Liza (Balsai Móni), a csudapesti japán nagykövet özvegyének ápolónője szűk, de otthonos kisvilágban él: amibe a rigolyás, ágyban fekvő özvegy (Molnár Piroska), egy japán romantikus regény, és Tomy Tani, a fiatalon elhunyt J-pop sztár (David Sakurai) kísértete fér csak be – mindenki más, az özvegy rokonai, a Csudapest utcáin, közértjeiben, könyvtárában, Mekk Burgerében tülekedő bárkik mind betolakodók. A napig, amikor Liza pár szabad órát kér a 30. születésnapján, hogy élőben is kövesse a regényreceptet: megtalálja a neki rendelt szerelmet. Ó, szent álmodozás: csak a mágikus pillanat kell, egy jó recept, és kész az örök szerelem… szegény Liza nem tudja még: az ő szerelme halálos ajándék, mert testébe bújva ott mocorog a rókatündér – s mind belehal, aki rókatündérbe szeret…
Ez a Csudapest de csodás! Valahol a saját hatvanas évek, és a japán retro őrült keveréke; persze pont emiatt kell hozzá egy pici türelem, hogy ne akasszon, amikor a szereplők például dalra fakadnak, a legmorbidabb japán popkorszak fényes műszövetes giccsét rezgetve az elképzelt sohaország sohalakásának poros levegőjébe. Egyszerűen röhögd ki: minden kamaszlány Rihanna-riszálása, fiúk rap-divatpózai ugyanezt a beteg mintát követik. Nézd úgy, mint egy tükröt, és úgy meglepően éles. Csak egy csillanást hoztam példának; de hidd el, ez a tükör, ez a nemlétező közelmúlt minden elemében kitalált és következetes! Számtalan vendégelemből gyúrták boldog, aprólékos képzelettel a kitalálók: Ujj Mészáros Károly, Hegedűs Bálint; Szatmári Péter a kamerával, a zenéket mögé pökő Tövisházi Ambrus – de egységes látomássá áll össze, múlt-alternatívává a maga beteg keretében. És ahogy képbe kerül, abban semmi „kicsit savanyú, de a miénk” nincs! Semmi tévéjátékos módra elkent, elgagyizott beállítás, semmi kikacsintás, elhibázott Zimmer Feri-irónia; ez a film úgy néz ki, mintha nem itt készült volna. A színészek a bohózatot végre komolyan veszik: mintha még Reviczky Gábor is eltalálta volna, hogyan legyen sokadszor önmaga paródiája – talán mert annyi szörnyű tévedés után végre nem ennek a (valójában keserű) önreflexiónak kell elvinnie a hátán a humort, nem a játék közben való nézőbevonó gesztusnak, a „látjátok, megint mi a szart játszatnak el velem” játékának. A film e nélkül is harsányan morbidan, feketébe hajló humorral vicces – és csak azt szeretné, ha én, néző nézném; az utóbbi időben annyiszor kínos összekacsintást nem hunyorgatja a szemembe.
Tényleg köszönget ezerfelé. Ott figyel a receptúrában minden Jeunet-től ellesett tapasztalat – anélkül, hogy odakínálná ezt a filmet egy pszeudo-Amelie csodálatos életének. Ott icereg a skandináv fekete humor, az angol (pontosabban inkább welsh és skót) vígjátékok temetőhumora. De csak a recept. Ahogy a lépcsőn lejön a nőre (nőtől) csillanó műmacsó Henrik (Schmied Zoltán), ahogy szögletesen mozgó zavarban előkászálódik az iratszekrényből a kollégák szeme láttára Ludvig úr (Kovács Lehel), ahogy szegény sokat gyötört helyszínelőnket, Zoltán zászlóst (Bede Fazekas Szabolcs) üti áram, kaktusz, miegyéb – nos, ilyet láttam már, de ezt és így soha. Nem baj, ha használódik akárhány receptúra, ha a végeredmény finom – nem baj, ha valaki nem a soha-látott receptet kísérli. Ebben a filmben épp elég egyedi íz van így is… Nem baj, ha akár aVégső állomás egyik jelenete remixelődik Teleshop Giovanni (Karácsonyi Zoltán) utolsó szerelmes rohanásakor – az íze csak olyan, mint amikor ráharapsz a borsra. Könnyeket csal a szemedbe a röhögés…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése