Varázslatos, egzotikus és az európai ember számára szinte felfoghatatlan világ tárul elénk a Nobel-díjas J. M. G. Le Clézio e regényében, melyben egyfelől apjának, a hosszú éveken át gyarmati orvosként dolgozó „afrikainak” állít emléket, másfelől megosztja az olvasóval saját gyermekkori élményeit Nigériában töltött éveiről. A szívhez és az értelemhez egyaránt szóló, megkapó és tanulságos remekmű „Az afrikai”.
Afrika. Mit jelentett ez a kisfiúként odakerült Cléziónak? A végtelen szabadságot, a rohangálást a homlokig érő fűben, a forró, állatok hangjaival benépesített éjszakákat, a minden kényelmet nélkülöző apró kunyhót, magát agyermekkort? Az afrikai. A gyarmati orvosként dolgozó apa, akit a háború elválaszt feleségétől és pici gyermekeitől, aki országnyi területet és több ezer embert lát el egyedül, kezdetleges felszereléssel és minimális gyógyszerekkel küzdve a maláriával, leprával, vérhassal, kwashiokórral és a hatalom igazságtalanságával, végül belerokkanva, belekeseredve az egészbe?
Minden ember életében eljön a nap, amikor felteszi magának a kérdést: ki vagyok én? Honnan jöttem? Hogyan formált a szüleim jelleme, a környezetem azzá, aki ma vagyok? Egyáltalán kik a szüleim, anyám és apám, az általam ismert szerepük mögött? Ezekre a kérdésekre is keresi a választ a könyvben, de már nem ítélkezve, forrongva, hanem a megismerés vágyával, elfogadva apját, kultúráját, Afrikát és az afrikait úgy, ahogy vannak. Úgy, ahogy ő látja, ismeri és szereti őket.
Az Apám könyve emlékmű. Egy janus-arcú apának, egy gyermekkornak, egy „normális” családi élet elszalasztott lehetőségének állított emlékmű.
"Nem könnyű feladat egy egész népet megváltoztatni, főleg ha ezt a változást erőszakkal akarjuk kikényszeríteni."
112. oldal
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése