Az egyik, ha nem a legszimpatikusabb kortárs magyar író. Közvetlen, kedves, mindenkihez van egy jó szava, fáradhatatlanul válaszol, dedikál, mosolyog. És mindezt őszintén. Hiteles, amit csinál, ahogyan csinálja. Szívből, lélekből ír (és zenél). Finom csipketerítő minden szava, de ha megemeled, rájössz, hogy vasból vannak. Olvasod őt és egy idő után szorít a bőröd. Megtölt reménnyel, fájdalommal, megtölt jelennel és főleg múlttal, emlékekkel. Az ő irodalma (is) tényleg szép. Családról ír, szerelmekről, emberekről, hitről, életről, halálról. Tévedésekről, útkeresésről, bűnről és megbocsátásról. Nincs új a nap alatt. Mégis. Az az érzékenység, az a hitelesség , ahogy mindezekről ír, teszi őt igazán különlegessé. Látszólag könnyed, de minden mondatának súlya van. Ügyesen megkomponált, mégsem mesterkélt. Szeretem a hasonlatait. Szeretem, ahogy a múltról ír. Szeretem a múltat. Az enyémet is és másokét is. Szeretem az ő múltját, a képzeletét, a történeteit. Ahogyan ő azt megmutatja nekünk. Sokszor szinte azt érezzük, hogy ott ül mellettünk és figyel minket, miközben olvassuk valamelyik művét. Egy dacos kisfiú. Egy reményteljes ifjú. Egy fiú, egy testvér, egy unoka. Egy szerelmes férfi. Egy kortárs író. Egy rájátszó. Egy ember. Amíg ilyen szerzők vannak, van remény arra, hogy a kortárs magyar irodalom, a kortárs magyar kultúra igényes, intelligens, szórakoztató, szerethető és figyelemre érdemes legyen. Csak figyelek, érzékelem, hogy vagyok, hogy vagyok valahol, és ez már nem jelent otthonosságot. Lenni, otthon lenni természetes állapot: aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése