Ottlik Gézát szülei a családi hagyományoknak megfelelően katonatisztnek szánták, ezért 1922-től katonai alreál- és főreáliskolákba íratták be.1923-tól 1926-ig a kőszegi katonai alreáliskola, 1926-tól 1929-ig a budai katonai főreáliskola tanulója. Egy életre elment a kedve a kaszárnyai fegyelemtől és később múlhatatlan krónikása lett a katonai nevelés embertelenségének. A könyv a határ menti kisváros katonai iskolájában megélt tapasztalataiból született.
Bébé, alias Both Benedek és Medve (Medve Gábor) élményein keresztül ismerhetjük meg katonaiskolai életüket.
Az iskolába kerülve újoncként, 10 évesen azonnal megtapasztalják a kiképzés, gyakorlatozás nehézségeit, ráadásul a tiszthelyettesek, tisztek kemény retorziói mellett a felsőbb évfolyambeliek basáskodásait is el kell viselniük. A kezdeti, egymás iránti idegenkedések, bizalmatlanságok után az évek során eljutnak az egymás iránti szolidaritásig, az egymásért való kiállásig, barátságig. Különböző alkalmi és állandó érdekcsoportok közt kell választaniuk, egyesektől elhatárolódniuk. A felsőbb évesek "kemény magja" (Merényi, Varjú, Homola és a többiek köre) nem riad vissza a megfélemlítéstől, rablástól, verekedéstől, erőszakoskodástól. A családtól épp hogy elszakadt gyerekeknek az iskola által megkövetelt katonás fegyelem és az idősebbektől érkező fenyegetettség kettős szorításában kellett helyt állniuk. Nem mindenkinek sikerült, szökések, fogda, büntetések, megaláztatások és az iskolából való kirúgások jellemezték jó pár diák sorsát.
Bébé és Medve egymással olykor haragban, de legtöbbször közös kedvteléseiknek köszönhetően egymással együttműködve, nem hiba nélkül, de az esztelen erőszaknak nemet mondva jutnak el a felnőtt kor küszöbére.
Ottlik zárt világba visz, a normális élettől elszakított, szélsőséges helyzetbe, és ott aprólékosan ábrázolja a gyerekhőseivel történő szörnyűségeket, azt, hogy egyéniségüket, a védettségben való hitüket, a családi otthonból hozott szeretetvágyukat, igazságérzetüket hogyan zúzzák szét a lehető legbrutálisabban.
A könyv olvasása közben felidéződött sorkatonai szolgálatom egy-egy pillanata, a szereplőknek átéreztem a helyzetét. Ezen kívül azonban nem találtam túl érdekfeszítőnek a történetet. Zavartak az időrendbeli csapongások, egy idő után pedig a tanulók egymás között folyó, újabb és újabb játszmáinak ismétlődései kevésbé voltak érdekesek. A kidolgozottságot, az összeszedettséget hiányoltam belőle. Talán nem véletlen, hogy Ottlik a könyv 1948-ban Tovább élők címmel elkészült első változatát maga kérte vissza kiadójától és nagy mértékben újra írva jelent meg 1959-ben.
Számomra fontos gondolatok:
"Néma gyereknek az anyja sem érti szavát." Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek. Milyen keveset tudnak ezek közölni. Igent vagy nemet, feketét vagy fehéret, nevetést vagy sírást. És mindig hamisítanak, hazudnak. Mégis tudomásul kell vennie, hogy ezekre van hagyatva."
284-285. oldal
"A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda sem figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot. Van, aki a szerénységből ért, van, aki a szemtelenségből."
3. rész, 2. fejezet
"Semmi nem megy úgy, ahogy kellene, száz, ezer, tízezer vágyunk, reménykedésünk dugába dől: de az az egy, legfeljebb két legeslegfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne élete az embernek, az végül mégis sikerül. Csak úgy mellékesen, természetesen."
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése