A moly.hu-n lévő tartalom:
„A kéziratok nem égnek el”-mondja Woland, Bulgakov regényének talányos Sátánja, s ez a szállóigévé vált mondat a szerző munkásságának, főművének, A Mester és Margaritá-nak akár a mottója is lehetne. A regény-Bulgakov számos hánytatott sorsú írásához hasonlóan- csak jóval az író halála után, 1966-ban jelenhetett meg, s azóta világszerte töretlen a népszerűsége. A Mester és Margarita a világirodalom egyik alapműve, amelyben Bulgakov a szatíra, a groteszk és a fantasztikum eszközeivel részint szuggesztív képet fest a húszas-harmincas évek Oroszországáról, részint minden korra érvényes módon mutatja be a történelmi és személyes kínok, kötöttségek közt vergődő, hívő és hitetlen, nagyot akaró és tétován botladozó ember örök dilemmáit. Felejthetetlenek a regény figurái: Woland, aki egyszerre Sátán és a felsőbb igazságszolgáltatás képviselője; a Mester, aki a hatalmi gépezettel szemben álló Művész örök jelképévé vált, s aki regényen belüli regényben sajátos módon meséli el Jézus történetét; maga Jézus (Jesua), aki Bulgakov értelmezésében úgy elevenedik meg előttünk, mint nagyon kevés Jézus-regényben: Isten fia ő, de egyúttal modern, töprengő értelmiségi; a szörnyű fejfájással küzdő Pilátus, aki hiába látja a valódi értékeket, nem tud túllépni gyávaságán; a gyönyörűséges Margarita, aki maga az örök nőiesség…
Olvasás után:
Ilyen furcsa könyvet nem mostanában olvastam. Igazából már az elején le kellett volna raknom, már ami az érdeklődés felkeltését illeti. Azon kívül, hogy megismertük a Sátánt magát, semmi extra nem történt benne. Amikor meg láttam, hogy most Poncius Pilátusról fogok olvasni, kicsit kezdtem kiakadni. De végülis semmi sem vitt arra, hogy letegyem, mert egyszerűen annyira gördülékeny és könnyed a megfogalmazása, hogy szépen lehetett vele haladni. Aztán csak sodródtam az árral. Szépen megszoktam, hogy amerre a Sátán és kísérete jár, ott mindenki vagy meghal, vagy megbolondul, vagy tönkremegy, esetleg ezek össze is adódhatnak.
Aztán jött a könyv második része, ami kicsit felvillanyozott: megismertük Margaritát. Szó szerint üdítő jelenség volt, és ahogy a fülszöveg is írja, ő a megtestesül nőiesség. :) Bár egy kicsit túlzásnak tartottam, hogy rendesen boszorkány lett és seprűn elrepül Moszkvából, de ez is olyan gördülékeny volt, hogy csak olvastam és olvastam. A könyv végére amúgy nagyon szépen összeállt a történet, minden szál összefutott és mondjuk, hogy az érthetetlenség közepette megtaláltam az értelmet: nem volt értelme az egésznek.
A Jézusos-Pilátusos részektől az elején idegenkedtem (kicsit sem hiszek), aztán elkezdtem élvezni. Egyrészt ez az újszerű Jézus-alak nagyon bejött, nem volt olyan szenteskedő, mint amit a Bibliából megismertünk. Emellett hamar kiderült, hogy igazából mi most a Mester regényét olvassuk - regényt a regényen belül, zseniális! :)
Volt egy dolog, ami viszont nagyon bosszantott: nem elég, hogy rengeteg szereplő volt, de ezeknek olyan hasonló oroszos neveik voltak, hogy egy idő után már nem is küzdöttem, hogy megjegyezzem őket, csak inkább megpróbáltam kitalálni, kiről van szó (szerencsére a főbb szereplők nevei elég egyértelműek voltak). Amin nagyon fennakadtam, hogy volt benne Ivan Nyikolajevics és Nyikanor Ivanovics is. És persze a vezetéknevüket még csak véletlenül sem elítette meg, pedig úgy talán még tudtam is volna.
Nem nehéz kitalálni, hogy Margarita után ki volt az a 2 főszereplő, aki még nagyon a szívemhez nőtt. Igen, Behemót és Korovjov / Faro. Ők tényleg nagyon szórakoztatóak voltak, még akkor is, ha sajnáltam azokat az embereket, akiket tönkretettek.
Ennyit a csapongásaimról. Jó kis korrajz, vagyis akarom mondani, korparódia volt ez, szerinten simán átjött minden, amit át akart adni, még ennyi idő távlatából is. Egy hátránya van a regénynek: túl hosszú.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése