Nem tudok erről a könyvről a kétszerkettő józanságával írni – és nem csak azért, mert akkora holdudvart vet; mert Radnóti egész gyönyörű költészete keríti. Gyarmati Fanniról élt bennünk egy kép, ő volt „a költő özvegye”, a példásan gondozott hagyaték mögött a hallgatás. Ahogy nem „adta el” a történetüket soha és semmiért, ahogy a csendtől csak mélyült ez az elmondhatatlan dráma. Valahogy szoborrá lett Fanni, már életében – úgy hírlett, azon kevesek sem jutottak elég közel hozzá e kép élőbbé formálásához, akik felé felengedett. Egy életen át gyászolt, minden hivalkodás és szereplés nélkül, pusztán e hallgatással.
S most itt a napló, ahonnan elénk penderül egy fiatal, húszegynéhány éves nő, a maga szorongásaival, rémületével és megfelelési kényszereivel – olykor szinte a nyafogásig kifakadó makacsságaival. A hirtelen és szigorú ítéletekkel kortársai iránt, éles szemmel észrevett önáltatások leleplezője – s aki a szerelme: Mik gyengéit, hiúságait, lustaságát (amely valójában hivatal-félelem) s az ebből fakadó felhorkanó dühöket is kíméletlenül felvázolja; sőt, nagyobb haraggal a versekbe csorgó elgyengüléseit is. Miközben szerelmük minden kis vívódás, összeveszés, harag, s az ezt nehezen papírra engedő önmarcangolás ellenére is szinte a lapokról csorgó, forró és mézes tény. …volt a Népszavánál is, hitegetik. Ígérgetik, hogy jön majd megint vers, nem lehet olyan sűrűn. Fenét nem lehet. Az ő embereiknek, akik kedvesek valamelyik ottani főembernek, minden alap nélkül esetleg – folyton jött írásuk. Mi csak a magunk könyökével verekszünk… két fiatal, állandó küszködésben egy nem igazán bőkezű pályán.
Ez a szöveg nem kíméletes senkivel – mentségére legyen: az írójával sem. Nincsenek kiszerkesztve belőle a kínos, mísz részletek… nem tehetek róla, de akkor azt gondoltam róla: olyan nyomott kis zsidó. Ha magamban tartom, sokkal rosszabb… nincsenek belőle kimazsolázva a fejfájások, a hisztik, a féltékenykedések, a sérelmek és sértések – a két ennyire fiatal ember egymáshoz csiszolódása közben pattogó szikrák. Ez a hitele, ettől személyes, de ettől nehéz is olvasni – mert tényleg ledönti benned a szobrot. Mind a kettőt. Kisszerű mer lenni, de ezzel enged közel. Nem csodálom, hogy Fanni nem engedte nyomtatásba az életében – tudván, időközben távozik az egykori kortársak java is. Este Szerb Tóniéknál. Szinte hisztériásan ordítozom, hogy nem bírom, nem bírom tovább ezeket az estéket, ezeket a továbbrohanásokat… Nem érik meg ezek a mindig egyforma meddő és hülye „társadalmi érintkezések” ezeket az én szörnyű estéimet. Aztán mégis elmegyünk, és elég kellemes is volt… ez a napló tényleg napról napra közvetít egy miliőt is, nemcsak két fiatal egymással való gyönyörködését.
És egy kort, amely nemigen adott teret gyönyörködésnek. Olyan nehéz látni innen, a jelenből az akkori reményt! Nehezebb, mint a koppanó borzalmakat, a későbbi tehetetlenséget. 1935 és 1946 között kifordult magából az ember, és nehéz látni, a kultúra maradék erejébe kapaszkodó, semmit markoló értelmesek milyen nehezen hitték ezt el. Hogy ezt is, azt is lehet. Hogy ez valójában egy feneketlen mélységű pokol – mindig van benne lejjebb. Most megkezdődtek a könyvnapok. A sátrak változatlanul csinosak, színesek, de a feliratok riasztók. Magyar élet sátra, Egyedül vagyunk sátra, Nyilaskeresztes sátor is van, és micsoda szerzők!... Persze Szabó Lőrinc, a bitang az hallgat, ahhoz van esze, hogy nem jó most szerepelni ebben a „csodálatos forradalomban”. Eddig csak járatta a száját felelőtlenül, és írta a dicsőítő riportokat Németországból, de most tudja, jobb lesz háttérben maradni… napról napra a kor, az egyik üldözött-zaklatott, meghurcolt és bújtatott tanú szemével.
És a tanú szemével a versek. Nem az irodalmi jelentőséget hangsúlyozom. De nézzétek, hogyan rétegez jelentéstöbbletet a tény az olvasásba, hogy Radnóti Miklós (ha tehette) napra pontosan datálta a költeményeit – s hogy Gyarmati Fanni (ha tehette) minden naphoz odarendelte a krónikát.
…Meséled, még nem is volt egészen három óra,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,
a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?
Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.
-írja a költő 1941. április 6-án – meséli a Tarkómon jobbkezeddel című versbe. Nagyon nehéz nap ez a mai… délelőtt feljön egy növendék a hírrel, hogy Teleki halott. Aztán pár percre rá iszonyú repülőbúgás… Miklóst hívják Nagyváradra egy előadóestre, ő olvasson fel Attiláról, de jóformán alig mennek a vonatok és minden perc hozhat meglepetést, nem akar most elmenni, nincs is olyan állapotban… kerül a naplóba 3-án és 5-én. Teleki öngyilkossága és az aktív részvétel Jugoszlávia lerohanásában a visszavonhatatlant jelentette. Tehetetlen düh, keserű előérzetek közt szövődnek a naplóba a mondatok. Mindenki a maga módján „gyógyul” ebből – a költő így, a következőnek megírt (talán) legszebb magyar szerelmes verssel:
Két karodban
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Nézzétek, hogy köszön ez az április 20-ára datált vers az előzőnek, és hallgassátok Fannit: Szép, nyugalmas szombat délután, este ragyogó film: Így élni jó. Két ember fél és élteti egymást. Ahogy lehet. Úgy vigasztalva a másikat. Ez a napló minden Radnótit szerető embernek hallatlan ajándék – mert nem (vagy nem csak) az élet intimitásába láthat be vele az olvasója, hanem az ihlet, egy költő belső életének intimitásaiba is.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése