"Pí dzsí wudhausz" úrhoz még nem volt szerencsém eddig, mulasztásom súlyosságára egészen addig nem döbbentem rá, amíg rá nem akadtam erre a kötetre a könyvtár egyik polcán. A fülszöveg tökéletesen meggyőzött arról, hogy nekem most erre van szükségem. Így hát, miután boldogan hazabattyogtam a könyvtárból, rögtön neki is estem. És ahogy elolvastam az első belekezdést, teljesen beleszerettem a könyvbe: imádtam és imádtam!
Imádtam ezt az ügyefogyott, kissé beképzelt Bertie Wooster -t, aki azt hiszi, hogy mindenkinél mindent jobban tud és gond nélkül képes a legproblémásabb esetek megoldására - persze, ez mind nyilvánvalóan nem igaz. Olykor kissé fölényeskedő, de mégis meg kell mondjam, hogy kiváló narrátor: tudja hogyan kell odaszegezni az olvasót a könyvhöz, hogy szinte kínnak érezze a letételét. Nem csupán mesélőkéje kiváló, hanem a humora is: olyan hamisíthatatlan angolos.
És persze, hogy még jobban szórakozhassunk, ott van nagyszerű kontrasztként az izgága Bertie mellett a kiváló és visszafogott inasa,Jeeves. Hogy valójában melyikük hordja a nadrágot kettejük közül, azt hiszem nyilvánvaló - legalábbis nekünk, olvasók számára. Ám Bertie -nek elég sokszor nem esik le a tantusz.
Wodehouse stílusáról szintén csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: azok a meghökkentő szóképek, bizonyos kifejezések... mind-mind annyira jópofák és humorosak, hogy az ember legszívesebben megjegyezné magának mindet, hogy az unalmassá váló, ellaposodott társalgásokba egyszer csak bedobja valamelyik kifejezést vagy mondatot, és biztos vagyok benne, hogy máris gördülékenyebben folytatódna a dolog. És még ráadásul milyen jópofának néznének...
Sietve le kell szögeznem, hogy nem a szépsége bénított meg. A maga bolondos, szőke, borjúszemű módján helyes volt, de nem az a lélegzetelállító bombázó.
Nem, a máskor oly gördülékeny nemek közti eszmecserét a lány gondolkodásmódja zavarta meg. Senkit nem akarok megtéveszteni, ezért nem állítom, hogy költő volt, de ahogy beszélt, az időnként komoly aggodalmat ébresztett bennem. Úgy értem, ha egy lány minden előzmény nélkül azt kérdezi, szoktad-e úgy érezni, hogy a csillagok Isten virágkoszorúja, akkor azért gondolkodóba esik az ember.
Egyébként ez a könyv, Wodehouse Jeeves-sorozatának a negyedik kötete volt, de igazából mindenféle gond nélkül olvastam, sőt fel se tűnt, hogy ez talán egy későbbi rész lenne - ez csak a molyon való wodehouse-os kutakodásaim közben derült ki számomra. Szóval, ebből következtettem ki azt (remélem, helyesen), hogy ez a sorozat tulajdonképpen nem úgy sorozat, ahogy mi gondoljuk, hanem igazából csak Jeeves és Bertie valamint pár mellékszereplő személye kapcsolja össze őket. Szóval, külön-külön is tökéletesen érthetőek, bár, gondolom azért mégis egyben és egymás után az igazi.
Ebben a kötetben minden benne van, ami egy igazán jó komédiához kell: civakodó szerelmesek, sértődős főszakács, egy kissé retardált, gőtemániás régi ismerős, egy morcos és lerázhatatlan nagynéni, játékkacsák a fürdőkádban és Bertie tervei a megoldáshoz...
Szóval, rajongásom Wodehouse és az ő Bertie -je iránt az egekbe szökött, szinte már-már tomboló méreteket öltött. Bevallom, igyekszem ebből kicsit visszafogni a bejegyzés írása közben, de ahogy visszaolvasom a dolgokat, rájövök, hogy mennyire nem sikerült. De ezt az imádatot teljesen jogosnak érzem, hiszen ilyen kiváló helyzetkomikummal és humoros főszereplővel ritkán találkozom, és persze Jeeves-t se felejtsük ki. El is határoztam, hogy megszerzem magamnak Wodehouse könyveit, hogy pótoljam ezt a borzalmas mulasztásomat irányában, és bármikor, amikor csak kedvem szottyan, levehessem a polcról és imádhassam a történeteit.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése