Kevés olyan mű van, ami akkora hatása lett volna a hétköznapi életre, mint a Galaxis útikalauz stopposoknak c. 1978-ban a BBC által sugárzott rádiójátéknak, amiből 1979-ben született meg a regény. Szállóigék, fontos tudnivalók a mindennapi élethez, a Földről, és persze az Élet Értelme, amit minden ilyesmire, mondhatni kockaságra hajlamos olvasónak csuklóból kell vágnia. Mit is takar az ilyesmi? Dióhéjban: igen erős angol humorral átszőtt sci-fi-ről van szó, tele fantasztikusabbnál fantasztikusabb és meglehetősen vicces dolgokkal. Nyilván az utalási rendszere is igen bonyolult, de én sosem szoktam ilyen szempontból túlzottan vizsgálgatni a könyveket, nem elemző vagyok
A történet ott kezdődik, hogy Arthur Dent, átlagos angol férfi házát le akarják rombolni az útépítők, amit ő igyekszik megakadályozni, ám megjelenik legjobb barátja Ford Prefect, és közli vele, hogy egyrészt ő űrlény, csak itt ragadt a bolygónkon, másrészt mindjárt vége a Földnek, ugyanis útban van egy hiperűr-bekötő-útnak, így pár percen belül megsemmisül. Stopposként távoznak a bolygóról, egy vogon űrhajóra kerülnek, ahonnan pedig felveszi őket az Arany Szív nevezetű hiperszuper hajó. Itt lép színre három újabb főszereplő: Zaphod Beeblebrox, a Galaxis Elnöke, Trillian, az okos és szép lány, aki szintén ember és Marvin, a depressziós robot. Az útjuk Magrathea-ra vezet, az alvó bolygóra, akiknek lakói a gazdasági válság miatt felhagytak azzal a jövedelmező üzletükkel, hogy egyedi megrendelésre készítettek bolygókat a gazdag embereknek. Ám Zaphod-ot üldözik a rendőrök, mivel gyakorlatilag ellopta az Arany Szívet, így innen is meg kell lépniük és itt ér véget az első kötet, amit valójában még négy darab folytatott 1992-ig bezárólag .
Megtudjuk, hogy mi az Élet, A Világmindenség Meg Minden nagy kérdésére a válasz: !42!, hogy nem szabad elindulni otthonról törölköző nélkül, a vogon költészetbe bele lehet halni, a Bábel-hal könnyen megoldaná itt a földön is a nyelvi akadályokat, a Földről csupán annyit érdemes tudni, hogy jobbára ártalmatlan, de a legfontosabb, hogy ne ess pánikba!
Ja, és még külön világnapot is kapott, május 25-ét, amikor a rajongók ténylegesen törölközővel az oldalukon lépnek ki az utcára, ezzel is demonstrálva elhivatottságukat. Egyébként akár tök jó ismerkedési alap is lehet.
Szóval mindez igen szuggesztív és magával ragadó bír lenni, szórakoztató, de egyben nagyon fárasztó is, voltak olyan pillanataim, amikor szó szerint a Földön ragadtam volna inkább, csak ne, mert már sok volt, de úgy egyébként szerintem megvan az egyensúly: aki kevésbé kocka, elégedetten bólinthat, és mondhatja, hogy köszönöm, ennyi elég volt, szépen le tudja tenni, akinek meg nem volt elég, az hozzáfoghat a világ leghosszabb trilógiájának másik négy részéhez. Még nem döntöttem merre billenek.
Sokan annyira szeretik ezt a regényt, hogy rajongásukból szinte vallást csinálnak: megülik a törölközőnapot, életük értelmének a 42-t nevezik meg… Én még távolról sem tartozom közéjük.
Ez a regény tipikus példája annak, hogy egy intelligens ember leül az üres lap elé, és mindenféle terv nélkül teleírja azt, majd ezt a szöveget aztán mások elolvassák. Ha a dolog úgy alakul, hogy ezek az emberek vevők a szerző stílusára, akkor előfordulhat, hogy kultuszkönyvet csinálnak belőle.
E könyv jellemzői, amik figyelemreméltóvá teszik:
- műfajára nézve valamiféle abszurd sci-fi
- abszurd angol humora és beteges paradoxonjai mindenféle embert el tudnak szórakoztatni
- tartalma kellőképpen elgondolkodtató
- olyan részeket tartalmaz, amik mélyen az ember elméjébe vésődnek (pl. 42, pángalaktikus gégepukkasztó, bábel-hal, törölköző, stb.), és az élet minden második területén eszébe jutnak
- bír a sci-fik azon jellemzőjével, hogy „előre megmond” dolgokat
- bír az angol humor azon jellemzőjével, hogy aki szereti, az a röhögéstől, aki nem szereti, az a kíntól fetreng a földön (vagy éppen egyik se, és unalmasnak találja a könyvet, esetleg távolságtartóan szemléli, ahogy én is olvastam volt)
- mer idióta és modoros lenni, mert tudja, hogy ezt nem csak hogy megbocsátják, de még szeretik is
Ami annyira nem figyelemreméltó:
- bizony, ez a könyv igencsak hosszúra sikeredett
- rossz döntés volt megfilmesíteni
- a nihilista (42-ista) hangvétel csak a nihilistáknak (42-istáknak) jön be
Észrevételeim és véleményeim:
- A könyv egy olyan Világegyetemben játszódik, amiben megbomlott a rend. Nem az a békés, szép, fenséges világmindenség, amilyennek a hétköznapi ember látja, hanem egy rendezetlen, csupa abszurddal és rondával, értelmetlennel és idegesítővel tele világban.
- A szereplők (főleg Arthur, Ford és Trillian, akik pedig mondhatni főszereplők) szinte teljesen jellem nélkül valók. Nem lehet őket kedvelni vagy nem kedvelni, mert nincsenek igazi tulajdonságaik. Arthurral talán csak azért lehet valamelyest azonosulni, mert ő egy földlakó (mondjuk Trillian is az, csak ezt nem hangsúlyozzák túl). Zaphod amolyan szerethető idióta, ő talán a legkidolgozottabb szereplő. Marvint sokan szeretik, szerintem kissé idegesítő – de az abszurd jelleme tényleg jópofa. De akkor is hiányolom a valódi szereplőket.
- Vajon milyen lehet a Hooloovoo (a kék szín egy szuperintelligens árnyalata)? Szívesen megnéznék egyet! :-)
- A valószínűtlenségi hajtómű csak szerintem zagyvaság, vagy tényleg az? (ha kevésbé lennék szégyenlős, azt mondanám: „Hű, ez zseniális!”, de azt hiszem ez egyszerűen abszurd, és ezzel nincs is semmi gond)
A két általam olvasott rész kritikája:
- Sokáig tartott, míg belerázódtam, addig kifejezetten idegesített a stílusa. Zaphod (és többek között az imént említett Hooloovoo) megjelenésénél majdnem abbahagytam. Az első részben benne van sok minden – de összességében elég kevés. Talán önmagában nem is állna meg a lábán. Pedig humor és emlékezetes elemek rengeteg van benne. De teljesen lezáratlan. Az utolsó mondatok:
„ - Oké bogaram, kapaszkodj! – mondta Zaphod. – Bekapunk valamit az Univerzum Pereme Étteremben.”
- Szóval, ez így nem volt kielégítő. Belekezdtem a második könyvbe is, amelynek címe: Vendéglő a világ végén. Minthogy az Univerzum időbeli végére gondolnak (ha nem vagyok spoileres), nem pedig a peremére, az utolsó mondat nem is volt pontos.
Ez a könyv már jobban tetszett, mint az előző, de ez a két könyv csak együtt tesz ki egyet. Itt a leírások már képszerűbbek, és sokkal jobban bele lehet magunkat élni a történetbe (ami itt ráadásul még nevezhető is történetnek). Érdekesebb is az egész. Azonban a végén elveszítjük a fele társaságot, és így egyértelmű, hogy lesz folytatás. Azonban a felemás lezárás, ahol megtudják, mi a kérdés, amire a válasz a 42, negatív módon kielégítő – ez azt takarja, hogy úgy döntöttem, kábé értem, mire megy ki a játék, és ebből elég is volt. Nem szeretnék tovább hallgatni egy olyan embert, aki szerint az élet, a világmindenség meg minden értelme 42. Ezt nem lehet tovább ragozni. Vagyis lehet, de minek. Mert 42? Azért akár lehetne vonat elé leguggolni is.
Szóval, kinek és hogyan ajánlanám ezt a könyvet? Csak annak, akit érdekel. Mert bizony nem egy épületes olvasmány, ha érdekes és vicces is.
Viszont van egy érdekes eleme: noha alig van több életindok benne, mint a Semmi Pierre Antonjában, az ember még sem úgy teszi le, hogy már készíti is a kötelet – inkább mosolyog. Miért? Talán azért, mert mosolyogni még mindig jobb, mint sírni, még ha inkább az is lenne indokolt. Vagy talán mert jól esik egy olyan univerzumba visszajönni, aminek a 42-nél több az értelme.
A történet ott kezdődik, hogy Arthur Dent, átlagos angol férfi házát le akarják rombolni az útépítők, amit ő igyekszik megakadályozni, ám megjelenik legjobb barátja Ford Prefect, és közli vele, hogy egyrészt ő űrlény, csak itt ragadt a bolygónkon, másrészt mindjárt vége a Földnek, ugyanis útban van egy hiperűr-bekötő-útnak, így pár percen belül megsemmisül. Stopposként távoznak a bolygóról, egy vogon űrhajóra kerülnek, ahonnan pedig felveszi őket az Arany Szív nevezetű hiperszuper hajó. Itt lép színre három újabb főszereplő: Zaphod Beeblebrox, a Galaxis Elnöke, Trillian, az okos és szép lány, aki szintén ember és Marvin, a depressziós robot. Az útjuk Magrathea-ra vezet, az alvó bolygóra, akiknek lakói a gazdasági válság miatt felhagytak azzal a jövedelmező üzletükkel, hogy egyedi megrendelésre készítettek bolygókat a gazdag embereknek. Ám Zaphod-ot üldözik a rendőrök, mivel gyakorlatilag ellopta az Arany Szívet, így innen is meg kell lépniük és itt ér véget az első kötet, amit valójában még négy darab folytatott 1992-ig bezárólag .
Megtudjuk, hogy mi az Élet, A Világmindenség Meg Minden nagy kérdésére a válasz: !42!, hogy nem szabad elindulni otthonról törölköző nélkül, a vogon költészetbe bele lehet halni, a Bábel-hal könnyen megoldaná itt a földön is a nyelvi akadályokat, a Földről csupán annyit érdemes tudni, hogy jobbára ártalmatlan, de a legfontosabb, hogy ne ess pánikba!
Ja, és még külön világnapot is kapott, május 25-ét, amikor a rajongók ténylegesen törölközővel az oldalukon lépnek ki az utcára, ezzel is demonstrálva elhivatottságukat. Egyébként akár tök jó ismerkedési alap is lehet.
Szóval mindez igen szuggesztív és magával ragadó bír lenni, szórakoztató, de egyben nagyon fárasztó is, voltak olyan pillanataim, amikor szó szerint a Földön ragadtam volna inkább, csak ne, mert már sok volt, de úgy egyébként szerintem megvan az egyensúly: aki kevésbé kocka, elégedetten bólinthat, és mondhatja, hogy köszönöm, ennyi elég volt, szépen le tudja tenni, akinek meg nem volt elég, az hozzáfoghat a világ leghosszabb trilógiájának másik négy részéhez. Még nem döntöttem merre billenek.
Sokan annyira szeretik ezt a regényt, hogy rajongásukból szinte vallást csinálnak: megülik a törölközőnapot, életük értelmének a 42-t nevezik meg… Én még távolról sem tartozom közéjük.
Ez a regény tipikus példája annak, hogy egy intelligens ember leül az üres lap elé, és mindenféle terv nélkül teleírja azt, majd ezt a szöveget aztán mások elolvassák. Ha a dolog úgy alakul, hogy ezek az emberek vevők a szerző stílusára, akkor előfordulhat, hogy kultuszkönyvet csinálnak belőle.
E könyv jellemzői, amik figyelemreméltóvá teszik:
- műfajára nézve valamiféle abszurd sci-fi
- abszurd angol humora és beteges paradoxonjai mindenféle embert el tudnak szórakoztatni
- tartalma kellőképpen elgondolkodtató
- olyan részeket tartalmaz, amik mélyen az ember elméjébe vésődnek (pl. 42, pángalaktikus gégepukkasztó, bábel-hal, törölköző, stb.), és az élet minden második területén eszébe jutnak
- bír a sci-fik azon jellemzőjével, hogy „előre megmond” dolgokat
- bír az angol humor azon jellemzőjével, hogy aki szereti, az a röhögéstől, aki nem szereti, az a kíntól fetreng a földön (vagy éppen egyik se, és unalmasnak találja a könyvet, esetleg távolságtartóan szemléli, ahogy én is olvastam volt)
- mer idióta és modoros lenni, mert tudja, hogy ezt nem csak hogy megbocsátják, de még szeretik is
Ami annyira nem figyelemreméltó:
- bizony, ez a könyv igencsak hosszúra sikeredett
- rossz döntés volt megfilmesíteni
- a nihilista (42-ista) hangvétel csak a nihilistáknak (42-istáknak) jön be
Észrevételeim és véleményeim:
- A könyv egy olyan Világegyetemben játszódik, amiben megbomlott a rend. Nem az a békés, szép, fenséges világmindenség, amilyennek a hétköznapi ember látja, hanem egy rendezetlen, csupa abszurddal és rondával, értelmetlennel és idegesítővel tele világban.
- A szereplők (főleg Arthur, Ford és Trillian, akik pedig mondhatni főszereplők) szinte teljesen jellem nélkül valók. Nem lehet őket kedvelni vagy nem kedvelni, mert nincsenek igazi tulajdonságaik. Arthurral talán csak azért lehet valamelyest azonosulni, mert ő egy földlakó (mondjuk Trillian is az, csak ezt nem hangsúlyozzák túl). Zaphod amolyan szerethető idióta, ő talán a legkidolgozottabb szereplő. Marvint sokan szeretik, szerintem kissé idegesítő – de az abszurd jelleme tényleg jópofa. De akkor is hiányolom a valódi szereplőket.
- Vajon milyen lehet a Hooloovoo (a kék szín egy szuperintelligens árnyalata)? Szívesen megnéznék egyet! :-)
- A valószínűtlenségi hajtómű csak szerintem zagyvaság, vagy tényleg az? (ha kevésbé lennék szégyenlős, azt mondanám: „Hű, ez zseniális!”, de azt hiszem ez egyszerűen abszurd, és ezzel nincs is semmi gond)
A két általam olvasott rész kritikája:
- Sokáig tartott, míg belerázódtam, addig kifejezetten idegesített a stílusa. Zaphod (és többek között az imént említett Hooloovoo) megjelenésénél majdnem abbahagytam. Az első részben benne van sok minden – de összességében elég kevés. Talán önmagában nem is állna meg a lábán. Pedig humor és emlékezetes elemek rengeteg van benne. De teljesen lezáratlan. Az utolsó mondatok:
„ - Oké bogaram, kapaszkodj! – mondta Zaphod. – Bekapunk valamit az Univerzum Pereme Étteremben.”
- Szóval, ez így nem volt kielégítő. Belekezdtem a második könyvbe is, amelynek címe: Vendéglő a világ végén. Minthogy az Univerzum időbeli végére gondolnak (ha nem vagyok spoileres), nem pedig a peremére, az utolsó mondat nem is volt pontos.
Ez a könyv már jobban tetszett, mint az előző, de ez a két könyv csak együtt tesz ki egyet. Itt a leírások már képszerűbbek, és sokkal jobban bele lehet magunkat élni a történetbe (ami itt ráadásul még nevezhető is történetnek). Érdekesebb is az egész. Azonban a végén elveszítjük a fele társaságot, és így egyértelmű, hogy lesz folytatás. Azonban a felemás lezárás, ahol megtudják, mi a kérdés, amire a válasz a 42, negatív módon kielégítő – ez azt takarja, hogy úgy döntöttem, kábé értem, mire megy ki a játék, és ebből elég is volt. Nem szeretnék tovább hallgatni egy olyan embert, aki szerint az élet, a világmindenség meg minden értelme 42. Ezt nem lehet tovább ragozni. Vagyis lehet, de minek. Mert 42? Azért akár lehetne vonat elé leguggolni is.
Szóval, kinek és hogyan ajánlanám ezt a könyvet? Csak annak, akit érdekel. Mert bizony nem egy épületes olvasmány, ha érdekes és vicces is.
Viszont van egy érdekes eleme: noha alig van több életindok benne, mint a Semmi Pierre Antonjában, az ember még sem úgy teszi le, hogy már készíti is a kötelet – inkább mosolyog. Miért? Talán azért, mert mosolyogni még mindig jobb, mint sírni, még ha inkább az is lenne indokolt. Vagy talán mert jól esik egy olyan univerzumba visszajönni, aminek a 42-nél több az értelme.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése