A könyvekhez (és ritkábban, az írókhoz) fölöttébb érzelemdús viszony fűz, akaratlanul emlékek kapcsolódnak hozzájuk - ezért van az, hogy sok esetben hamarabb jut eszembe, hogy egy bizonyos esemény idején melyik könyvet olvastam, mint az, hogy pontosan mikor történt az adott dolog.
A Meghallgatott imák a nagyon amerikai, nagyon gazdag emberek hirtelen ellőtt lesifotója. Látszólag fikció, egy gyökértelen, vándoréletet folytató fiatal férfi, P.B. Jones meséli el ezeket a történeket, aki masszőrként és prostituáltként dolgozott, de író akart lenni, és azt gondolta magáról, hogy zseniális (mi sem természetesebb). Capote a művet nagyregénynek szánta, amivel a prousti polc magasságába emelkedhet, de - az előszó szerint, amelyet közeli barátja és szerkesztője, Joseph M. Fox írt - elkövetett egy nagy hibát: a megírt fejezeteket az Esquire folyóiratban publikálta. A hatás leírhatatlan volt; gazdag és befolyásos barátai elfordultak tőle és örökre megszakították vele a kapcsolatot. Capote többször hangoztatta, hogy nem érdekli a felháborodás, de minden jel arra utal, hogy ez csak a felszín volt - a kiadóval újabb és újabb szerződéseket kötött, de könyvet soha nem fejezte be. Több elmélet született a hiányzó fejezetekről - nekem az tetszik legjobban, miszerint Truman a Los Angeles-i Greyhound Buszpályaudvar egyik csomagmegőrzőjében tartotta a kéziratot, és a mai napig ott van valahol -, amelyek eddig nem került elő, és valószínűleg nem is fognak, mivel nem léteznek.
El tudom képzelni, hogy ezek a nyilvánosság elé tárt, elsuttogott vallomások mekkora sokkot okoztak a gazdáiknak, de engem hidegen hagytak. A könyv nagy részét a vonaton olvastam el, olyan nyílt elfogadással, amit csak a falra hány borsó (más néven a mosott sz**) típusú kimerültség eredményezhet. Belezuhantam a szavakba, fáradtan magamra húztam őket, mint egy takarót, azzal a felkiáltással, hogy hagyjanak békén. Mintha behúztam volna magam után egy ajtót. Néhány órára kiléptem a saját életemből, ezért a Meghallgatott imák, valahányszor eszembe jut vagy szembe jön velem, mindig a megkönnyebbülés érzését fogja magával hozni.
Egyedül Kate McCloud és Ann Hopkins története fogott meg, főleg az utóbbi. Nem tudom, Kate kicsoda a valóságban (és, bevallom, nem érdekel túlzottan), a jelleme alapján engem Daisy Buchananra emlékeztet; mindketten szép, igéző nők, de szükségük van valakire - ez a valaki általában egy inkompetens férfiszerűség -, akitől azt várják, hogy szilárd talajon tartsa őket. Ann Hopkinsnál előbújt a riporter Capote, úgy tud bűnügyekről tudósítani, hogy egyszerre tart izgalomban és tölt el borzalommal, olyan igazival, amikor azt gondolod, hogy képtelen vagy elhinni a történteket. A Mozart és a kaméleonokban is van egy elbeszélés (vagy kisregény?), ami egy rejtélyes esetről, ill. esetekről számol be. Itt ugyanez az iszonytató, mégis lenyűgöző érzés fogott el. Kíváncsi vagyok, milyen élmény lesz olvasni a Hidegvérrelt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése