Marcel Proust regényciklusa számomra az elmúlt másfél évtized talán legmeghatározóbb olvasói élményét jelentette. Az ember életében vagy olvasói pályafutása során legfeljebb két-három olyan mű akad egy évtizedben, amely releváns hatást gyakorol rá, és Bernhard, Nádas, illetve Kertész mellett Proust volt az a szerző, aki nem egyszerűen egy fontos olvasmánnyal ajándékozott meg, hanem lényegében átalakította a világképemet.
Amíg Az eltűnt idő nyomában című regényt nem ismertem, azt hittem, hogy a túlérzékenység betegség, amelyet a külvilágban rejtegetnem kell. A Swann elolvasása után döbbentem rá, hogy ez nem így van. Léteznek ugyanis olyan emberek, akik az átlagnál érzékenyebb mentális hullámokkal és pszichikai antennákkal rendelkeznek. Ez pedig egyáltalán nem valamilyen kóros fogyatékosság, hanem egy olyan emberi képesség, amely nem mindenkinek adatik meg, és ha elég okosan bánunk vele, rendkívül gyümölcsöző is lehet. Nem könnyű persze ezzel a szellemi adottsággal boldogulni a világban, sőt mondhatni irdatlanul megnehezíti az ember életét, de ha sikerül felhasználnunk és megbékélnünk vele, akár nagy eredményekre vezethet.
A Swannt annak idején egyetlen éjszaka alatt olvastam el, és szó szerint beleizzadtam. Soha korábban nem volt rám irodalmi mű akkora hatással: nemcsak szellemi értelemben tett rám mély benyomást, hanem fizikailag is közvetlenül érzékeltem az energiáját. Azon az éjszakán újjászülettem. Megértettem, hogy azok az érzések, gondolatok, az idő és a tér, az emberek és a világ ennyire intenzív befogadása és megtapasztalása nem pusztán az én saját ügyem. Nem vagyok egyedül, hiszen Proust hajszálpontosan ugyanazt a lélektani működést örökítette meg, amely gyermekkorom óta engem is jellemzett. Olyan műgonddal, aprólékos részletességgel kidolgozta és formába öntötte ezt az érzékenységet, mintha a saját pszichémbe pillantottam volna bele
Az eltűnt idő nyomában hét kötetből áll és francia
nyelven 1913 és 1927 között jelent meg. Magyarul legelőször 1937-ben látott napvilágot az első kötet, majd 1938-ban a második, mindkettő Gyergyai Albertfordításában. Utána pedig csak 1981-ben jött a harmadik, szintén Gyergyai munkája, és csak 1995-ben követte a negyedik, amelyet már Jancsó Júlia jegyzett. (A fordításokról a későbbiekben.) 2009-ben jelent meg végre a hetedik, befejező könyv, A megtalált idő, amely végre pontot tett a magyar Proust-kiadás viszontagságos évtizedeire, csaknem 82 évvel az első francia nyelvű kiadás után. De végre itt van.
Amíg azonban eljut a megoldáshoz, a hetedik kötet első felében az első világháború párizsi világát ragadja meg. Az önéletrajzi emlékfolyam ezúttal történelmi, illetve társadalmi gondolatfutamok sokaságával kezdődik. Bepillantást nyerünk a háború korabeli francia hatástörténetébe, a különféle politikai vélemények világába, ütközetekről és a bombázásokról olvashatunk. Később művészetelméleti fejtegetésekkel folytatódik, ahol az elbeszélő esztétikai problémákat elemez. Itt tűnik fel többek közt az a kitűnő gondolat, hogy kedvenc regényeinket újraolvasva a régi könyveket mindig az az énünk olvassa, amelyik először találkozott vele, hozzátársítva az első olvasás akár évtizedes környezetét, illatait vagy emberi viszonylatait. (Magyarán, ha most újraolvasnám Kafkát, akkor érezném a gimnázium levegőjét.)
Csak a kötet derekánál indul a voltaképpeni művészi identifikáció. Ami következik, valóban a Proust-életmű betetőzése. A narrátor ellátogat a Guermantes-szalon délutáni hangversenyére, ahol különféle benyomások során rádöbben arra, hogy neki mindazt, ami történt vele, tehát egész élete tapasztalatát meg kell írnia. Ez a gondolat csupán egyetlen pillanat terméke, de közel kétszáz oldalnyi emlékező, impressziókkal, érzékletekkel átszőtt szövegben kibontva. Ez a szövegrész, minthogy az első kötettel párhuzamosan készült, persze kísértetiesen hasonlít a Swann emlékező tudatáramához. Előkerülnek azok a motívumok, melyek a gyermek világát meghatározták, és amelyek elemi erővel törnek fel ismét. A Madaleine-sütemény, a Vinteuil-szonáta vagy Berma művészete, Balbec tengerpartja vagy Combray galagonyabokrai ismét teljes pompájukban mutatkoznak meg, és vezetik hősünket létezése gyökereihez, hogy végre megmutassák mit mulasztott el: az alkotást, amely mindennek értelmet adhat.
A narrátor itt olyan belátásokig jut el egyik percről a másikra, amelyeket korábban nem látott át egészében. Ráébred, hogy a szenvedés mindvégig hasznos volt számára, és minden tapasztalat a mű megteremtését szolgálta.
„Valami szenvedésre várunk, hogy dolgozhassunk” – talán ez A megtalált idő kulcsmondata.
A féltékenység, a fájdalom kifejezetten nyereséges volt, hiszen olyan kivételes tapasztalatokat eredményeztek, melyekből nagy horderejű művet formálhat meg. Amit átélt, megfigyelt és megszenvedett, arra szolgált, hogy végül szöveggé kovácsolja. Szinte végeláthatatlanul sorolhatnánk azokat a megfigyeléseket, gondolatokat és percepciókat, melyeket a tudat hosszasan termel. Az emberi felejtés gyorsabb, mint hinnénk, és miközben a sérelmeket hamar elfeledjük, a kapcsolatok kialakulásának mozzanata továbbra is élénk marad. A másik emberről kialakított képzetünk, még legközelebbi hozzátartozóink esetében is, mindig hamis, ráadásul egyszerre több embert ismerünk ugyanabban az emberben, aki egyszerre több térben és időben létezik számunkra.
Ilyen és ehhez hasonló konklúziók sorjáznak a regényciklus utolsó jelenetében. A tudatfolyam végül odáig vezet, hogy az elbeszélő szembesül saját emberi határaival, az öregséggel és az elmúlással. A szalon vendégeit figyelve és önmagában kutatva azt kell látnia, hogy az idő eltűnt, barátai megöregedtek, és az ő fiatalsága is elmúlt, tehát nem késlekedhet, írnia kell. De a mű nem áll meg az alkotói feladat meghatározásánál, hanem eljut az Idő működésének lényegéig. A kötet első része társadalomábrázolás, a második egy művész fejlődéstörténetének végpontja, utolsó harmada pedig halálszöveg. A szalont, amely korábban évtizedekig az élet és az ifjúság terepe volt, itt már egy temetőnek látja, ahol az „arcok geológiájával” és az Idő pusztításával szembesül.
„Nincs is akkora megaláztatás, amelyet ne viselhetnénk könnyű szívvel annak tudatában, hogy néhány év múlva mélyre temetett hibáink már csak láthatatlan porréteggé lesznek, amely fölött a természet vidám és virágos békéje mosolyog” – írja, és szép lassan rádöbben arra, hogy talán élete művét sem sikerül megalkotnia majd, mert akár egy baleset, agyvérzés vagy más halálos betegség, tehát a fizikai valóság meggátolhatja. És bár a kötet közepén kimondja, hogy önéletrajzi anyaga ellenére ez a regényciklus minden mondatában fikció – ami akár posztmodern gesztusként is felfogható a múlt század elején –, itt még arra is buzdít minket, hogy ebben a műben ne őt, a szerzőt, hanem önmagunkat keressük meg. Egy olyan regényt akar írni, melynek segítségével minden olvasó önmagában olvashat. Azt hiszem, ez a vágya teljesült, legalábbis, ami engem illet.
Az eltűnt idő nyomában egyik nehézsége nemcsak a hosszú mondatokban, hanem a társasági összejövetelek, a korabeli szalonélet embertelenül aprólékos bemutatásában, sok száz szereplő nyomon követésében is rejlett. A sznob Proust, aki élményanyagát ebből a közegből gyűjtötte, néhol próbára teszi olvasói türelmét.
De ha valakit foglalkoztat az idő és az emberi psziché működése, annak el kell olvasnia. Nem csupán egy izgalmas szöveg megismerésében, hanem önmaga újraalkotásában is részesülhet.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése