Három szereplő. Egy történet. Mindhárom áldozat, mindhárom elkövető, és azok is ők hárman, akik véletlen keverednek az eseményekbe. Egy, ki a mesék világa felől szemlél, egy, ki az okokat kutatja, egy, ki vádakat olvas a világra, hogy mért olyan, amilyen. Egy férfi és két nő. Mindhárman ki akarnának keveredni a napvilágra, mégis ott bolyonganak valahol a mélygarázsban. Három, szerelem utáni élet és egy valahai szerelmi viszony három sarka, s egy készülődő titokzatos bűntett. Mit jelent élni, érezni, kötődni, sorsot építeni? Mit jelent egy olyan világban lenni, ahol minden élet egyedi és autentikus, de az életek közös világa telis-teli van hamissággal? Számvetés azzal, ahogy élünk és éltünk, s egyben sors és korkritika A mélygarázs. Sodró monológok, meghökkentő gondolatfutamok, a múlt és az életépítés kendőzetlen feltárása. Szembesítés képzeteinkkel és tévképzeteinkkel.
"Egy olyan körmönfont társadalom vesz minket körül, amihez gyakorlatilag nem is lehet nem paranoid módon közeledni, hiszen fogalmad sincsen, hogy milyen erőviszonyok, milyen erők, milyen mechanizmusok szervezik mögötted az életed. Azt viszont tapasztalod, hogy már egy sejted, egy másodperced sincsen „szabad lábon". Nem tudod, hogy meddig tart a munkád, és hol kezdődik a szabadidőd. A társadalom mindenképpen rajtad tartja a szemét, a kezét, a megfigyelőrendszerét. Ha valaminek nem teszel eleget, a rendszer rögvest megbüntet, elvétettél egy számlát, kikapcsolják a villanyt, kiiktatják a telefonodat, s ha újra használni akarod, büntetést fizetsz a számlatartozáson túl. S ha hosszan fenntartod az engedetlenséget, hamarosan az utcán találod magad, fedél és élelem nélkül"
Ez a könyv nem a reménytelenség gyűjteménye, épp az elélenkezője: lehetőséget kínál, hogy gondolkodj a sorsodon, és mi volna ennél nagyobb remény. De az is tény, A mélygarázs belső gondolati rendszere nagyon-nagyon kötődik ahhoz a retardáltsághoz, amibe be vagyunk zárva és elég nyersen ostorozza ezt a zárványlétet. Mert nem akarjuk észrevenni, hogy a világ hihetetlenül megváltozott körülöttünk. Mi még mindig ezen az elaggott euroatlanti tengelyen csüngünk, és azt hisszük, a világ csak ennyi. Nem akarjuk észrevenni, mert úgy kényelmes, ha nem akarjuk, hogy a körülöttünk lévő világ radikálisan átrendeződött. Azt hisszük, harminc évvel ezelőtt van, hogy az akkori premisszák még mindig érvényesek. Csak gondolj arra, mennyit tököltek azon, hogy bevegyék-e a keresztény mit tudom én micsodát az Európa Alkotmányba, vagy ne vegyék be. Ez már nagyon necces, mert akkor mi van az egyre intenzívebben növekvő muzulmán lakossággal. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy mi zajlik Indiában, Kínában, és egyáltalán a Távol-Keleten vagy Dél-Amerikában. Nem egy globális, posztindusztriális társadalom világában gondolkodunk, hanem még mindig a nemzetállami, a nemzetgazdasági és az európai tradíció mentén. Ami szerintem valójában öngyilkosság.
Olyan értékorientációban élünk, olyan gazdasági erővel vagyunk benne a világban, ami egy indiai számára tulajdonképpen nem is látszik. Létrehoztuk az Európai Uniót, amit egy olyan gazdasági egységnek szántak, amely fel tudja venni a versenyt a nagy világgazdaságokkal, de az EU-ban termelt árunak a 90 százaléka az EU-n belül van eladva. Még véletlenül sem tudtunk kilépni a saját határainkból. Jó lenne átlépni azokat a zárt gondolkodási köröket, amikben toporog az egész európai civilizáció, és toporgunk mi is, akik nemcsak Indiáig nem látunk el, hanem még Baranya vagy Bács-Kiskun megyéig sem.
Nyilván nem ugyanazt gondolom a családról, mint a Semjén Zsolt, ez egyértelmű. Szerintem értelmetlen olyan módon viszonyulni a családhoz, ahogyan száz évvel ezelőtt viszonyultak. Mondom ezt most, épp egy rendkívül destruktív, és archaizáló családjogi törvény elfogadásának idején.A legnagyobb probléma az, hogy nem azt mondjuk, legyen jó kapcsolat, őszinteség és igazi szeretés ezek között az emberek között, hanem mindenáron ragaszkodni akarunk a családhoz mint formához. Pedig ha nincs igazi érzelem benne, akkor a család akár pokol is lehet, ami végérvényesen megkeseríti a benne lévő emberek az életét. Úgyhogy jó lenne, ha nem családokról beszélnénk, hanem jó kapcsolatokról.
A polgári család amúgy szerintem a legrosszabb minta, mert a polgári család, elég gyakran érdekből van fenntartva, s a hátterében, ahogy a könyvben is szerepel, a promiszkuitás hálózata húzódik. A felszínen eljátsszuk a születésnapokat, a karácsonyokat, meg sok mást valódi odaadás nélkül, s közben arról álmodozunk, hogy mikor jönnek már a hétköznapok, amikor végre dughatunk a szeretőnkkel. Amikor azt látjuk, hogy a magyar házasságok több mint fele válással végződik, akkor arról is beszélni kell, hogy nemcsak házasodni kell tudni, hanem elválni is. Felelősséget kell vállalni a gyerekeink és a volt társunk iránt, és nem gyilkos viszonyokat folytatni.
Régen könnyű volt azt mondani, hogy éljünk monogám világban, legyen neked egy társad az életben, mert a legtöbb ember vagy elpatkolt ötven körül, vagy rettenetes fizikai állapotban volt. De most 50 után még vár rád mondjuk 30 év. Azzal mi lesz? Mivel lesz megtöltve. Ráadásul elég logikus, hogy két ember, akik ilyen sokáig volt egymás mellett - és most abszolút semmi rosszindulat nincs bennem - úgymond elfejlődik egymás mellől: egyhelyről indultak, közös célok, akaratok, de az évek során más-más irányba kanyarodott a sorsuk. Nem azért, mert rossz emberek, vagy mert nem szeretik egymást. De honnan tudod 25 évesen, hogy mi lesz a másikból 55 évesen? Számtalan olyan kapcsolatot ismerek, amiben ugyan együtt vannak, de valójában már tök mást akarnak az életüktől. Nekik miért kellene együtt tolniuk a szekeret? Hiszen egyik jobbra tolja, a másik meg balra. Persze ez nem jelenti azt, hogy nekik nincs közük egymáshoz, hiszen sok évet együtt töltöttek. Szóval közük van, felelősségük van egymás iránt, a múltjuk iránt, és persze a gyerekeik iránt.
Simán elindulhatsz egy olyan úton, ami lehet, hogy nem a te utad, hanem az általános társadalmi értékrendet leképező út. Sikeres, gazdag akarsz lenni, hogy a közösség, ami körbevesz téged, pozitívan ítéljen meg, miközben elfelejted azt, hogy valójában van egy belső történetünk is, a személyiségünk folyamatos mozgásának a belső története, és te ezt simán feláldozod a külső elvárások oltárán. Rájönni 50 évesen, hogy ez a hamis áldozathozatal megtörtént, az elég szar dolog. Merthogy van-e még mód, s nem utolsósorban idő, hogy korrigáljunk! Legtöbbször hiányzik az erő, a belső akarat a korrekcióhoz, s akkor a váloztatásról lemondó ember elkezdi isteníteni a saját életútját, egyedülinek, kizárólagosnak és a legjobbnak minősíteni. A szembesülés helyett belefutnak egy újabb csapdába: teljesen belecsontosodnak a hamis döntések láncolatába, és végül úgy kerülnek majd a túlra át, hogy a hamisság szelencéje csak az utolsó pillanatban pattan fel, de akkor már tényleg késő.
Az egy fontos kérdés a könyvben is végig, hogy mennyire a saját döntéseink határozzák meg az életünket, vagy mennyire a társadalmi, a biológiai, a genetikai meghatározottságunk miatt teszünk meg bizonyos lépéseket. A főhős véleménye az, hogy bizonyos fajta, rajta kívüli determináltságok igazgatják a sorsát, amivel szembe nem... tehát széllel szembe nem lehet pisálni
Ugyanakkor valóban a könyvnek ez a nagy kérdése, hogy mennyiben van szabad döntésed, szabad akaratod. Mi az a szabadságfaktor, amiben te mozogni tudsz? Mert hiába vagyok kész arra, hogy változtassak, ha nincs meg a szabadságom a változtatásra. A főhős végülis ezt feszegeti, és nem hiszem, hogy a negatív döntései vagy a rossz döntéseinek az áldozata lett - mert ez egy másik értelmezése az ő sorsának -, egyszerűen kurvára belefáradt abba, amit él. És szerintem ez egy reális probléma. Nem volt még a világon társadalom, ami ilyen mértékben kizsigereli az embert, ilyen mértékben követeli tőle a munkaidőt, ilyen mértékben mászik bele mindenedbe, a magánéletedbe, s a szolgáltatásaival ilyen mértékben függőségben tart. Tehát igaz, hogy jómódú világban élünk, de ennek rohadt nagy az ára és hogy ettől kurvára ki lehet fáradni.
Olyan értékorientációban élünk, olyan gazdasági erővel vagyunk benne a világban, ami egy indiai számára tulajdonképpen nem is látszik. Létrehoztuk az Európai Uniót, amit egy olyan gazdasági egységnek szántak, amely fel tudja venni a versenyt a nagy világgazdaságokkal, de az EU-ban termelt árunak a 90 százaléka az EU-n belül van eladva. Még véletlenül sem tudtunk kilépni a saját határainkból. Jó lenne átlépni azokat a zárt gondolkodási köröket, amikben toporog az egész európai civilizáció, és toporgunk mi is, akik nemcsak Indiáig nem látunk el, hanem még Baranya vagy Bács-Kiskun megyéig sem.
Nyilván nem ugyanazt gondolom a családról, mint a Semjén Zsolt, ez egyértelmű. Szerintem értelmetlen olyan módon viszonyulni a családhoz, ahogyan száz évvel ezelőtt viszonyultak. Mondom ezt most, épp egy rendkívül destruktív, és archaizáló családjogi törvény elfogadásának idején.A legnagyobb probléma az, hogy nem azt mondjuk, legyen jó kapcsolat, őszinteség és igazi szeretés ezek között az emberek között, hanem mindenáron ragaszkodni akarunk a családhoz mint formához. Pedig ha nincs igazi érzelem benne, akkor a család akár pokol is lehet, ami végérvényesen megkeseríti a benne lévő emberek az életét. Úgyhogy jó lenne, ha nem családokról beszélnénk, hanem jó kapcsolatokról.
A polgári család amúgy szerintem a legrosszabb minta, mert a polgári család, elég gyakran érdekből van fenntartva, s a hátterében, ahogy a könyvben is szerepel, a promiszkuitás hálózata húzódik. A felszínen eljátsszuk a születésnapokat, a karácsonyokat, meg sok mást valódi odaadás nélkül, s közben arról álmodozunk, hogy mikor jönnek már a hétköznapok, amikor végre dughatunk a szeretőnkkel. Amikor azt látjuk, hogy a magyar házasságok több mint fele válással végződik, akkor arról is beszélni kell, hogy nemcsak házasodni kell tudni, hanem elválni is. Felelősséget kell vállalni a gyerekeink és a volt társunk iránt, és nem gyilkos viszonyokat folytatni.
Régen könnyű volt azt mondani, hogy éljünk monogám világban, legyen neked egy társad az életben, mert a legtöbb ember vagy elpatkolt ötven körül, vagy rettenetes fizikai állapotban volt. De most 50 után még vár rád mondjuk 30 év. Azzal mi lesz? Mivel lesz megtöltve. Ráadásul elég logikus, hogy két ember, akik ilyen sokáig volt egymás mellett - és most abszolút semmi rosszindulat nincs bennem - úgymond elfejlődik egymás mellől: egyhelyről indultak, közös célok, akaratok, de az évek során más-más irányba kanyarodott a sorsuk. Nem azért, mert rossz emberek, vagy mert nem szeretik egymást. De honnan tudod 25 évesen, hogy mi lesz a másikból 55 évesen? Számtalan olyan kapcsolatot ismerek, amiben ugyan együtt vannak, de valójában már tök mást akarnak az életüktől. Nekik miért kellene együtt tolniuk a szekeret? Hiszen egyik jobbra tolja, a másik meg balra. Persze ez nem jelenti azt, hogy nekik nincs közük egymáshoz, hiszen sok évet együtt töltöttek. Szóval közük van, felelősségük van egymás iránt, a múltjuk iránt, és persze a gyerekeik iránt.
Simán elindulhatsz egy olyan úton, ami lehet, hogy nem a te utad, hanem az általános társadalmi értékrendet leképező út. Sikeres, gazdag akarsz lenni, hogy a közösség, ami körbevesz téged, pozitívan ítéljen meg, miközben elfelejted azt, hogy valójában van egy belső történetünk is, a személyiségünk folyamatos mozgásának a belső története, és te ezt simán feláldozod a külső elvárások oltárán. Rájönni 50 évesen, hogy ez a hamis áldozathozatal megtörtént, az elég szar dolog. Merthogy van-e még mód, s nem utolsósorban idő, hogy korrigáljunk! Legtöbbször hiányzik az erő, a belső akarat a korrekcióhoz, s akkor a váloztatásról lemondó ember elkezdi isteníteni a saját életútját, egyedülinek, kizárólagosnak és a legjobbnak minősíteni. A szembesülés helyett belefutnak egy újabb csapdába: teljesen belecsontosodnak a hamis döntések láncolatába, és végül úgy kerülnek majd a túlra át, hogy a hamisság szelencéje csak az utolsó pillanatban pattan fel, de akkor már tényleg késő.
Az egy fontos kérdés a könyvben is végig, hogy mennyire a saját döntéseink határozzák meg az életünket, vagy mennyire a társadalmi, a biológiai, a genetikai meghatározottságunk miatt teszünk meg bizonyos lépéseket. A főhős véleménye az, hogy bizonyos fajta, rajta kívüli determináltságok igazgatják a sorsát, amivel szembe nem... tehát széllel szembe nem lehet pisálni
Ugyanakkor valóban a könyvnek ez a nagy kérdése, hogy mennyiben van szabad döntésed, szabad akaratod. Mi az a szabadságfaktor, amiben te mozogni tudsz? Mert hiába vagyok kész arra, hogy változtassak, ha nincs meg a szabadságom a változtatásra. A főhős végülis ezt feszegeti, és nem hiszem, hogy a negatív döntései vagy a rossz döntéseinek az áldozata lett - mert ez egy másik értelmezése az ő sorsának -, egyszerűen kurvára belefáradt abba, amit él. És szerintem ez egy reális probléma. Nem volt még a világon társadalom, ami ilyen mértékben kizsigereli az embert, ilyen mértékben követeli tőle a munkaidőt, ilyen mértékben mászik bele mindenedbe, a magánéletedbe, s a szolgáltatásaival ilyen mértékben függőségben tart. Tehát igaz, hogy jómódú világban élünk, de ennek rohadt nagy az ára és hogy ettől kurvára ki lehet fáradni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése