„Itthon. Egyre többet megy haza. Mintha húzná valami. Valami késői engedelmesség, szótlan belátása annyi ellenszegülésnek.”
Beszélni akar, „Mint a mesebeli pásztor, aki nagy kínjában egy lyukat ásott a földbe, és abba súgta bele a titkát, olyan vággyal akart ő is beszélni.” - hát meghallgatom.
Azt mondja: „Akarlak. Akarlak egy kicsit. Nem sokat Belőled, de nem is keveset.”
S még azt is: „Adok helyette majd magamból sokat. Amit tudok, amim van.” - És valóban ad. Nem sokat, nem keveset. Pont amennyi kell. Amennyi kell ahhoz, hogy éljünk, de ne csak úgy bele a nagyvilágba, hanem nyíltan, őszintén, igazán.
Mert „Körben lepedőnyi újságokba bújt emberek, állukon mélyül a ránc, szívükben a félsz, a homlokuk mögé kiűzhetetlenül beveszi magát az aggodalom.” Legyünk hát mi az az egy, aki felnéz, s pillantásunkat talán követik többen. És akkor észreveszik, hogy virágzik az akác. Igen, ez volt az az ismerős illat! És az Andrássy úton szárnyra kelnek a levelek, csak nekünk táncolnak a porlepte világban. És a barátunk nem alszik még el, nyitott szívvel figyel ránk. És a nagy kék lepedőben, annyi idő után, meglátjuk újra a Sziklás-hegységet és az óceánt. Meghalljuk újra a pipacsok hívó szavát, s nem zavar ha közben a sorompó felnyílik, és sorra kerülnek ki az autók. Észrevesszük milyen csodákra hívattunk; sírunk és nevetünk, félünk és ölelünk, várunk és érkezünk.
Ahogy régi nagy nevettetőnk is megénekelte:
Lazítani, próbálj lazítani,
Nem győzlek tanítani,
Hogyan csináld,
Kell egy kis áramszünet,
Időnként mindenkinek,
És aztán megint mehet
Minden tovább.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése