes megfigyelőjének. Dell nyolc története megindító, mégis humoros beszámoló asszonyok és lányok életéről, a társadalmi korlátok elleni kisebb-nagyobb lázadásokról, a női szerepek változásairól, a felnőtté válás naposabb és árnyékosabb pillanatairól. Alice Munro regényét sokan Joyce Ifjúkori önarcképe női változatának, 20. századi Jane Eyre-nek, a fejlődésregény megújításának tekintik. Az Asszonyok, lányok élete megjelenése után Kanadában elnyerte az év könyve díjat, 1994-ben pedig tévéfilm készült belőle.

A Literán is megjelent Bényei Tamás a Műútnak írt kritikája a könyvről, ebből idézünk:

"Ha egy regény már a címében jelzi, hogy témája a nők élete, azzal — legalábbis magyarországi kontextusban — a szöveg korlátozottságát (kisszerűségét, trivialitását, parcialitását stb.) jelzi. Elég ránézi kötelező olvasmányaink listájára (vagy könyvvásárlási szokásainkra), és láthatjuk, mennyire mélyen beivódott irodalom (és élet-)szemléletünkbe a New York-i pszichiáter felfogása: ami a fiúkkal (férfiakkal) történik, az potenciálisan önmagában egyetemes érvényű, mindenki számára fontos, míg az asszonyok, lányok élete eleve csak a címben megnevezett olvasókat érdekli.
Ez azonban nem minden; érdemes röviden szemügyre venni a magyar és az angol cím (Lives of Girls and Women) közötti különbségeket is. A kiváló magyar fordító, Mesterházi Mónika két helyen változtatott az eredeti címen; az egyik változás tudatos döntés eredménye, a másik a két nyelv szerkezetéből adódó kényszerűség. A fordító — talán hogy az olvasó ne gondolhasson a rossz emlékű Lányok, asszonyok című szocreál magazinra — először is megfordította a cím eredeti, időrendet követő sorrendjét, s így az „asszony" már nem a „lány" után következő életszakasz jelzője, hanem mintegy általános kategória (az angolban egyébként a „women" szó alapvetően nőt jelent, illetve felnőtt nőt, hiányzik belőle a férjezettség konnotációja). A másik változtatás valóban elkerülhetetlennek tűnik: míg az eredeti cím lányok és nők „életeiről" beszél, addig a magyarban ez a megoldás nagyon erőltetett lett volna, és maradt az egyes szám, amely viszont egynemű, homogén — na jó, asszonyok és lányok csoportjából álló — kategóriává változtatja a nőket. Az asszonyoknak és lányoknak van valami sajátos élete, amely egyrészt különbözik a férfiakétól, másrészt viszont önmagán belül egységes. Munro regénye pedig nem egyszerűen a sajátosan női testi és lelki tapasztalat megörökítése, hanem épp arról szól — néha hosszabb portrék, néha pár mondatban felvázolt sorsok segítségével —, mennyiféle különböző női (asszonyi, lányi) élet lehetséges (még akkor is, ha a gyakorlatban a képzeletbeli életek általában bizonyos sémákba rendeződnek). A regény egyik legnagyszerűbb vonása — amely csak annak számára meglepő, aki nem olvasta Munro zseniális novelláit — épp az, hogy egy poros és unalmas kanadai kisváros életében is meglátja a sokféleséget, varázslatosan mondva újra azt a közhelyet, hogy annyi világ van, ahány tudat.

A cím tehát feminista módon is olvasható — erre utal az is, hogy a regényben a kifejezés épp a főszereplő felvilágosult és a nőjogi küzdelemben is részt vevő anyjának szájából hangzik el (212–213), ezt az olvasatot azonban számtalan elem bizonytalanítja el — többek közt a főszereplő-elbeszélőt édesanyjához fűző ellentmondásos kapcsolat." ---> FOLYTATÁS

-----------------------------------

Egy jóravaló nő szerelme (2009)

A szerelem áll Alice Munro nyolc történetének középpontjában: az, hogy mi mindent meg nem tesznek érte az emberek, hogyan viselkednek, ha megszerzik, akire vágytak, hogyan hagyják, hogy elsodorja őket a szenvedély, és milyen árat kell fizetniük érte.
Hősei: a lányok, a nők és az asszonyok Kanada kisebb és nagyobb szigetein, városaiban titkok, hazugságok és elfojtások között élik mindennapjaikat, próbálják megérteni jelenüket, egykori döntéseiket, melyek következményeit egy életen át viselik. Személyiségük varázsa jórészt abból a bátorságból ered, amellyel képesek őszintén szembenézni a múltjukkal, képesek átélni a változás és az elmúlás érzését, hogy előbb vagy utóbb, így vagy úgy valamiféle derűs nyugalommal megbékéljenek sorsukkal.

Részlet A gyerekek maradnak című novellából:

Pauline még ki sem nyitotta a szemét, máris tudta, hol van. Semmi nem lepte meg. Aludt, de nem olyan mélyen, hogy bármit elengedjen.
Briant a főépület parkolójában várta meg a gyerekekkel, és elkérte tőle a slusszkulcsot. Azt mondta, ott a szülei előtt, hogy valamire még szüksége van Campbell Riverből. Brian megkérdezte, mire. És van-e pénze.
– Semmi különösre – magyarázta, hogy Brian azt hihesse, tamponra vagy fogamzásgátlóra, amit nem akar a nevén nevezni. – Van.
– De tankolnod is kell – figyelmeztette Brian.
Később beszélnie kellett vele telefonon. Jeffrey azt mondta, neki kell felhívnia.
– Mert tőlem nem fogadná el. Azt hinné, hogy elraboltalak, vagy ilyesmi. Nem hinne nekem.
De a legfurcsább az volt, hogy Brian mintha azonnal elhitte volna. Ugyanott állt, ahol korábban Pauline, a főépület előcsarnokában – a bingó már véget ért, ott mentek el mellette az emberek, Pauline hallotta őket, jöttek ki az étteremből, vacsora után – és Brian azt hajtogatta: „Aha. Aha. Aha. Oké." Nyilván uralkodnia kellett a hangján, de mintha a fatalizmus vagy a balsejtelem olyan forrásából merített volna hozzá, hogy az messze nem volt indokolt.
Mint aki végig tudta, egész végig, hogy mi történik Pauline-nal. ---> FOLYTATÁS

Csend, vétek, szenvedély (2007)

Csend, vétkek, szenvedély című műve, mely nyolc történetet fog egybe, 2004-ben felkerült a New York Times tíz legjobb könyvének listájára.

Alice Munro novellái gyakran egy-egy regényt sűrítenek magukba, prizmásan mondják el történetüket, amelyek időben egymástól távol eső (sorsfordító) epizódokból, a novella különböző szereplőinek nézőpontjából, a napló- vagy levélforma és a narráció váltogatásából rajzolódnak ki. Többnyire határterületen játszódnak: a lázadás és a biztonság, a szabadság és a boldogság, a józan unalom és az életveszélyes szenvedély, a bizalom és a naiv hiszékenység, az igazság és a hazugság, a sors és a véletlen, a lehúzó környezet és a személyes döntés, a jelen és a múlt, a racionalizmus és a fanatizmus, a természet feletti képességek és az olcsó csalások határán. A valóságban pedig valamilyen kisvárosban, ahol hőseiket a kitörés vágya, a lázadás, vagy visszatekintve a megérteni vágyás motiválja.
Néha nem is tudjuk, melyik szereplőre figyeljünk, ki a hőse az írásnak, de az igazi főszereplő általában az, akinek a tudatában, lelkében összeáll a mások vagy akár a maga sorsa. A főhős egy-egy idős asszony, egykori későn érő, a környezetéből kiemelkedni vágyó lány, aki valamilyen véletlen hatására vagy tudatosan tér vissza a múltjához - gyakran a konkrét földrajzi térbe is -, hogy felidézze, megértse, feldolgozza, ami vele vagy a körülötte élőkkel történt.

Részlet a Hamarosan című novellából:

Juliet elmesélte Samnek:
– Azt mondta, szerinte gyalázat volt, amit veled műveltek.
– Igen? Tényleg? És te mit feleltél neki?
– Nem tudtam, mit mondjak. Fogalmam sem volt, mire céloz. De nem akartam, hogy feltűnjön neki.
– Nem.
Juliet leült az asztalhoz.
– Innék valamit, de a whiskey-t nem szeretem.
– Szóval most már te is iszol?
– Bort. Magunk csináljuk a borunkat. Mint mindenki az öbölben.
Mire Sam előadott neki egy viccet, amelyet korábban sosem mondott volna el neki. Egy házaspárról szólt, akik bemennek egy motelba, és azzal ért véget: „Hát most ugyanaz a helyzet, mint amit a lányoknak szoktam mondani a vasárnapi iskolában: az embernek nem kell innia meg dohányoznia, ha jól akarja magát érezni." ---> FOLYTATÁS

-------------------------------------

Szeret, nem szeret (2006, 2009)

Kilenc nő, kilenc sors, kilenc történet. A látszólag hétköznapi, ártalmatlan történetek egy életre rabul ejtik az olvasót, de ennél szebb rabságot senki sem kívánhatna magának. Alice Munro kitűnő novellista. Rengeteget tud az emberekről, ironikus és megbocsátó, stílusa áttetsző, a szerző szinte együtt él a hőseivel. Ezért is hiteles.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

MESEVILÁG




Károlyi Imre: A láthatatlanná vált királyfi


A népmesékből tudjuk, ahhoz, hogy minden szép és jó legyen, egy kis királyfinak minimum le kell győznie a sárkányt, túl kell járnia az ördög eszén, ha szerencséje van, segítségére siet a táltos paripája, esetleg egy csúf öregasszony. Ezekből az elemekből építkezik Károlyi Imre meséje. Naphold királyfi édesapjának segít a királyság irányításában. Eljön az idő, amikor a király átadná az ország vezetését, ezért felszólítja a fiát, hogy járja helyette a vidéket, és ahol kell, tegyen igazságot. Próbatételek, szépséges királykisasszony, népmesei szörnyek, boldog és tanulságos lezárás.

Nagy Zita árnyékrajzai kifejezetten hatásosak: az ördögfiókák sziluettjei félelmetesen hatnak, ugyanakkor a fekete flekkek pajkosságot, esetlenséget is sugároznak. Az ősi népmesék és a 18-19. századra jellemző árnyékképek ötvözése még csak nem is anakronisztikus: párosuk a népmesegyűjtés aranykorát, a Grimm fivérek idejét idézi fel. Gyereknek és felnőttnek is érdekes élmény.

Stian Hole: Garmann nyara


A legenyhébb negatív jelző, amit hallottam már a Garmann nyaráról, a visszatetsző és a bizarr volt. Közhely, hogy a gyerekek szeretik a bizarr dolgokat. De tényleg bizarr volna ez a könyv? A szeretetteljes mese egy hatéves, iskolakezdés előtt álló kisfiú és három idős hölgy élete között von párhuzamotA kollázs technikával készült illusztrációk, hasonlóan a mese szövegéhez, nem szépítenek, nem idealizálnak: Garmann úgy néz ki, mint az átlagos hatévesek, a nénik fogsora úszik a pohárban, Garmann fél az ismeretlen iskolától, a felnőttek az elmúlástól. Érdekes, mi miatt láthatja egy felnőtt visszatetszőnek ezt a könyvet. Mert Stian Hole norvég grafikus ki meri mondani, hogy az idősek ráncosak, hajlottak? Mert a kisfiú – legyen bár szőke is – soványka, maszatos, itt-ott még horzsolásai is vannak? A bátor királyfik és szépséges királykisasszonyok mellett miért ne volna helyük a szorongó kisfiúknak és a zsugorodó, protézises nagynéniknek is?


A mesekönyvek illusztrációi gyakran elvontnak, felnőtt szemmel nézve inkább félelmetesnek, ridegnek, nem gyereknek valónak látszanak. A szöveggel együtt (vagy akár csak második belelapozásra) azonban mégis harmonikus, szerethető vagy legalábbis pontos lesz az összkép. Nem lehet megúszni, hogy ne beszéljünk a gyerekekkel a félelmetes, rettegett, szomorú dolgokról. A gyerekirodalom segíthet feldolgozni azokat a témákat, amik nagyon nehezen megfogalmazhatók, de mégis meg kell érteni őket. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Olvasnivaló








Néha kezembe akad egy-egy ilyen régi kötet, amit nagyon nem bánok. A sok új és szép kiadás mellett jó néha olyat is olvasni, ami már akkor megjelent, amikor én még meg sem születtem.
A példány, amit kölcsönkaptam, mindössze 98 forintba került- hihetetlen, ugye? Ma mit kapunk ennyi pénzért?? Könyvet biztosan nem.
Amit sajnálok a könyvvel kapcsolatban az az, hogy rövid, a másik dolog pedig, hogy nincs új kiadása Ezt azért sajnálom, mert így sokkal több emberhez jutna el ez a remek történet, amiben nincs se boldogság, se vidámság, de a sok szomorúság mellett, van benne valami életszagú, valami nyers, ami miatt kíváncsiak vagyunk rá.
1935-ben halálra ítélnek egy fiatal férfit, Robertnek azért kell meghalnia, amiért segített meghalni valaki másnak, egy lánynak, Gloriának.
Hogy, hogyan zajlott a gyors, tőmondatokban ábrázolt bírósági ügy, hogy mi zajlott a gyilkosság előtt, ezt foglalja össze a vékonyka kötet.
Robert és Gloria véletlenül ismerkednek meg, mindkét fiatalnak nagyra törő vágyai vannak, Gloria színésznőnek, Robert filmrendezőnek készül, semmijük sincs, csak az álmaik. A napi többszöri étkezés, ingyen ruha, és a fődíj miatt beneveznek egy maratoni táncversenyre.
„Rollo belefújt a sípjába, a közönség izgatottan felugrált. A maratoni táncversenyek közönségét nem kell fokozatosan felkészíteni. Ha történik valami, azonnal a tetőfokára hág az izgalom. Ebben a tekintetben a táncverseny éppen olyan, mint egy bikaviadal.”
1935-ben vagyunk, az Egyesült Államokban, egy tengerparti nyaralóhelyen. Egy több hétig tartó kegyetlen, gladiátori küzdelem résztvevője a kisregény két fiatal főhőse: Robert Syverten és Gloria Beatty. A regény időtállásának, modernségének bizonyítéka, hogy 1970-ben film készült belőle, mely nemcsak a harmincas évek válsághangulatát idézi, hanem a mai Amerikáét is.
A verseny nemcsak lötyögést jelent a színpadon, a szervezők hihetetlen dolgokat találnak ki, hogy minél népszerűbb legyen az esemény. Majd két óra táncolás után, csupán tíz perc pihenő jut, ezen kívül esténként versenyfutást is rendeznek, ahol az utolsó pár kiesik a versenyből.. de van itt esküvő is, sőt minden páros örül ,ha patronáló áll mellé, így juthatnak ruhához, de akár ingyen sörhöz is.
"Az a baj, hogy pont olyan ez az egész, mint egy körhinta. Amikor kiszállunk belőle, pontosan ott vagyunk, ahonnét elindultunk."
Gloria és Robert karaktere remek lett, akárcsak a Santa Monica-i táncverseny érzékeltetése is. (Vajon, tényleg rendeztek akkoriban ilyen maratoni táncversenyeket??)
A pici könyvben megannyi dráma rajzolódik ki. A küzdelem, az életben maradás, a felszínen maradás drámai történetét olvashatjuk a könyv lapjain. Feledhetetlen élmény ugynúgy, mint a belőle készült film.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Olvasnivaló


Nem sokkal az idei Oscar-díj átadás után láttam a könyvből készült filmet, nem bírtam kivárni, hogy az általam preferált sorrendet betartsam (-előbb a könyv, aztán a film)! Tartottam tőle, hogy esetleg csalódást okozhat ezután a könyv, illetve többen jelezték, a regényben a filmhez képest még nagyobb szerepe van az amerikai focinak.Pat Peoples nem egyszerű ember, impulzuskontroll-problémái miatt hosszú időre pszichiátriára kerül, hogy egész pontosan miért, az előtte is csak később válik világossá. De néhány dologban egészen mélyen hisz: hogy felesége, Nikki visszatér hozzá, hogy kemény munkával "jobb emberré" válhat, és sikerül a napos oldalon maradnia. Nincs egyszerű dolga, mert a saját "nehéz természete" mellett még látszólag a környezete is akadályozza ebben: rideg, zárkózott apja, egy mindig rosszkor felbukkanó Kenny G. dal, és egy hibbant lány a szomszédból, akit Tiffanynak hívnak. Nekünk nincs más dolgunk mint drukkolni Pat-nek, hogy végül megtalálja a boldogságát.A fent megfogalmazott kételyeimre rácáfolva a könyv szinte az első percben beszippantott. Pat egyszerű gondolkodása és elszántsága egyszerre mosolyra fakasztó és megható. Szerettem a könyv stílusát, szerettem az egyszerű mondatokat, szerettem a karaktereket (különösen a hibbant lányt, a pszichiátert és az anyukát), és a meccseket. Korábban tartottam tőle hogy a fociról szóló részeket unni fogom, de minden percét élveztem, és szinte sajnáltam, hogy én nézőként nem tudok ennyire rajongani a sportért, és nem vagyok egy csapat rajongótáborának sem tagja. A történetben ábrázolt mélypontok ellenére a könyvnek maximálisan optmista kicsengése van, ami talán kissé félrevezető lehet. Azt gondolom az életben ritka a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" típusú végkicsengés, és Pat-nek is újra meg újra meg kell majd vívnia a maga csatáit önmagával, de én úgy képzelem, és úgy hiszem, a végén mindig győzedelmeskedni fog!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Olvasnivaló





"Ha van valami ami a szívedet nyomja, soha ne fojtsd magadba. Mondd el a csillagoknak!"

A Mondd el a csillagoknak! kb. 530 oldal, amit majdnem egy nap alatt olvastam el, igaz nem voltak itthon a gyerekek, de több órán keresztül vásárolni is voltam. A lényeg, hogy lekötötte a figyelmemet, nem néztem az oldalszámot, hogy hol tartok, izgultam, s kíváncsi voltam. Olvastatta magát, amit nem minden tud elérni a mostani finnyás korszakomban. Tény, hogy a harmadik negyedben valami sok volt, a sok esemény zavart egy kicsit, valami nem kellett volna, de végül kerek egész lett, és mindenre válasz is érkezett.
A könyv egyik megközelítés szerint: történet egy testvérpárról, lányokról, akik egy tragédia miatt a nagyszülők felügyelete alá kerülnek. Az itteni élet teljesen különbözőképpen éri őket a hatásokkal, a kapcsolatokkal, de bárhogy is történnek az események, kiderül, hogy a látszat kicsit csalhat is akár. Lydia és Valeria távolodása és egymásra találásának története. Lydia, az idősebb testvér, aki 9 évesen kerül a nagyszüleihez, aki önmagát hibáztatja a bekövetkezett tragédia miatt, aki önmagát hibáztatja a folyamatosan elszenvedett események miatt, akinek két barátja van: egy kisfiú Noah és Lottie nővér, aki folyamatosan próbálja túlélni a jelent és céltudatosan elérni a tervezett jövőjét, miközben a kb. 7 évvel fiatalabb húgát is óvni próbálja.
Másik megközelítés szerint: két problémákkal rendelkező, nem a szülőknél nevelkedő gyerek, egy fiatal lány és egy fiatal fiú egymásrautaltsága, barátsága majd szerelme, és az elszakadásuk története.

Tetszett, őszintén mondom. Azt hittem, hogy egy szerelmes csöpögős történetet fogok olvasni, pedig a fülszöveg sem sejtette ezt, valahogy mégis vonakodva kezdtem neki.
Lydia önfeledt velencei életét egy titokzatos fiatal férfi felbukkanása zavarja meg, aki életre kelti az asszony rég lezártnak hitt múltját.
Lydiát és húgát a vidéki nagyszülők nevelik fel, akiktől nem sok szeretetet kapnak. Így a két lány hamar megtanulja; ne bízz senkiben, és tartsd meg a titkaidat!
A szerelem is korán köszönt rá, amikről diáklányként még nem sejti, hogy egyszer sokkal többet jelent majd számára, mint, múló szenvedélyt…
A régmúlt árnyai azonban nem hagyják nyugodni: érett nőként kénytelen szembenézni az egykor történtek következményeivel, és talán új fejezetet nyitni az életében, hiszen sosem késő.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Olvasnivaló




„Szívből remélem, hogy ennek a könyvnek olvastán visszamosolyog rám az olvasó is. Persze, kell néha mosolyszünet. Mert ha szünet nélkül mosolygunk, akkor – ahogy mondani szokás: úgy maradunk – és mosolyunk elveszti jelentését. Ezért ebben a könyvben lesznek mosolyszünetek is.”
Janikovszky Éva könyveit (ezt pedig különösen) olyan olvasni, mintha a szerző családi fényképalbumát nézegetnénk. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire bensőséges kapcsolat alakulhat ki két ember között, akik nem is ismerik egymást. Ahogy haladunk fejezetről fejezetre, egyre erősödik az az érzés, mintha Janikovszky Éva ott ülne mellettünk a szobában, és kedves hangján maga mesélné el a történeteket. Amik bizony gyakran csalnak mosolyt az ember arcára – a címben szereplő felszólítás nélkül is.
A sorok szinte sugározzák magukból azt a szemléletet, miszerint az élet nehéz pillanataiban is meg lehet találni az okot egy kis vidámságra, néhány kedves szóra, vagy akár csak egy barátságos mosolyra. Ha ez sikerül, kétszeresen is gazdagabbak leszünk. Először azért, mert segítünk önmagunknak a rossz hangulat leküzdésében, másrészt lehetséges, hogy egy másik embert is visszarántunk a kétségbeesés szakadékának széléről.
A könyv minden egyes szava azt a fajta derűt sugározza, amely azon bölcsek sajátja, akik elfogadják és szeretik embertársaikat, akik nem kioktatják vagy példabeszédekkel ostorozzák a többieket, hanem saját életüket bemutatva osztják meg a világgal emlékeiket, és részben „önmagukat” is. Istenem, mennyire hiányzik.
„Tavaly egy fiatal, hosszú hajú nő költözött a szemközti lakásba. Naphosszat az ablakban könyököl és cigarettázik. Valahányszor kinézek az ablakon, őt látom. A fiatal nő nem tudhatja, hogy valaha mi négyen laktunk itt, a férjemmel, a fiammal, anyámmal. Aztán csak hárman. Aztán ketten. Most, ha idenézne, már csak egy öregedő asszonyt látna. De nem néz ide. Az utcát kémleli a magasból. Vár valakit. És hamarosan úgyis elköltözik.”

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS